Költő, drámaíró, festő-rajzolóművész, néprajztudós és zeneszerző volt. De nem csak sajátos, egyéni hangú művészetével vívta ki a világ tiszteletét, Federico García Lorca a szabadság és a demokrácia mártírja is volt.
„Mire mentem én a büszkeséggel? Küzdöttem, hogy ne akarjalak látni, éjszakát töltöttem álmatlanul, miattad. Csak azt értem el, hogy még elevenebben égtem azon a tűzön. Azt hiszed, az idő gyógyít, a fal megvéd? Tévedsz, tévedsz. Ha valami a bensőnk közepébe fészkelte magát, semmi ki nem tépheti.” (Federico García Lorca: Vérnász)
Költői drámaíró, akinek túlfűtött, feszült, többnyire tragédiába torkolló történeteit azóta is világszerte változatlan sikerrel játsszák, a női sorsok, a női szabadság- és boldogságvágy ábrázolásának utánozhatatlan mestere volt. Színházszervező és dramaturg, rendező, ha kellett akár tragikus, akár komikus színész. Federico García Lorca, a XX. századi spanyol irodalom jelentős alakja 115 éve, 1898. június 5-én született.
Andalúz dalok, Cigányrománcok
Szinte minden művészeti ágban tökéleteset teljesített, művészete múlhatatlan, emblematikussá vált alakjaival kora spanyol társadalmának fő ellentmondására mutatott rá: nem halál s kiközösítés illetné azt, aki az évszázados morális szabályok helyett vágyainak és érzéseinek enged, ám amíg a puritán társadalom befolyása ilyen erős, fájdalom fog kísérni minden egyéni boldogságkeresést és akaratot.
Andalúzia Fuente Vaqueros nevű falucskájában született 1898. június 5-én. Tanulmányait a granadai jezsuita gimnáziumban végezte, majd jogot és filozófiát hallgatott, mellette zenét és festészetet tanult, verseket is írt. 1919-ben a Madridi Egyetemre került, ahol barátságot kötött Salvador Dalí festővel. Luis Buñuel és Lorca az 1920-as években kollégiumi társak is voltak Madridban, és a költő képi világa, komor látásmódja nagy hatással volt a filmrendezőre. A filmrendezővel közösen szervezett felolvasóestjeinek köszönhetően nevét és verseit országszerte megismerték.
1920-ban írta első színdarabját, A halálthozó pillangót egy előadás erejéig Madridban is bemutatták. 1922-ben részt vett a granadai népzenei fesztiválon, ennek hatására a népköltészetben és a cigány művészetben, a hagyományos műfajokban vélte megtalálni a saját mondandójához leginkább illő kifejezési formát. Ekkor jelentek meg rendkívül népszerű kötetei, az Andalúz dalok és a Cigányrománcok. Az 1927-ben nagy sikerrel bemutatott Maria Pineda című darabjához Dalí tervezett díszletet, s ebben az évben nyílt kiállítás Barcelonában rajzaiból. Gallo címmel folyóiratot indított. Majd New Yorkban és Kubában töltött egy évet, közben a Columbia Egyetemen költészetet tanult.
1931-ben, a köztársaság kikiáltása után tért vissza Spanyolországba, és belevetette magát a színházi életbe, egy egyetemi színtársulat, a La Barraca első embere lett. A színházban zenélt, szervezett, rendezett, s megírta nagy népi drámatrilógiájának darabjait, a Vérnászt, a Yermát és a Bernarda Alba házát. E műveiben a nők állnak a középpontban, elfojtott szenvedélyeik és a tradicionális, merev életszemlélet közötti küzdelem alakítja sorsukat.
Érdekesség, hogy a Vérnászt Szokolay Sándor zenésítette meg, és az 1964. október 31-én a Magyar Állami Operaházban bemutatott háromfelvonásos operája, ritkán látott sikert aratott.
Lorca és a szexualitás
Federico García Lorca: Tánc
(részlet)
Carmen táncol odakint
utcádon, Sevilla,
Hófehér haj s csillogó,
táguló pupilla.
Lányok
Csukjátok a rácsot!
Sárga kigyó, mint a láng
tekerőzik a fejére,
s rémlik benne, táncolókban
réges régi száz legénye.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
Nagyon nehéz lehetett a Cigányrománcok szerzőjének megélni melegségét. Félt, hogy nőiesnek tartják. Ugyanakkor Lorca ma már világhírű életműve nem létezne szexuális marginalitása nélkül, a szenvedőkkel és a kitaszítottakkal való, mélységesen keresztény azonosulása nélkül” Amikor el tudott menekülni a nyomasztó andalúziai vidéki légkör elől, nagyon fontos, alapvető kapcsolatát ápolta a szürrealista festőzsenivel, Salvador Dalíval – olvasható ír életrajzírója, Ian Gibson Lorca és a melegvilág (Lorca y el mundo gay) című könyvében. Erről korábban leginkább közös barátjuk és kollégiumi társuk, Buñuel memoárjaiban, az Utolsó leheletemben lehetett olvasni: Buñuel leírta, hogy a mindig elegáns, ellenállhatatlan vonzerejű Lorca ugyan nem tagadta szexuális orientációját, de nem szerette, ha ezzel bárki viccelődik – kivéve önmagát. A költő ugyanolyan homályosan fogalmazta meg szexualitását és érzelmeit, mint ahogyan Dalí beszélt később kettejük barátságáról.
1934-ben meghalt torreádor barátja, a gyász, a fájdalom íratta vele talán legszebb elégiáját, a Torreádorsiratót. A polgárháború kitörésekor Granadában tartózkodott, és a maga eszközeivel buzdította ellenállásra bajtársait.
Nem tudhatta, hogy neve – baloldali meggyőződése és nyíltan vállalt homoszexualitása miatt – szerepel a francoisták feketelistáján, de a vérengzések láttán veszélyben érezte magát, s Luis Rosales költőnél keresett menedéket. Granadában tartóztatták le 1936. augusztus 16-án, bár barátja, a zeneszerző Manuel de Falla Franco vezérkaránál egyezkedett elengedéséről, augusztus 19-én hajnalban mindenféle tárgyalás és szabályos ítélet nélkül kivégezték azoknak a katonai erőknek az utasítására, amelyek Francisco Franco tábornok vezetésével fellázadtak a demokratikus köztársasági kormány ellen.
Radnóti Miklós: Federico García Lorca
Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!
(1937)
Granadából a költőt először a közeli Viznar községbe, egy fogoly- és kínzótáborrá átalakított iskolába vitték a francoisták. Nem lehet tudni, hogy őt is megkínozták-e. Egy kivégzőosztag másnap hajnalban a Viznar és a vele szomszédos Alfacar falu közötti táborba hurcolta, és ott megölte. Vele együtt három másik „ellenséget” is agyonlőttek, és holttestüket ugyanabba a közös sírba hajították: egyikük Galindo Dioscuro köztársasági érzelmű tanárember volt, a másik kettő pedig magát anarchistának valló torreádor, nevezetesen Francisco Galadi és Juan Arcolla.
Meggyilkolásukra Nicolas Vesco ezredes adta ki a parancsot, ő a Granada élére Franco tábornok által kinevezett kormányzó jobbkezének számított. A kivégzőosztagot Manuel Martinez Bueso vezette, aki a viznari francoista osztaghoz tartozott. A tűzparancsot a francoista rohamcsapat hadnagya, Mariano Ajenjo Moreno adta ki.
A holttestét rejtő tömegsír egyes feltételezések szerint Granada közelében található, ám a 2009-ben végzett vizsgálatok során nem találtak emberi maradványokat. Egy spanyol történész legújabb kutatásai szerint a költőt a kivégzés helyén, Fuente Grandesben, a Viznart Alfacarral összekötő út mellett hantolták el.
Meggyilkolásukra Nicolas Vesco ezredes adta ki a parancsot, ő a Granada élére Franco tábornok által kinevezett kormányzó jobbkezének számított. A kivégzőosztagot Manuel Martinez Bueso vezette, aki a viznari francoista osztaghoz tartozott. A tűzparancsot a francoista rohamcsapat hadnagya, Mariano Ajenjo Moreno adta ki.
