Franz Kafka: A per

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t” – ezzel a valóságos szállóigévé vált mondattal kezdődik Kafka regénye, amely immár a huszadik század nagy klasszikusai közé tartozik.

És így végződik: „… torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szivébe döfte, s kétszer megforgatta a kést.”

Az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le a per, amelynek során végig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valamiféle feszíni igazságosság, hanem a személyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. Josef K. tudomást szerez a per során a „Törvény” létéről, a törvényről, amelynek alapján bűnösnek ítéltetik, és amely alighanem egy társadalmi rend legfőbb törvénye, de megismerni e törvényt már nem áll módjában, ködös, megfoghatatlan élményként rögződik benne.

Mítoszt teremt ebben a művében Kafka: képbe sűríti, megdöbbentő erejű, irracionális képbe azt, amit felismert, de a megismerés egzakt, racionális eszközeivel megközelíteni nem tudott. Legjellemzőbb képe maga a bíróság. Benne vannak ebben a képben a legfőbb modell, a monarchia despotikus, korrupt, vaskalapos államgépezetének vonásai, de ez a bíróság mégis több és más, mint az: rosszabb minden erőszakszervnél, mert nincs szüksége erőszakra: szabadlábon ítéli halára az áldozatot.

Josef K. fejet hajt a pokoli szükségszerűség előtt. Tehetetlenül áll a „világrenddé avatott hazugság” előtt, akár az író maga, aki lidércnyomásos látomásaiban megjárván kora poklát, szintén áldozatul esett ennek a vilgárendnek. Pusztulásra ítélte hagyatékát is, e pokoljárás riasztó dokumentumát, az utókor azonban fölfedezte benne a katartikus hatású művészi erőt – és ez avatja ma klasszikus, megrendítő olvasmánnyá mindenekelőtt főművét, A Per-t.

FRANZ KAFKA: A PER

Fordította: Szabó Ede

ELSŐ FEJEZET

Letartóztatás

 Beszélgetés Grubachnéval
 Aztán Bürstner kisasszony

Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták. Háziasszonyának, Grubachnénak a szakácsnője, aki nyolc óra tájt naponta behozta a reggelijét, ezúttal nem jött. Ez még sohasem fordult elő. K. még egy kis ideig várt, vánkosáról kinézett a szemközt lakó öregasszonyra, aki valami egészen szokatlan kíváncsisággal figyelte őt, de aztán megütközve és éhesen csöngetett. Rögtön kopogás hallatszott, s egy férfi lépett be, K. sohasem látta még ebben a lakásban. Karcsú volt s mégis erős alkatú, testhez álló fekete ruhát viselt, olyan útiöltönyszerűt, sokféle redővel, zsebbel, csattal, gombbal s egy övvel, úgyhogy, bár nem lehetett tudni, mire jó, nagyon célszerűnek látszott. – Maga kicsoda? – kérdezte K., s tüstént fel is ült félig az ágyban. A férfi azonban átsiklott a kérdésen, mintha megjelenését szó nélkül el kellene fogadni, s csupán ennyit mondott: – Csengetett? – Anna, hozza be a reggelimet! – mondta K., és megpróbálta megállapítani, előbb szótlanul, fontolgató figyelemmel, hogy voltaképp ki ez a férfi. De az nem állta sokáig a tekintetét, hanem az ajtóhoz fordult, résnyire kinyitotta, hogy kiszólhasson valakinek, aki nyilván szorosan az ajtó mögött állt: – Azt akarja, hogy Anna behozza a reggelijét. – A szomszéd szobából halk nevetés felelt, csengéséről ítélve kérdéses volt, nem több személytől ered-e. Ámbár az idegen férfi ebből nem tudhatott meg olyasmit, amiről már előbb is ne tudott volna, mégis úgy mondta K.-nak, mintha jelentést tenne: – Lehetetlen. – Még mit nem – mondta K., kiugrott az ágyból, és gyorsan felhúzta nadrágját. – Látni akarom, miféle népség van a szomszéd szobában, és hogyan magyarázza meg Grubachné, miért háborgatnak. – Azonnal eszébe jutott ugyan, hogy ezt nem kellett volna hangosan mondania, és hogy ezzel némiképp elismerte az idegen felügyeleti jogát, de ezt most nem érezte fontosnak. Az idegen viszont mégis így értelmezte, mert azt mondta: – Nem maradna inkább itt? – Nem maradok itt, és szóba sem állok magával, amíg be nem mutatkozik. – Én jót akartam – mondta az idegen, s most önként kinyitotta az ajtót. A szomszéd szoba, ahová K. lassabban lépett be, mint ahogy szándékozott, első pillantásra csaknem ugyanolyannak látszott, mint előző este. Grubachné nappali szobája volt ez, s a bútorokkal, takarókkal, porcelánnal és fényképekkel túlzsúfolt szoba ma tán kissé tágasabbnak hatott, mint máskor, de ez nem tűnt fel rögtön, már csak azért sem, mivel a fő változást egy férfi jelenléte okozta, aki a nyitott ablaknál ült, s most fölnézett könyvéből. – A szobájában kellett volna maradnia! Franz nem mondta meg magának? – Mondta, de hát mit akar? – kérdezte K., s új ismerőséről a Franznak nevezettre nézett, aki az ajtóban állt, majd ismét vissza a másikra. A nyitott ablakon át újra megpillantotta az öregasszonyt, amint igazi aggos kíváncsisággal lépett a most szemközt eső ablakhoz, hogy ezután is mindent lásson. – De hát én Grubachnét… – mondta K., s olyan mozdulatot tett, mintha elszakadna a két férfitól, pedig azok jó távol voltak tőle, és tovább akart menni. – Nem – mondta az ablaknál ülő férfi, könyvét egy asztalkára dobta, és felállt. – Nem mehet el, hisz le van tartóztatva.

– Úgy látszik – mondta K. – S ugyan miért? – kérdezte aztán. – Mi nem vagyunk illetékesek ennek a közlésére. Menjen a szobájába és várjon. Az eljárás most már megindult, a kellő időben mindent megtud majd. Túllépem megbízatásom határát, ha ilyen barátságosan beszélek magával. De remélem, nem hallja más, csak Franz, ő meg, minden szabály ellenére, szintén barátságos magához. Ha továbbra is olyan szerencséje lesz, mint őrei kijelölésében volt, akkor bizakodhatik. – K. le akart ülni, de most látta csak, hogy semmiféle ülőalkalmatosság nincs az egész szobában, csak a karosszék az ablak mellett. – Majd megérti még, milyen igaz mindez – mondta Franz, s ugyanakkor elindult K. felé a másik férfival együtt. Kivált ez az utóbbi jóval magasabb volt K.-nál, és sűrűn vállon veregette. Mindketten megvizsgálták K. hálóingét, s azt mondták, hogy most kénytelen lesz sokkal rosszabb inget felvenni, ők azonban megőrzik ezt az ingét s egyéb fehérneműjét is, és ha ügye kedvezően végződik, visszaadják. – Jobb, ha ránk bízza a holmiját s nem a raktárra – mondták -, mert a raktárban gyakori a sikkasztás, különben is ott bizonyos idő múlva minden holmit eladnak, akár véget ért az illető eljárás, akár nem. És milyen sokáig tartanak az ilyesfajta perek, különösen az utóbbi időben! Végül persze megkapná a raktártól a térítést, de ez a térítés először is már magában véve is kevés, mert eladáskor nem az ajánlat összege, hanem a megvesztegetés összege dönt, aztán meg az ilyen visszatérítések tapasztalat szerint egyre csökkennek, ha kézről kézre s évről évre továbbadódnak. – K. alig figyelt rá, mit beszélnek, nem sokra becsülte, hogy joga van rendelkezni a talán még birtokában levő holmijáról, sokkal fontosabb volt, hogy tisztán lássa helyzetét; de ezeknek az embereknek a jelenlétében még gondolkozni sem volt képes rajta, a második őr – hiszen csak őrök lehettek – egyre a hasával böködte, látszólag barátian, de ha felnézett rá, megpillantotta a kövér testhez egyáltalán nem illő száraz, csontos arcot, a nagy, oldalra ferdült orrot, s ez az arc az ő feje fölött egyetértően nézett a másik őrre. De hát miféle emberek ezek? Miről beszélnek? Milyen hatósághoz tartoznak?

K. elvégre jogállamban él, mindenütt béke van, érvényben minden törvény, ki merészel rátörni a lakásában? Mindig hajlamos volt rá, hogy lehetőleg könnyen vegyen mindent, a legrosszabban csak a legrosszabb bekövetkeztekor higgyen, s ha bármi fenyegeti is, akkor se aggódjék előre. Ám most, úgy érezte, ez nem volt helyes; vélhette ugyan tréfának is az egészet, bankbeli kollégái durva tréfájának, amit nem tudni, mi okból, miért űztek vele, talán azért, mert ma van a harmincadik születésnapja; ez persze lehetséges, talán csak valamiképpen őrei arcába kéne nevetnie, s erre ők is nevetnének, talán utcasarki hordárok, némiképp hasonlóak is – mégis úgy döntött, igazában már akkor, amikor először pillantotta meg őrét, Franzot, hogy a legkisebb előnyt sem engedi ki kezéből, ha tán van némi előnye ezekkel az emberekkel szemben. Hogy később esetleg azt mondják: nem értette a tréfát, ebben K. csak elenyésző veszélyt látott, viszont – bár különben nem szokott okulni tapasztalataiból – jól emlékezett egy-két önmagában jelentéktelen esetre, amikor barátaitól eltérően, tudatosan vigyázatlanul viselkedett, nem volt semmi érzéke a várható következményekhez, és mindig meg is lakolt érte. Ennek nem szabad újra megtörténnie, legalábbis ezúttal nem; ha komédiáznak, ő is velük játszik.

Még szabad volt. – Megengedik? – mondta, s átsietett őrei közt a szobájába. – Értelmesnek látszik – mondták a háta mögött. Szobájában tüstént kirángatta íróasztala fiókjait, ott nagy rendben volt minden, de izgalmában épp keresett igazolványait nem találta meg rögtön. Végül is ráakadt a kerékpár-igazolványára, s már át is akarta vinni az őröknek, de aztán úgy érezte, ez a papír vajmi keveset ér, s tovább kutatott, míg meg nem lelte a születési bizonyítványát. Éppen hogy visszatért a szomszéd szobába, mikor kinyílt a szemközti ajtó, s Grubachné akart belépni rajta. Csupán egy pillanatra lehetett látni, mert alighogy fölismerte K.-t, láthatóan zavarba jött, bocsánatot kért, eltűnt, s rendkívül óvatosan csukta be az ajtót. – De hát jöjjön be – épp ennyit mondhatott még K. Most pedig ott állt irataival a szoba közepén, még mindig az ajtót nézte, de az nem nyílt ki újra, és csak az őrök szavára riadt fel; ott ültek a tárt ablakban a kisasztalnál, s K. most azt is észrevette, hogy a reggelijét eszik. – Miért nem jött be Grubachné? – kérdezte. – Nem jöhet be – mondta a nagydarab őr. – Hiszen maga le van tartóztatva. – Hogy lennék letartóztatva? S ráadásul ezen a módon? – Szóval, már megint kezdi – mondta az őr, s a mézesibrikbe mártotta vajas kenyerét. – Ilyen kérdésekre nem felelünk. – Majd felelnek – mondta K. – Tessék, az igazolványaim, s most mutassák meg a magukét, s elsősorban a letartóztatási parancsot. – Jóságos ég! – mondta az őr. – Miért is nem tud beletörődni a helyzetébe! Úgy látszik, fölöslegesen fel akar ingerelni minket, pedig most minden embertársa közül valószínűleg mi állunk magához legközelebb! – Így van, higgye el végre – mondta Franz, s noha már kezében volt, nem emelte szájához a kávéscsészét, hanem hosszú, nyilván jelentős, de érthetetlen tekintetet vetett K.-ra. K. önkéntelenül is beszédes pillantásokat váltott Franzcal, de aztán a papírjaira csapott, és azt mondta: – Tessék, az igazolványaim! – Mit érdekelnek minket? – kiáltott fel most már a nagydarab őr. – Maga rosszabb egy gyereknél. Mit akar hát? Azzal akarja siettetni nagy, istenverte pöre befejezését, hogy igazolványról, letartóztatási parancsról vitatkozik velünk, az őreivel? Mi alacsony beosztású alkalmazottak vagyunk, jóformán ki sem ismerjük magunkat egy igazolványban, s az ügyében sincs más tennivalónk, csak az, hogy napi tíz órán át őrizzük magát, ezért fizetnek bennünket. Ennyi vagyunk és nem több, de azért azt mi is jól tudjuk, hogy ha a felsőbb hatóságok, amelyeknek szolgálatában állunk, elrendelnek egy ilyen letartóztatást, előbb pontosan tájékozódnak a letartóztatás okairól és az őrizetbe vett személyről. Ebben nincs tévedés. Hatóságunk, amennyire ismerem, és én csak a legalsóbb szerveit ismerem, nem keresi a lakosságban a bűnt, hanem – ahogy a törvény szól – a bűn vonzza őt magához, s ezért kénytelen kiküldeni minket, őröket. Ez törvény. Hol lehetne itt tévedés? – Ezt a törvényt nem ismerem – mondta K. – Annál rosszabb magának – mondta az őr. – Nyilván csak a maguk fejében létezik – mondta K.; valamiképp be akart lopakodni az őrök gondolataiba, hogy azokat a maga javára fordítsa, vagy ott befészkelődjék. Ám az őr csupán annyit mondott, elutasítóan: – Majd megérzi a maga bőrén. – Franz is közbeszólt: – Látod, Willem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, s ugyanakkor az ártatlanságát hangoztatja. – Tökéletesen igazad van, de vele semmit sem lehet megértetni – mondta a másik. K. erre már nem is válaszolt. „Minek zavarjon meg még jobban – gondolta -, amit ezek a – hiszen maguk is elismerik – legalsóbb közegek fecsegnek? Mindenesetre olyasmiről beszélnek, amihez egyáltalán nem értenek. Csak azért ilyen biztosak a dolgukban, mert ostobák. Ha pár szót válthatok egy velem egyenrangú emberrel, az összehasonlíthatatlanul jobban tisztáz majd mindent, mint ezekkel a leghosszabb beszélgetés.” Néhányszor föl-le járt a szoba üres részében, látta, hogy odaát az öregasszony egy nála is vénebb aggastyánt karol át, s vonszol az ablakhoz. K. úgy érezte, véget kell vetnie ennek a nyilvános bemutatónak. – Vezessen a fölötteséhez – mondta. – Majd ha ő kívánja; előbb nem – mondta a Willemnek nevezett őr. – És most azt tanácsolom – tette hozzá -, hogy menjen a szobájába, viselkedjék nyugodtan, és várja meg, hogyan rendelkeznek magáról. Azt ajánljuk: ne fecsérelje erejét hiábavaló gondolatokra, hanem szedje össze magát, nagyok lesznek a követelmények magával szemben. Nem bánt úgy velünk, ahogy előzékenységünkért megérdemeltük volna; elfeledte, hogy bárkik legyünk is, magához képest most legalábbis szabad emberek vagyunk, és ez nem kis fölény. De azért, ha van pénze, szívesen hozunk egy kis reggelit a szemközti kávéházból.

K. nem felelt erre az ajánlatra, egy darabig csöndesen álldogált. Ha kinyitná a másik szoba, sőt az előszoba ajtaját, ezek ketten tán meg sem mernék akadályozni benne, talán úgy oldhatná meg legegyszerűbben az egészet, ha a végsőkig feszítené a húrt. De talán mégiscsak lefognák, s ha egyszer földre teperik, elvesztené azt a fölényét is, amit most még bizonyos értelemben azért megőrzött velük szemben. Jobbnak vélte hát, ha a dolgok természetes menetére bízza a megoldást, az biztonságosabb; visszatért szobájába, sem ő, sem két őre egy szót sem szólt többé.

Ledobta magát ágyára, s mosdóasztaláról elvett egy szép almát; ezt tegnap este készítette oda a mai reggelihez. Most ennyi volt az egész reggelije, s mindenesetre – erről már az első nagy harapás is meggyőzte – sokkal jobb volt, mint a piszkos éjszakai kávéházból hozatott reggeli, amit őrei kegye folytán kaphatott volna. Jól érezte magát, s bizakodó volt, a bankban ugyan elmulasztotta ma délelőtti szolgálatát, erre azonban könnyen találhat mentséget, hisz ott aránylag magas állást tölt be. A valódi mentséggel hozakodjék elő? Úgy gondolta, ezt teszi. Ha nem hisznek neki, s ebben az esetben ez érthető lenne, tanúul hívhatná Grubachnét vagy odaátról az öregeket, akik nyilván most vonulnak át a túlsó ablakhoz. K. csodálkozott, legalábbis az őrök gondolatmenetét tekintve, csodálkozott, hogy a szobájába zavarták és magára hagyták, noha itt tízféle lehetősége is volna, hogy végezzen magával. Ugyanakkor persze, ezúttal a saját gondolatmenete alapján, azt kérdezte magától: vajon mi oka lenne rá, hogy megtegye? Tán mert azok ketten ott ülnek a szomszédban, és elhappolták a reggelijét? Az öngyilkosság olyan értelmetlen lenne, hogy még ha akarná is, képtelen volna megtenni a dolog értelmetlensége miatt. Ha nem lett volna oly szembeszökő az őrök szellemi korlátoltsága, fel lehetett volna tételezni róluk, hogy – ugyanilyen meggyőződésből – ők sem látnak semmi veszélyt abban, ha magára hagyják. Most, ha akarták, megfigyelhették, amint odament a faliszekrényhez, ahol jó pálinkát tartogatott, láthatták, ahogy előbb a reggeli pótlásául hajt fel egy pohárkával, majd a második pohárkát arra szánja, hogy bátorságot öntsön magába – ez utóbbit csak előrelátásból arra a valószínűtlen esetre, ha szüksége lenne rá.

Ekkor kiáltás harsant a szomszéd szobából, s ő annyira megrémült, hogy foga a pohárhoz koccant. – A felügyelő hívja! – hangzott. Csak a kiáltás rémítette meg, ez a kurta, pattogó, katonás kiáltás, ilyet nem is várt volna Franztól, az őrtől. A parancsot nagyon is szívesen fogadta. – Végre! – kiáltott át, bezárta a faliszekrényt, s rögtön a szomszéd szobába sietett. Ott álltak az őrök, és mintha ez magától értetődnék, ismét visszazavarták szobájába. – Mit képzel? – ripakodtak rá. – Ingujjban akar a felügyelő elé állni? Megvereti magát és minket is! – Engedjetek, az ördögbe is! – kiáltotta K., mikor már a ruhásszekrényéig lökdösték vissza. – Ha az ágyamban törnek rám, nem várhatják, hogy ünneplőben találnak. – Hasztalan – mondták az őrök, s mint mindig, ha K. kiabált, megnyugodtak, sőt, szinte elszomorodtak, s ezzel zavarba hozták vagy némiképp észre térítették őt. – Nevetséges ceremóniák! – zsörtölődött még, de már leemelt egy ruhát a székről, egy darabig két kézre fogta, mintha őrei elé tartaná; ítéljék meg, jó-e. Azok a fejüket rázták. – Fekete ruha kell – mondták. K. erre ledobta a ruhát a padlóra, és azt mondta – maga sem tudta, milyen értelemben mondta: – De hisz ez még nem a főtárgyalás. – Őrei mosolyogtak, de ragaszkodtak kívánságukhoz: – Fekete ruha kell. – Ha ezzel meggyorsítom a dolgot, bánom is én – mondta K., kinyitotta a ruhásszekrényt, hosszasan turkált a sok ruha közt, kiválasztotta legjobb fekete ruháját, egy zsakettet, amely jó szabásával szinte feltűnést keltett ismerősei közt, elővett egy másik inget is, és gondosan öltözködni kezdett. Titokban úgy hitte, az is sietteti az ügyet, hogy őrei nem kényszerítették fürdésre, erről megfeledkeztek. Figyelte őket, hátha tán mégis eszükbe jut, de ilyesmi természetesen föl sem rémlett bennük, viszont arról már nem feledkezett el Willem, hogy Franzcal jelentést küldjön a felügyelőnek: K. öltözködik.

Amikor teljesen felöltözött, Willemmel a sarkában át kellett mennie az üres szomszéd szobán a következő szobába; az ajtó két szárnya már tárva volt. Ebben a szobában, ezt K. nagyon jól tudta, rövid ideje egy bizonyos Bürstner kisasszony lakott, gépírónő, igen korán szokott munkába menni, későn járt haza, és K. a köszönésen kívül még nem sokat beszélt vele. Ágyától most a szoba közepére tolták éjjeliasztalkáját, tárgyalóasztalnak, mögötte a felügyelő ült. Keresztbe vetette lábát, s fél karját a szék háttámláján nyugtatta.

A szoba egyik sarkában három fiatalember állt: Bürstner kisasszony fényképeit nézegették, a falon függő gyékényszőnyegbe tűzött képeket. A nyitott ablak kilincsén egy fehér blúz lógott. A túloldali ablakban megint ott könyökölt a két öreg, de társaságuk meggyarapodott, mert mögöttük, jóval föléjük magasodva, egy férfi állt nyitott ingben, ujjaival gyömködte, sodorgatta vöröses kecskeszakállát. – Josef K.? – kérdezte a felügyelő, talán csak azért, hogy magára terelje K. szórakozott tekintetét. K. bólintott. – Nyilván nagyon meglepték a ma reggeli események? – kérdezte a felügyelő, s közben arrább tolta az éjjeliasztalkán heverő néhány tárgyat; gyertya volt ott meg gyufa, egy könyv és egy tűpárna, mintha a tárgyaláshoz volna szüksége ezekre a tárgyakra. – Hát igen – mondta K., s jó érzés fogta el, hogy végre értelmes emberrel került szembe, és beszélhet vele ügyéről. – Hát igen, meglepődtem, bár ez korántsem oly nagy meglepetés. – Nem nagy meglepetés? – kérdezte a felügyelő, s most az asztalka közepére állította a gyertyát, és köréje csoportosította a többi tárgyat. – Talán félreért engem – jegyezte meg sietve K. – Úgy értem – K. elhallgatott, és körülnézett, széket keresett. – Leülhetek, ugye? – kérdezte. – Nem szokás – válaszolta a felügyelő. – Úgy értem – mondta most már K. habozás nélkül -, hogy persze nagyon meglepődtem, de ha az ember már harminc éve él a világon, s egyedül kellett verekednie a sorsával, mint nekem, megedződik a meglepetésekkel szemben, s nem veszi őket nagyon a szívére. Kiváltképp a mai esetet nem. – Miért épp a mait nem? – Nem mondom, hogy tréfának tartom az egészet, az eddigi intézkedések ehhez túlságosan is nagyarányúnak látszanak. Hisz akkor ebben részt kellene vennie a penzió minden lakójának és önnek is, ez pedig túlmenne a tréfa határain. Nem mondom hát, hogy tréfa. – Nagyon helyes – mondta a felügyelő, s azt nézegette, hány gyufaszál van a gyufásdobozban. – Másrészt viszont – folytatta K., s most mindnyájukhoz fordult, sőt szerette volna, ha azok ott hárman a fényképek helyett szintén rá figyelnének -, másrészt viszont nagyon fontos sem lehet ez az ügy. Erre abból következtetek, hogy vádolnak ugyan, de én nem lelem magamban a legcsekélyebb olyan vétket sem, amely miatt vádolhatnának. Hanem ez is mellékes, a fő kérdés az, hogy ki vádol? Milyen hatóság folytatja az eljárást? Önök hivatalos személyek? Egyikük sincs egyenruhában, hacsak – s itt Franzhoz fordult – a maga ruháját nem nevezzük egyenruhának, de hát az inkább útiöltöny. Ezekre a kérdésekre kérek világos választ, és meggyőződésem, hogy ha ezt tisztázzuk, a legszívélyesebben búcsúzhatunk el egymástól. – A felügyelő az asztalra csapta a gyufásdobozt. – Ön nagyon téved – mondta. – Ezek az urak itt, velem együtt, egészen mellékes szereplők az ön ügyében, sőt mi úgyszólván mit sem tudunk az ügyéről. Lehetnénk a legszabályosabb egyenruhában, az ön ügye attól sem állna rosszabbul. Még azt sem mondhatom önnek, hogy bevádolták, vagy inkább: nem tudom, van-e ön ellen vád. Letartóztattuk, ez rendben van, egyebet nem tudok. Az őrök talán valami másról fecsegtek, de hát az akkor csak fecsegés volt. Ha pedig most nem is válaszolok a kérdéseire, azért ajánlom: ne annyira ránk gondoljon és arra, hogy mi történik majd önnel, gondolkozzék inkább többet önmagán. És ne csapjon ekkora lármát ártatlansága érzetében, ez zavaró, pedig ön egyébként nem kelt éppen rossz hatást. Általában: beszéljen tartózkodóbban; ha az imént csak pár szót szól, viselkedéséből akkor is kiolvashattuk volna szinte mindazt, amit mondott; egyébként nem is vált túlságosan a javára.

K. a felügyelőre meredt. Iskolás kioktatást kapott egy nála talán fiatalabb embertől? Nyíltságáért dorgálással büntették? S letartóztatása okáról és arról, aki erre utasítást adott, nem tudott meg semmit? Némileg izgatott lett, föl-le járkált, ebben nem akadályozták meg, föltolta kézelőjét, mellét tapogatta, végigsimította haját, elment a három úr előtt, azt mondta: – Hiszen ez esztelenség! – mire azok felé fordultak, előzékenyen, de komolyan néztek rá, s ő végre újra megállt a felügyelő asztalánál. – Hasterer államügyész jó barátom – mondta -, telefonálhatok neki? – Hogyne – mondta a felügyelő -, de nem tudom, mi értelme volna, hacsak nincs vele valami megbeszélni való magánügye. – Mi értelme? – kiáltott fel K. inkább meghökkenten, mint bosszúsan. – De hát kicsoda ön? Értelemről beszél, és megrendezi ezt a lehető legértelmetlenebb színjátékot? Meg kell a szívnek szakadni! Az urak először rám rontottak, most itt ülnek vagy állnak körülöttem, s ugráltatnak, mint egy cirkuszi lovat. Mi értelme is volna, hogy telefonáljak egy államügyésznek, amikor állítólag letartóztattak? Jó, nem telefonálok. – Dehogynem – mondta a felügyelő, s az előszoba felé intett, ott volt a telefon -, kérem, csak telefonáljon. – Nem, már nem akarok – mondta K., és az ablakhoz lépett. Odaát még az ablakban volt a társaság, s láthatóan csak most zavarta meg kissé a nyugodt nézelődésben az, hogy K. az ablakba állt. Az öregek föl akartak kelni, a mögöttük álló férfi azonban megnyugtatta őket. – Ott is ilyen nézők vannak! – kiáltott oda K. egész hangosan a felügyelőnek, és mutatóujjával feléjük bökött. – El onnét! – kiabált aztán át. Azok hárman rögtön hátráltak is pár lépésnyit, sőt a két öreg a férfi háta mögé bújt, az eltakarta őket, olyan testes volt, s most, szájmozgásából következtetve, mondott valamit, de a távolság miatt nem lehetett érteni szavát. Egészen azonban nem tűntek el, hanem úgy látszott, arra a pillanatra várnak, amikor észrevétlenül újra közelebb mehetnek az ablakhoz. – Tolakodó, tapintatlan emberek! – mondta K., ahogy visszafordult a szoba felé. A felügyelő, úgy lehet, egyetértett vele, K. látni is vélte arcán, ahogy oldalról rápillantott. De éppígy lehetséges volt, hogy oda sem hallgatott, mert tenyerét erősen az asztalra nyomta, s úgy tetszett, ujjai hosszúságát méregeti. A két őr egy díszterítővel letakart bőröndön ült, s a térdét dörzsölgette. A három fiatalember kezét csípőre téve céltalanul bámészkodott. Csönd volt, akár valami elfelejtett hivatalban. – Nos, uraim – kiáltott fel K., s egy pillanatra úgy érezte, mintha mindannyiukat a vállán cipelné -, ábrázatukról ítélve ügyem befejeződhetett. Nézetem szerint a legjobb, ha nem tűnődünk tovább eljárásuk jogosságán vagy jogtalanságán, kölcsönös kézszorítással békésen zárjuk le a dolgot. Ha önök is úgy vélik, akkor kérem… – s odalépett a felügyelő asztalához, kezét nyújtotta. A felügyelő fölnézett, ajkát rágta, s K. kinyújtott kezét nézte; K. még mindig azt hitte, a felügyelő a tenyerébe csap. Ám az fölállt, a Bürstner kisasszony ágyán heverő keménykalapért nyúlt, s óvatosan, két kézzel illesztette fejére, ahogy az új kalapokat próbálják fel. – Milyen egyszerűnek lát ön mindent! – mondta közben K.-nak. – Zárjuk le békésen a dolgot, így gondolta? Nem, nem, ez csakugyan lehetetlen. Viszont ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy most kétségbe kell esnie. Nem, miért is? Csupán letartóztattuk, más nem történt. Ezt kellett közölnöm önnel, megtettem, s láttam azt is, miként fogadta. Ennyi mára elég, s el is búcsúzhatunk, persze csak egyelőre. Most nyilván a bankba akar menni? – A bankba? – kérdezte K. – Azt hittem, letartóztattak. – K. kérdésében volt némi dac, mert bár nem fogtak vele kezet, mégis, különösen mióta a felügyelő fölállt, úgy érezte, egyre függetlenebb ezektől az emberektől. Játszott velük. Elhatározta, hogy ha netán elmennek, utánuk fut, egészen a ház kapujáig, s felajánlja nekik: tartóztassák le. Ezért is ismételte meg: – Hogyan mehetnék a bankba, ha letartóztattak? – Vagy úgy – mondta a felügyelő, már az ajtóban -, ön félreértett. Letartóztattuk, igaz, de ez ne gátolja hivatása teljesítésében. Megszokott életmódjában sem korlátozzuk. – Akkor nem is olyan nagyon rossz az őrizetbe vétel – mondta K., és közelebb lépett a felügyelőhöz. – Sosem gondoltam másként – mondta az. – De akkor, úgy rémlik, arra sem volt nagy szükség, hogy értesítsen letartóztatásomról – mondta K., és még közelebb lépett. A többiek is közeledtek. Most mindnyájan egy szűk kis helyen gyűltek össze, az ajtónál. – Kötelességem volt – mondta a felügyelő. – Ostoba kötelesség – mondta K. makacsul. – Meglehet – válaszolta a felügyelő -, de ne vesztegessük az időnket ilyen fecsegéssel. Feltételezem, hogy be akar menni a bankba. Mivel ön minden szóra ügyel, hozzáteszem: nem kényszerítem rá, hogy a bankba menjen, csak feltételezem, hogy ezt akarja. S hogy ezt megkönnyítsem önnek, és lehetőleg ne keltsen feltűnést a bankban, ha megérkezik, azért hoztam el ezt a három urat: az ön kollégái, s a rendelkezésére állnak. – Tessék? – kiáltott fel K., és rábámult a három férfira. Ezek a jellegtelen, vérszegény fiatalemberek, akik emlékezetében még mindig a fényképek előtt csoportosultak, csakugyan az ő bankjából való hivatalnokok voltak, nem kollégái, túlzás volt ezt mondani, s ez bizony arra vallott, hogy a felügyelő tudásában némi hézag van, de mindenesetre: alárendelt bankhivatalnokok voltak. Hogy lehet, hogy K. ezt nem vette észre? Mennyire megviselhette a felügyelő és az őrök jelenléte, hogy nem ismerte föl ezt a három embert! A kezét lóbáló, merev Rabensteinert, a szőke, beesett szemű Kullichot és az idült izomrángása miatt elviselhetetlenül torz mosolyú Kaminert. – Jó reggelt – mondta kisvártatva K., és kezet nyújtott a kifogástalanul meghajló uraknak. – Meg sem ismertem önöket. Most tehát munkába megyünk, nem? – Az urak nevetve és buzgón bólogattak, mintha egész idő alatt erre vártak volna, csak amikor K. a kalapját kereste, amit a szobájában hagyott, akkor szaladtak érte mind a hárman, s ez mégis bizonyos zavarodottságra vallott. K. megállt, s utánuk nézett a két nyitott ajtón át, persze hogy a közönyös Rabensteiner volt az utolsó, ő csupán elegánsan ügetett. Kaminer adta át a kalapot, s K. kénytelen volt határozottan megállapítani – ahogy egyébként már a bankban is gyakran -, hogy Kaminer mosolya nem szándékos, sőt, hogy szándékosan nem is tudna mosolyogni. Az előszobában aztán Grubachné engedte ki a lakásból az egész társaságot; nem nagyon látszott bűntudatosnak, s K., mint annyiszor, most is a kötényszalagját nézte, hogy milyen fölöslegesen mélyen vágódik be kövér testébe. Odalent K. – zsebórájával kezében – úgy döntött, hogy taxival megy, nem akarta fölöslegesen növelni a máris félórás késést. Kaminer kiszaladt a sarokra kocsiért, a két másik nyilvánvalóan el akarta terelni K. figyelmét, amikor Kullich hirtelen a szemközti kapura mutatott: a magas, szőke kecskeszakállas férfi bukkant fel ott, s mintha az első pillanatban kissé zavarná, hogy most teljes nagyságában mutatkozik, hátralépett, s a falnak dőlt. Az öregek nyilván még a lépcsőn jöttek lefelé. K. mérges volt Kullichra, minek hívta fel a figyelmét a férfira, hisz ő már előbb is látta, sőt várta. – Ne nézzen oda! – nyögte ki, s észre sem vette, milyen feltűnő, ha így beszél egy önálló emberrel. De nem is volt szükség magyarázkodásra, mert épp jött az autó, beültek és elindultak. K.-nak csak ekkor jutott eszébe, hogy észre sem vette a felügyelő és az őrök távozását, a felügyelő eltakarta előle a három hivatalnokot, a hivatalnokok meg a felügyelőt. Ez nem vallott nagy lélekjelenlétre, s K. elhatározta, hogy ebből a szempontból alaposabban megfigyeli önmagát. De még akaratlanul is megfordult, kihajolt az autó fara fölött, hátha meglátja a felügyelőt és az őröket. Ám tüstént vissza is fordult, kényelmesen hátradőlt a kocsi sarkában, meg sem kísérelte, hogy keressen valakit. Bár nem látszott rajta: épp most szorult rá, hogy szóljanak hozzá, de az urak fáradtak lehettek, Rabensteiner jobbra, Kullich balra nézett ki a kocsiból, s csak Kaminer vigyora állt K. rendelkezésére, hogy ezen tréfálkozzék, ezt viszont, sajnos, tiltotta az emberiesség.

Ezen a tavaszon K. azzal töltötte estéit, hogy munka után, ha még módja volt rá – többnyire kilenc óráig ült a hivatalában -, kissé elsétálgatott, magányosan vagy hivatalnoktársaival, aztán betért egy sörözőbe, s ott az egyik törzsasztalnál, jórészt idősebb urakkal, rendszerint tizenegyig üldögélt. Idejét nem mindig osztotta be így, voltak kivételes napjai is, ha például a bankigazgató, aki sokra becsülte munkaerejét és megbízhatóságát, autótúrára vitte K.-t, vagy meghívta vacsorára a villájába. K. hetenként egyszer egy lányhoz is eljárt; a lányt Elzának hívták, pincérnő volt, éjszaka egy csapszékben szolgált fel késő reggelig, s napközben csak ágyban fogadta látogatóit.

Ezen az estén azonban – a nap hamar eltelt, megfeszített munkában és számos megtisztelő, baráti születésnapi jókívánsággal fűszerezve – K. azonnal haza akart menni. Napi munkája kis szüneteiben folyton arra gondolt – maga sem tudta pontosan, miért -, úgy rémlett neki, hogy a reggeli események nagy felfordulást okoztak Grubachné egész lakásában, és a rend helyreállításához épp őrá van szükség. Ha pedig a rend egyszer helyreállt, nyoma sem marad azoknak az eseményeknek, minden a régi kerékvágásba zökken. Főleg a három hivatalnoktól nincs miért félnie, ők újra elmerültek a bank nagy hivatalnokáradatában, semmi változás sem látszott rajtuk. K. többször is behívatta őket magához az irodájába, egyenként is, együtt is, csak azért, hogy megfigyelje viselkedésüket; mindig elégedetten bocsáthatta el őket.

Amikor este fél tízkor a ház elé ért, ahol lakott, a kapuban egy fiatal sihederbe botlott; a legény szétterpesztett lábbal állt és pipázott. – Maga kicsoda? – kérdezte rögtön K., s egészen közel hajolt a fiúhoz; nem sokat lehetett látni a folyosó félhomályában. – A házmester fia vagyok, nagyságos uram – felelte a legény, kivette szájából a pipát, és félreállt. – A házmester fia? – kérdezte K., s botjával türelmetlenül koppintott a földre. – Óhajt valamit a nagyságos úr? Idehívjam apámat? – Nem, nem – mondta K., valahogy olyan elnéző hangon, mintha a fiú valami rosszat tett volna, ő azonban megbocsát neki. – Jó – mondta aztán s továbbment, de mielőtt fölment a lépcsőn, még egyszer hátranézett.

Egyenesen a szobájába mehetett volna, de mivel beszélni akart Grubachnéval, mindjárt be is kopogtatott az ajtaján. Az asszony harisnyát kötögetett, mellette az asztalon egy halom ócska harisnya hevert. K. zavartan mentegetőzött, amiért ilyen későn jön, de Grubachné nagyon barátságos volt, bocsánatkérésről hallani sem akart, K. mindig beszélhet vele, hisz tudja, hogy ő a legjobb és legkedvesebb lakója. K. körülnézett a szobában, minden tökéletesen a régi állapotában volt, már elrakták a reggeli edényt is, amely kora reggel még az ablakban, az asztalkán volt. „A női kezek csendben sok mindent elvégeznek” – gondolta, ő talán képes lett volna ott helyben összetörni az edényt, de kivinni semmi esetre sem. Némi hálával nézett Grubachnéra. – Még ilyen későn is dolgozik? – kérdezte. Már mind a ketten az asztalnál ültek, K. időnként a harisnyák közé fúrta a kezét. – Sok a munkám – mondta az asszony -, nappal bérlőimmel foglalkozom; ha rendbe akarom hozni a saját dolgaimat, arra csak az esték maradnak. – Ma pedig nyilván rendkívüli munkát is okoztam magának? – Hogyhogy? – kérdezte Grubachné, kicsit fölélénkült, kötését az ölébe ejtette. – Azokra az emberekre gondolok, akik ma reggel itt jártak. – Vagy úgy – mondta az asszony, s újra megnyugodott. – Az nem került különösebb munkámba. – K. szótlanul nézte, amint Grubachné ismét fölemelte a kötését. „Talán csodálkozik rajta, hogy erről beszélek, úgy látszik, helyteleníti, hogy megemlítem. Annál fontosabb, hogy megtegyem. Mással nem beszélhetek róla, csak egy öregasszonnyal.” – Mégis, bizonyára munkát adott – mondta aztán. – De többé nem fordul elő. – Nem, ez nem fordulhat többé elő – erősítette meg az asszony, és szinte fájdalmasan mosolygott K.-ra. – Komolyan gondolja? – kérdezte K. – Igen – mondta Grubachné csöndesen -, a fő az, hogy ne fogja föl túlságosan súlyosan a dolgot. Annyi minden megesik ezen a világon! Ha már ilyen bizalmasan beszélgetünk, K. úr, bevallhatom, hogy egy kicsit hallgatóztam az ajtó mögött, s a két őr is elmesélt egyet-mást. Hisz az ön boldogságáról van szó, s ez nekem igazán szívügyem, jobban, mint ahogy tán jogom lenne hozzá, hiszen én csak a háziasszonya vagyok. Nos, hát hallottam egyet-mást, de nem mondhatnám, hogy valami különösebben rosszat. Nem. Magát ugyan letartóztatták, de nem úgy, ahogy egy tolvajt tartóztatnak le. Ha valakit tolvajként vesznek őrizetbe, az baj, de ez a letartóztatás… Ez, úgy látom, valami úri huncutság, bocsásson meg, ha valami butaságot mondok, én úgy látom, úri huncutság, amit ugyan nem értek, de amit nem is muszáj értenünk.

– Egyáltalán nem mondott butaságot, Grubachné asszony, legalábbis részben én is így vélekedem, csak éppen még élesebben ítélem meg az egészet, mint maga, s még csak úri huncutságnak sem tartom, hanem egyáltalán: semmibe veszem. Megrohantak, ez történt. Ha nem engedem, hogy megzavarjon, hogy Anna nem jött be, ha azonnal fölkelek, mihelyt felébredtem, és nem törődve azzal, ki áll utamba, magához megyek, ha ezúttal kivételesen a konyhában reggelizem, ha magával hozatom ki szobámból a ruhadarabjaimat, egyszóval, ha ésszerűen viselkedem, semmi sem történik tovább; mindazt, ami készülődött, elfojtottam volna. De az ember annyira felkészületlen. A bankban például fel vagyok készülve, ott semmiképp sem eshet meg velem ilyesmi, ott saját szolgám van, előttem van az asztalomon a városi és hivatali telefon, állandóan jönnek emberek, ügyfelek, hivatalnokok, azonkívül pedig – és elsősorban – ott állandóan a munkám összefüggéseiben élek, tehát nem hagy el a lélekjelenlétem, s éppenséggel élvezetet szerezne, ha ott kerülnék szembe egy ilyen üggyel. Nos, ez elmúlt, és voltaképp nem is akartam beszélni róla, csupán egy értelmes asszony véleményét akartam hallani, s nagyon örülök, hogy egyetértünk. Most pedig nyújtsa ide a kezét, hadd pecsételjük meg ezt az egyetértést.

„Vajon kezet nyújt nekem? A felügyelő nem fogott velem kezet” – gondolta, s most fürkészve nézett az asszonyra. Grubachné felállt, mert az előbb K. is felállt már, s kissé elfogódott volt, mert nem értett meg mindent, amit K. mondott. Elfogódottságában azonban olyasmit mondott, amit egyáltalán nem akart, s ami nem is volt helyénvaló: – Ne fogja fel olyan súlyosan, K. úr – mondta, a hangja könnyes volt, s természetesen a kézfogásról is elfeledkezett. – Nem tudok róla, hogy súlyosan fognám fel – mondta K., hirtelen elfáradt, s belátta, mennyire nem ér semmit ennek az asszonynak a helyeslésével.

Az ajtóban még megkérdezte: – Bürstner kisasszony itthon van? – Nincs – mondta Grubachné, s száraz felvilágosítását elkésett, okos, részvevő mosollyal enyhítette. – Színházban van. Mit akar tőle? Adjak át neki valami üzenetet? – Csak pár szót akartam vele beszélni. – Sajnos, nem tudom, mikor jön meg; ha színházban van, rendszerint későn jön haza. – Hiszen mindegy – mondta K., lehorgasztotta fejét, s az ajtó felé fordult, menni készült -, csak bocsánatot akartam kérni tőle, hogy ma igénybe vettem a szobáját. – Szükségtelen, K. úr, maga túlzottan tapintatos, a kisasszony semmiről sem tud, már kora reggel elment hazulról, s én már rendbe is hoztam mindent, nézze meg. – S kinyitotta Bürstner kisasszony szobájának ajtaját. – Köszönöm, elhiszem – mondta K., de aztán mégis odalépett a nyitott ajtóhoz. Holdfényes csönd ült a homályos szobán. Amennyire látni lehetett, valóban minden a helyén volt, a blúz sem lógott már az ablakkilincsen. Az ágypárnák feltűnően magasra tornyozódtak, egy részüket megvilágította a hold. – A kisasszony gyakran jár haza későn – mondta K., s úgy nézett Grubachnéra, mintha az lenne érte felelős. – Ahogy már a fiatalok szokták! – mondta Grubachné megbocsátón. – Persze, persze – mondta K. -, de túlzásba is lehet vinni. – Az lehet – mondta Grubachné. – Mennyire igaza van, K. úr. Sőt, talán ebben az esetben is. Én igazán nem akarom megszólni Bürstner kisasszonyt, jó és kedves leány, barátságos, rendes, pontos, dolgos, mindezt én nagyra becsülöm, de az az egy igaz, hogy büszkébb, tartózkodóbb lehetne. Ebben a hónapban már kétszer láttam félreeső utcákban, s mindig más úrral. Nagyon kínos ez nekem, s az élő Istenre, csak önnek mesélem el, K. úr, de elkerülhetetlen lesz, hogy a kisasszonnyal is beszéljek róla. Különben nem ez az egyetlen dolog, ami miatt gyanús nekem. – Maga tévúton jár – mondta K., s alig tudta leplezni haragját -, különben is nyilván félreértette a kisasszonyra vonatkozó megjegyzésemet, én nem úgy gondoltam. Sőt, őszintén óvom attól, hogy bármit mondjon a kisasszonyról, teljességgel téved, én nagyon jól ismerem a kisasszonyt, amit róla mondott, abból egy szó sem igaz. Egyébként talán túlzásba estem, nem akadályozom meg benne: mondjon neki, amit akar. Jó éjt. – K. úr – mondta Grubachné kérlelőn, s K. után sietett, aki már kinyitotta szobája ajtaját -, hiszen én még egyáltalán nem akarok beszélni a kisasszonnyal, előbb természetesen még tovább figyelem, csak önnel közöltem, amit megtudtam. Végtére is minden lakónak érdeke, hogy megőrizzük a penzió tisztaságát, és én nem is törekszem másra. – A tisztaság! – kiáltott vissza K. még az ajtó résén. – Ha meg akarja őrizni a penzió tisztaságát, akkor először is nekem kellene felmondania. – Aztán becsapta az ajtót, a halk kopogásra ügyet sem vetett már.

Viszont mivel aludni még semmi kedve sem volt, elhatározta, hogy fennmarad, s ezúttal azt is megállapítja, mikor jön haza Bürstner kisasszony. Ha megjön, tán még beszélhetne is vele pár szót, bár ilyenkor ez nem ildomos. Ahogy az ablakban könyökölt, s lehunyta fáradt szemét, egy percre arra gondolt, megbünteti Grubachnét: rábeszéli Bürstner kisasszonyt, hogy vele együtt mondjon fel. Ám ezt rögtön rettentő túlzásnak érezte, sőt gyanakodni kezdett önmagára, hogy a reggeli események miatt akar lakást változtatni. Mi sem lett volna esztelenebb, s főként céltalanabb és megvetendőbb.

Amikor már torkig volt azzal, hogy a néptelen utcát nézegesse, lefeküdt a heverőre; előbb kissé kinyitotta az előszobaajtót, hogy a heverőről mindenkit láthasson, aki a lakásba lép. Körülbelül tizenegy óráig nyugodtan feküdt, szivarozott a heverőn. De aztán nem bírta ki tovább így, kis időre kiment az előszobába, mintha ezzel siettethetné Bürstner kisasszony megérkezését. Nem vágyódott különösebben utána, nem is emlékezett rá pontosan, milyen is a lány, de most beszélni akart vele, és izgatta, hogy a lány késői érkezése még ennek a napnak a végét is nyugtalanítóvá teszi, összekuszálja. A lány volt hibás abban is, hogy K. ma este nem vacsorázott, s mára lemondott arról a szándékáról is, hogy meglátogassa Elzát. Persze mindkét mulasztását pótolhatta még, ha most elmegy a mulatóba, ahol Elza felszolgál. El is akart még menni később, ha már beszélt Bürstner kisasszonnyal.

Fél tizenkettő is elmúlt már, amikor lépteket hallott a lépcsőházból. K. gondolataiba merült, zajosan járkált föl-le az előszobában, mintha a saját szobájában lenne; most ajtaja mögé menekült. Bürstner kisasszony jött meg. Miközben bezárta az ajtót, dideregve húzta össze keskeny vállán a selyemsálat. Egy pillanat múlva nyilván már a szobájában lesz, s oda K. nem tolakodhatott be éjfélkor; most kellett tehát megszólítani, de balszerencséjére nem gyújtott villanyt a szobájában, úgyhogy ha kilép a sötét szobából, ez rajtaütésnek hat, de legalábbis nagyon ijesztő lett volna. Tehetetlenségében, s mert nem volt veszteni való ideje, az ajtó résén át suttogta: – Bürstner kisasszony. – Kérésnek hangzott, nem megszólításnak. – Van itt valaki? – kérdezte Bürstner kisasszony, s tágra nyílt szemmel nézett körül. – Én vagyok – mondta K., és előlépett. – Á, K. úr! – mondta Bürstner kisasszony, s elmosolyodott. – Jó estét – és kezet nyújtott K.-nak. – Csak pár szót szeretnék beszélni önnel, s ha megengedné, most. – Most – kérdezte Bürstner kisasszony -, épp most? Kissé különös, nem? – Kilenc óra óta várom. – No igen, színházban voltam, mit sem tudtam önről. – Épp ma történt valami, amit el kell mondanom önnek. – Úgy; nos, hisz nincs komoly kifogásom ellene, csak olyan fáradt vagyok, majd összeesem. Jöjjön be hát pár percre a szobámba. Itt semmiképp sem társaloghatunk, hisz mindenkit fölébresztünk, s ez mimiattunk még kellemetlenebb lenne nekem, mint az emberek miatt. Várjon itt, amíg villanyt gyújtok a szobámban, s aztán oltsa le itt a villanyt. – K. így is tett, de aztán még várt, amíg Bürstner kisasszony halkan újra kiszólt a szobájából, és behívta. – Üljön le – mondta a lány, és a pamlagra mutatott; ő maga, bár említette, hogy fáradt, az ágy lábához állt, s még virággal agyondíszített kis kalapját sem tette le. – Mit akar hát? Igazán kíváncsi vagyok rá. – Lábát könnyedén keresztbe téve állt. – Talán azt fogja mondani – kezdett bele K. -, hogy nem is volt olyan sürgős most beszélnünk meg ezt a dolgot, de… – A bevezetésekre sosem figyelek oda – mondta Bürstner kisasszony. – Ez megkönnyíti feladatomat – mondta K. – Ma reggel, némileg az én hibámból, egy kis rendetlenség támadt a szobájában, idegen emberek okozták, akaratom ellenére, és mégis, ahogy mondtam, az én hibámból; ezért akartam bocsánatát kérni. – Az én szobámban? – kérdezte Bürstner kisasszony, s nem a szobát, hanem K. arcát fürkészte. – Úgy van – mondta K., s most néztek először egymás szemébe -, hogy mi módon történt, szóra sem érdemes. – De hiszen ez az, ami igazán érdekes – mondta Bürstner kisasszony. – Nem – mondta K. – Nos – mondta Bürstner kisasszony -, én nem ártom magam a titkaiba, ha ragaszkodik hozzá, hogy ez érdektelen, egy szavam sincs ellene. Kérésére szívesen megbocsátok, főleg mert rendetlenségnek nyomát sem látom. – Tenyerét mélyen lecsúsztatta a csípőjére, s körbesétált a szobában. A fali gyékényszőnyegbe tűzött fényképek előtt megállt. – De nézze csak! – kiáltott fel. – A fényképeimet csakugyan összedobálták. Hát ez csúnya dolog. Valaki tehát jogtalanul járt a szobámban. – K. bólintott, s magában átkozta Kaminert, a hivatalnokot, hogy sosem képes féken tartani lélektelen, céltalan elevenségét. – Furcsa – mondta Bürstner kisasszony -, hogy kénytelen vagyok olyasmit tiltani meg önnek, amit ön kellene, hogy megtiltson saját magának, tudniillik azt, hogy távollétemben belépjen a szobámba. – De hiszen elmagyaráztam önnek, kisasszony – mondta K., és ő is odament a fényképekhez -, hogy nem én nyúltam a fényképeihez; mivel azonban nem hisz nekem, be kell vallanom, hogy a vizsgáló bizottság három bankhivatalnokot hozott magával, valószínűleg ezek egyike vette kezébe a fényképeket, a legközelebbi alkalommal kidobom a bankból. Igen, vizsgáló bizottság járt itt – tette hozzá K., mert a kisasszony kérdő pillantást vetett rá. – Ön miatt? – kérdezte a kisasszony. – Miattam – felelte K. – Ugyan! – kiáltott fel a kisasszony, és nevetett. – De igen – mondta K. -, hát azt hiszi, hogy ártatlan vagyok? – Nos, ártatlan… – mondta a kisasszony. – Nem akarok tüstént talán súlyos következményekkel járó ítéletet mondani, meg aztán nem is ismerem önt; ha valakinek mindjárt egy vizsgáló bizottságot küldenek a nyakára, az mégiscsak nagy gonosztevő lehet. Mivel azonban ön szabadlábon van – nyugalmából legalábbis arra következtetek, hogy nem a börtönből szökött meg -, mégsem követhetett el olyan nagy bűnt. – Igen – mondta K. -, de a vizsgáló bizottság arra is rájöhetett, hogy ártatlan vagyok, vagy nem olyan bűnös, mint feltételezték. – Úgy van, ez lehetséges – mondta Bürstner kisasszony nagyon figyelmesen. – Látja – mondta K. -, nincs sok tapasztalata bírósági ügyekben. – Nem, az nincs – mondta Bürstner kisasszony -, s ezt gyakran sajnáltam is már, mert én mindent szeretnék tudni, s épp a bírósági ügyek roppantul érdekelnek. A törvényszékben van valami sajátos vonzóerő, nem? De bizonyára tökéletesíthetem majd erre vonatkozó ismereteimet, mert a jövő hónapban belépek egy ügyvédhez irodistának. – Nagyon jó – mondta K. -, akkor kissé segítségemre lehet majd a peremben. – Meglehet – mondta Bürstner kisasszony -, miért ne? Szívesen használom fel az ismereteimet. – Én ezt komolyan is gondolom – mondta K. -, vagy legalábbis félig-meddig komolyan, ahogy ön. Hogy ügyvédet fogadjak, ahhoz ez túlságosan jelentéktelen ügy, de egy tanácsadónak hasznát venném. – Igen, de hogy tanácsadója lehessek, tudnom kellene, miről van szó – mondta Bürstner kisasszony. – Épp ez a bökkenő – mondta K. -, ezt magam sem tudom. – Akkor hát csak tréfált velem – mondta Bürstner kisasszony igen-igen csalódottan -, teljesen fölösleges volt, hogy erre ezt a késő éjszakai időpontot válassza. – És otthagyta a fényképeket, amelyek előtt oly sokáig álldogáltak együtt. – De nem, kisasszony – mondta K. -, nem tréfálok. Miért nem hisz nekem?! Már elmondtam önnek, amit tudok. Sőt többet is, mint amennyit tudok, mivel ez nem vizsgáló bizottság volt, csak én nevezem így, mert nem tudok rá más nevet. Semmit sem vizsgáltak ki, csak letartóztattak, de ezt valami bizottság tette. – Bürstner kisasszony a pamlagon ült, és megint nevetett. – Na és milyen volt? – kérdezte. – Rettenetes – mondta K., de most nem is gondolt erre, hanem egészen elragadta Bürstner kisasszony látványa; a lány fél kezére hajtotta arcát, könyökét a pamlag párnáján nyugtatta, s másik kezével lassan végigsimította csípőjét. – Ez így túl általános – mondta Bürstner kisasszony. – Mi az, ami túl általános? – kérdezte K. Aztán eszébe jutott, s megkérdezte: – Megmutassam, hogyan történt? – Mozogni akart, de elmenni mégsem. – Fáradt vagyok már – mondta Bürstner kisasszony. – Olyan későn jött – mondta K. – Most a végén még nekem tesz szemrehányást; meg is érdemlem, mert már nem kellett volna beengednem. Hisz, amint kiderült, szükség sem volt rá. – Szükség volt rá, most majd meglátja – mondta K. – Idébb tolhatom az éjjeliasztalkáját az ágyától? – Micsoda ötlet ez? – mondta Bürstner kisasszony. – Természetesen nem! – Akkor nem tudom megmutatni – mondta K. olyan izgatottan, mintha emiatt valami mérhetetlen kár érné. – Hát, ha a bemutatáshoz kell, tolja csak nyugodtan el az asztalkát – mondta Bürstner kisasszony, s kis idő múlva jóval halkabban hozzátette: – Olyan fáradt vagyok, hogy a kelleténél többet engedek meg. – K. a szoba közepére állította az asztalkát, s leült mögé. – Helyesen kell elképzelnie, hogyan oszlanak meg a személyek, ez nagyon érdekes. Én vagyok a felügyelő, ott a bőröndön két őr ül, a fényképek előtt három fiatalember áll. Az ablakkilincsen, ezt csak mellékesen említem, egy fehér blúz lóg. És most kezdődik. Persze, magamról megfeledkezem. A legfontosabb személy, vagyis én, itt az asztalka előtt állok. A felügyelő a legnagyobb kényelemben ül, keresztbe vetett lábbal, karját lelógatja itt a támlán, páratlanul faragatlan fickó. S most hát valóban elkezdődik. A felügyelő hangosan szólít, mintha ébresztenie kéne, sőt kiált, s ha meg akarom értetni önnel, hogy hogyan, akkor, sajnos, nekem is kiáltanom kell, mást egyébként nem kiált így, csak a nevemet. – Bürstner kisasszony nevetve hallgatta, s ajkára tette mutatóujját, hogy K.-t megakadályozza a kiáltásban, de már elkésett. K. nagyon beleélte magát szerepébe, elnyújtva kiáltotta: – Josef K.! – különben nem olyan hangosan, ahogy fenyegetőzött, de mégis úgy, hogy a hirtelen feltörő kiáltás lassanként szinte betöltötte a szobát.

Ekkor többször is kopogtak az ajtón, erősen, kurtán és szabályosan. Bürstner kisasszony elsápadt, s a szívéhez kapott. K. főleg azért rémült meg nagyon, mert ő még egy darabig képtelen volt másra gondolni, mint a reggeli eseményekre s a lányra, akinek mindezt előadta. Alighogy megemberelte magát, odaugrott Bürstner kisasszonyhoz, és megfogta a kezét. – Semmitől se féljen – suttogta -, mindent elrendezek. De vajon ki lehet? Hisz itt mellettünk csak a nappali szoba van, ott senki sem alszik. – De igen – súgta Bürstner kisasszony K. fülébe -, tegnap óta itt alszik Grubachné egyik unokaöccse, egy kapitány. Épp nincs más üres szoba. Én is elfelejtkeztem róla. Miért kellett kiabálnia! Milyen szerencsétlen vagyok. – Semmi oka rá – mondta K., s homlokon csókolta a párnájára visszahanyatló lányt. – Hagyjon – mondta a lány, és gyorsan fölült újra -, menjen már, menjen el, mit akar, a kapitány az ajtónál hallgatózik, mindent hall. Hogy gyötör engem! – Nem megyek el addig – mondta K. -, amíg egy kissé meg nem nyugszik. Jöjjön a szoba másik sarkába, ott nem hallhatnak bennünket. – A lány hagyta, hadd vezesse oda. – Arra nem gondol – mondta K. -, hogy bárha némi kényelmetlensége lehet, veszélyről szó sincs. Tudja, hogy Grubachné – s mégiscsak ő dönt ebben az ügyben, főleg mert a kapitány az unokaöccse – mennyire tisztel engem, s feltétlenül elhisz mindent, amit mondok neki. Egyébként is függ tőlem, mert elég nagy összeget kért kölcsön. Javasoljon bármit együttlétünk magyarázatául: én elfogadom, ha csak egy kicsit is célszerűnek látszik, és kezeskedem róla, hogy ráveszem Grubachnét, ne csak a nyilvánosság előtt, de valóban és őszintén higgye el a magyarázatot. Engem közben egyáltalán ne kíméljen. Ha akarja, híreszteljük el, hogy én megrohantam önt, Grubachnét ilyen értelemben tájékoztatom, s ő elhiszi, és még a belém vetett bizalmát sem veszti el, annyira ragaszkodik hozzám. – Bürstner kisasszony kissé meggörnyedt, csöndben bámult maga elé a földre. – Miért ne hinné el Grubachné, hogy én rárontottam önre? – tette hozzá K. Szeme előtt volt a lány haja, ez a középen elválasztott, alacsonyra kontyozott, feszesen összefogott, vöröses hajkorona. K. azt hitte, a lány majd ránéz, de az meg sem mozdult, úgy mondta: – Bocsásson meg, inkább a váratlan kopogástól ijedtem meg, nem attól, hogy mi lehet a következménye a kapitány jelenlétének. Amikor ön kiáltott, utána oly nagy volt a csend, s akkor kopogtak, ezért ijedtem meg úgy, az ajtó közelében is ültem, szinte mellettem kopogtak. Ajánlatait köszönöm, de nem fogadom el. Azért, ami a szobámban történik, vállalom a felelősséget, éspedig mindenkivel szemben. Csodálom, hogy nem veszi észre, milyen sértőek rám nézve az ajánlatai, nem szólva persze a jó szándékáról, azt elismerem. De most menjen, hagyjon magamra, erre most még jobban rászorulok, mint az imént. Abból a pár percből, amit kért, egy fél óra, sőt több lett. – K. megfogta a lány kezét, aztán a csuklóját. – De nem haragszik rám? – mondta. A lány eltolta K. kezét: – Nem, nem – válaszolta -, én soha senkire sem haragszom. – K. újra megfogta a csuklóját, a lány most tűrte, s így vezette K.-t az ajtóhoz. K. szilárdan elhatározta, hogy elmegy. De az ajtó előtt, mintha nem várta volna, hogy itt ajtóra bukkan, megtorpant; Bürstner kisasszony ezt a pillanatot használta ki arra, hogy kiszabaduljon a kezéből, kinyissa az ajtót, kiosonjon az előszobába, s onnét szóljon vissza halkan K.-nak: – De hát jöjjön már, kérem. Nézze – s mutatta, hogy a kapitány ajtaján fény szűrődik ki -, villanyt gyújtott, és rajtunk mulat. – Megyek már – mondta K., kiszaladt, elkapta a lányt, megcsókolta, előbb a száját, aztán az arcát, ahol érte, ahogy a szomjas állat ízlelgeti nyelvével a végre meglelt forrásvizet. Végül a nyakába is belecsókolt a gége táján, és hosszan odatapasztotta ajkát. Csak akkor nézett fel, amikor valami zörejt hallott a kapitány szobájából. – Most már elmegyek – mondta, s keresztnevén akarta szólítani Bürstner kisasszonyt, de nem tudta a nevét. A lány fáradtan bólintott, s félig már elfordulva átengedte csókra a kezét, mintha nem is tudna róla, s görnyedten ment be a szobájába. K. hamarosan az ágyába feküdt. Nagyon gyorsan elaludt, elalvás előtt egy ideig még eltűnődött a viselkedésén, elégedett volt vele, csak azon csodálkozott, mért nem még elégedettebb; Bürstner kisasszonyért komolyan aggódott, a kapitány miatt.