„Emlékszem, már akkor is úgy öltözködött, mint egy rocksztár: rikítóan és inkább nőiesen. Sosem láttam ilyet korábban senkitől – mondta May. – Azt hiszem, ilyennek született. A nevétől eltekintve már Freddie Mercuryval ismerkedtem meg” – vallott Brian May Paul Sutciffe Queen című könyvében Freddie Mercury-ról. – Részlet
Aki a Tavaszi szél, vizet áraszt című dalt elénekelte…
A Queen történetét az előzményektől egészen a zenekar legutóbbi, Paul Rodgers-szel közös időszakáig a már hosszú ideje termékeny brit zenei szakíró, Phil Sutcliffe írta meg, melyet a zenekar stúdió- és koncertalbumairól szóló elemzésekkel és tudósításokkal, teljes turné-menetrendekkel, jegyzetekkel gazdagon ellátott diszkográfiával, valamint az egykori és jelenlegi világhírű pályatársak visszaemlékezéseivel egészített ki. Az album a Cartaphilus kiadó gondozásában jelent meg.
Phil Sutcliffe: Queen
(Részlet)
Az énekes
Farrokh Bulsara szinte egy idegen bolygóról érkezett a rock ’n’ roll világába. Indiai zoroasztriánus vallású szülők gyermekeként a kelet-afrikai Zanzibár szigetén látta meg a napvilágot 1946. szeptember 5-én. Szülei hitében és brit gyarmati környezetben nevelkedett. Édesapja, Bomi, pénztárosként dolgozott a helyi bíróságon, Jer nevű édesanyja a háztartást vezette (lányuk, Kashmira 1952-ben született). Amikor Farrokh – ez a név szerepel születési anyakönyvkivonatán – ötéves lett, szülei elhatározták, hogy elküldik a panchgani St. Peter’s bentlakásos magániskolába, amely Bombay (a mai Mumbai) városától nyolcvan kilométerre működött a hegyek közt, ahol legalább közel lehetett anyai nagyszüleihez, akikkel együtt töltötte az iskolai szünidőket, ha éppen nem utazott haza Zanzibárba.
A felnőtt Freddie, aki becenevét St. Peter’s-beli osztálytársaitól kapta, így emlékezett vissza erre az időszakra az 1974-ben a Melody Makerben Caroline Coonnak adott interjúban: „A szüleim úgy gondolták, a bentlakásos iskola jót fog nekem tenni, az ég áldja őket. Visszagondolva csodálatos időket éltem. Meg kellett tanulnunk gondoskodni magunkról.” El lehetett sajátítani egy jellegzetes angol akcentust is, amely később nagy hasznára volt Freddie-nek, mivel a származására nem lehetett következtetni belőle. Ugyanakkor megtapasztalta a kollégiumi élet hátulütőit is, amint azt Julie Webb-nek elmondta a NME-ben, szintén 1974-ben. Őt tartották a „csinos fiú”-nak, „a főbuzinak” és „emiatt az igazgató megszállottan utazott rám. Épp elég diákcsíny szárad a lelkemen, és ezt nem akarom tovább részletezni”.
A diáktréfák mellett részt vett az iskolai énekkarban, a színházi társulatban és zongorázni tanult. Gunn-nak és Jenkins-nek, a Queen-életrajz szerzőinek a következőket mondta: „Jó voltam rövidtávfutásban, gyepladában és – hiszik vagy sem – csodálatosan bokszoltam!” (Apja az utóbbiról le akarta őt beszélni a leveleiben.) Társaival együtt rendelkezésükre állt egy Dansette típusú lemezjátszó rengeteg kislemezzel. 2006-ban az akkor 83 éves Jer Bulsara a The Times-ban elmondta, hogy miután Freddie végignézett egy Elvis Presley tévéműsort a vakáció alatt, így kiáltott fel: „Egy szép napon olyan leszek majd, mint ő. «Farrokh mindig is showman szeretett volna lenni”.
Tizenkét éves korában Freddie megalapította Hectics nevű beatzenekarát. Az iskolai táncestek során Elvis, Little Richard, Fats Domino és a brit rock ’n’ roll sztár, Cliff Richard dalait játszotta zongorán. 1962-ben saját kérésére visszatért Zanzibárba, és mint utóbb kiderült, zenekari pályafutása hosszú évekre félbeszakadt emiatt.
Addigra már a gyarmati idillnek bealkonyult. Zanzibár 1963 decemberében elnyerte függetlenségét. Egy hónappal később az afrikai eredetű népesség és az uralkodó arab elit között kitört viszály miatt az indiai kisebbség két tűz közé került. A Bulsara-család összepakolta két bőröndnyi holmiját, majd elmenekült. Jer azóta sem felejtette el az izgatott Freddie-t, amint a „szvingelő Londonról” és a popsztárságról szőtt álmai közepette kijelentette: „Angliában van a mi helyünk, Mama!” Ám édesanyja és az akkor már ötvenes éveiben járó Bomi számára a kényszerű elvándorlás „nagyon nehéznek” bizonyult.
Családi kapcsolataik révén Felthamben telepedtek le (Brian May egy kilométerre lakott tőlük, ennek ellenére a két zenész nem találkozott egymással tizenéves korában). Jer a Marks & Spencer-nél helyezkedett el eladóként, Bomi pedig a Forte nevű szállítmányozási cégnél szerzett pénztárosi állást. A nagy költözés egyik áldása Jer szerint az volt, hogy Felthamben nem ismerték a rasszizmust. Freddie sem tett említést semmilyen hasonló jellegű incidensről a vele készült interjúkban, bár világos arcbőre és alig érzékelhető akcentusa lehet a magyarázat arra, hogy soha nem is tettek fel neki konkrét kérdéseket a származásával kapcsolatban.
Freddie, miután több általános szintű vizsgát letett a St. Peter’sben, a közeli Isleworth Polytechnic-be került, ahol művészetet tanult. Sikeres középiskolai vizsgái alapján 1966-ban felvették az Ealing Művészeti Főiskolára (ahová a hatvanas években többek között Pete Townshend és Ron Wood is járt), ezért a belvárosba költözött, ahol Kensingtonban, az Imperial közelében bérelt egy lakást többedmagával. Az Ealingben összebarátkozott Tim Staffellel. Amellett, hogy mindketten rajongtak Hendrixért – Freddie szobáját hősének képeivel és a Jimiről készített saját rajzaival aggatta tele –, Staffellnek Freddie nyílt és egyenes személyisége is tetszett: „Egy mindig nagyon bájos, kedves, értelmes, udvarias és befogadó embert ismertem meg benne. Szerintem később kellett megtanulnia, hogyan váljék belőle díva, mert kezdetben nem ez jellemezte.” Staffell hozzátette még, hogy „senki sem törődött” a szexualitással, ezért Freddie, aki nőiesen viselkedett, de lányokkal járt, nem került pletykák középpontjába.
Ha a céljairól faggatták, Freddie mindig határozottan kijelentette, hogy rocksztár akar lenni. De az Indiában eltöltött rövid időszak kivételével még nem játszott rockzenekarban. Miközben diplomamunkáját készítette, elhatározta, hogy – saját szavaival élve – „fejest ugrik” a zenei életbe. Vett magának egy gitárt, Staffell pedig megtanította neki az alapokat, és egy mára már elfeledett kengsingtoni nyilvános helyen bemutatta őt Maynek és Taylornak. Freddie természetesen azonnal szemet szúrt Maynek.
„Emlékszem, már akkor is úgy öltözködött, mint egy rocksztár: rikítóan és inkább nőiesen. Sosem láttam ilyet korábban senkitől – mondta May. – Azt hiszem, ilyennek született. A nevétől eltekintve már Freddie Mercuryval ismerkedtem meg.” (Talán mindez a Bulsara-Mercury átalakulás időszakára esett; Staffell emlékei szerint Freddie még diákkorában az állatövi csillagjegyek alapján választotta színpadi nevét – Szűz volt felkelő Merkúrral.) „Amikor először áthívott magához – folytatta May –, lejátszotta nekem Hendrixtől az Electric Ladyland című albumot, és azt mondta, hogy emiatt érdemes sztereó lemezjátszót hallgatni. Az egyik hangszórótól a másikig járkáltunk oda-vissza, és hallgattuk a különböző sávokat, miközben megpróbáltunk rájönni arra, hogyan tudta Hendrix előállítani ezt a hangzást.” Staffell biztos abban, hogy May osztozott Mercury lelkesedésében, „mivel Brian olyan gitáros, akit komolyan érdekel a zene egésze, és Freddie ezt rögtön felismerte benne.” Mások szerint Mercury May és Staffell távollétében gyakran beszélt szenvedélyesen kettejük dalszerzői képességeiről, egy olyan ajándékról, melyet még nem sikerült teljesen kibontaniuk.
Mercury eközben megszerezte diplomáját és szabadúszó grafikusként dolgozott. 1969 augusztusa és a következő év tavasza között sokat tanult a zenekari munkáról is. Két kezdő együttes frontemberi posztját is elvállalta: augusztustól októberig az Ibexben, októbertől decemberig pedig a Wreckage-ben játszott, majd csatlakozott a tapasztaltabb Sour Milk Sea-hez, akikkel 1970 februárjában és márciusában működött együtt. Gyakran hangoztatott kijelentését – „Én legenda leszek, kedves gyermekem!” – megbocsátották neki, mert az erősítők cipeléséből mindig kivette a részét, annak ellenére, hogy mindezt jellemzően a fehér szaténnadrágos, tollboás öltözetében tette. Mi több, a színpadon a kezdetektől fogva úgy viselkedett, mint egy rock-isten, és a dalszerzéssel kapcsolatban is javaslatokat tett: a bluesriffek helyett az „építkező jellegű” megközelítésben hitt. Hamarosan már közösen írtak számokat zenésztársaival. A legenda szerint a Wrackage-dzsel adott búcsúkoncertjén, a widnesi Wade Deacon Lányiskolában fedezte fel az azóta már kultikus darabbá vált „lefűrészelt” mikrofonállványát, mikor szám közben az állvány lábai véletlenül leestek a rúdról.
Mialatt a Smile-lal lakott Barnes-ban, lakótársként is elismerést szerzett. 2005-ben Taylor azt mondta Mark Blake-nek, a Mojo Classic: Queen szerzőjének, hogy Mercury „nagyon rendszerető” volt, és mindannyian jóllaktak az élelmiszercsomagokból, amit az édesanyja küldött neki minden héten. Mercury és Taylor ízlése annyi mindenben megegyezett, hogy „antik” ruházati standot nyitottak a Kengsington Marketen. May élvezte, hogy ennek következtében divatbemutató- és fesztiválhelyszínné vált a lakás: „Ízléses, használt bársonykiskabátok, az 1920-as évekből való finom mellények, és néhány elképesztő limlom…
Freddie mindig előhúzott valamit egy nagy táskából, és azt mondta: »Nézd ezt a gyönyörű darabot, egy vagyont fogunk keresni vele. « Mire én általában ezt válaszoltam: »Fred, ez egy darab rongy.« De mindig mindent el tudott adni.”
Ekkoriban történt, hogy Mercury állandó barátnőre tett szert, amin senki nem lepődött meg. A lányt Mary Austinnek hívták, és egy Biba nevű hippi divatkereskedésben dolgozott a Kensington Church Streeten. Mercury később „furcsa kötelék”-nek nevezte kapcsolatukat, de a barátság soha nem szűnt meg köztük.
Eközben a Smile nem jutott sokkal előbbre. Bár May és Staffell írt néhány ígéretesnek tűnő dalt, a főiskolai klubok világából kitörni illúziónak tűnt. Aláírtak egy egyszeri szerződést és felvettek néhány számot a londoni Trident stúdióban, de furcsa módon csak egy azóta elfeledett amerikai kislemez és egy hasonlóan sikertelen japán kiadású EP készült a dalokból, Angliában pedig semmi sem.
A Smile feladta. 1970 áprilisában Staffell beszállt egy Humpy Bong nevű zenekarba, May azonban saját elmondása szerint Taylorral együtt teljesen abbahagyta a zenélést. Szerencsésnek érezte magát, hogy visszatérhet PhD-s kutatásaihoz: a tenerifei Teide-hegyen obszervatóriumi berendezéseket építettek, ahol a csillagközi anyagot tanulmányozták. („Rengeteg van belőle – magyarázta May Jonh Inghamnek 1975-ben a Sounds magazinban. – A csillagközi anyag mozgását vizsgáltam egy spektrométer segítségével az anyagról visszaverődő fény Doppler-effektusának értelmezésével. Utóbbiból lehet ugyanis kiszámítani, hogy az anyag merre tart a térben, és honnan érkezett jelenlegi helyére. Nagy segítséget nyújt a Naprendszer kialakulásának megértéséhez.”)
„Ezen a nyáron vette át Freddie a kezdeményező szerepét – mondta May. – Elmondta az elképzelését arról, hogyan sikerülhetne az áttörés. Még mindig magam előtt látom, amint magyarázza, hogy milyen nagyszerű volt a Smile, csak éppen nem csináltunk show-t a színpadon, hanem csak ott álldogáltunk. Fényekről, hangokról, ruhákról mesélt. Hitt abban, hogy ha az ember fél órát kap a színpadon, bármit megtehet – ez akkoriban nem számított túlságosan felkapott elgondolásnak.”
„Freddie meggyőzött minket” – mondta Taylor a Circus magazinnak 1975-ben. Új banda született, melynek frontembere Mercury lett. A Smile „nagy, kemény és érzelmes hangzásának” egy új változatát dolgozták ki May szerint, mely során nagyobb hangsúlyt fektettek az énekdallamokra és a vokálokra. Úgy döntöttek, a Grand Dance és a Topfactsnewsandinfo nevek helyett a Mercury által kierőszakolt Queent választják. „Már évekkel korábban kitaláltam – mesélte az énekes. – Rendkívül fenséges, erőteljes, egyetemes és örök. Természetesen tisztában voltam a melegekre vonatkozó másodlagos jelentésével,* de ragyogóan hangzik!”
Mivel akkoriban mindhárman együtt laktak Earls Courtban, közösen dolgozták ki azokat a dalokat, melyek felkerültek az első nagylemezre, többek közt a ›Keep Yourself Alive‹-ot és a ›Seven Seas Of Rhye‹-t. Élőben 1970. június 27-én mutatkoztak be a trurói City Hall-ban (bár a pontos dátum megjelölésében a különböző források eltérnek egymástól). Ezután mindenhol felléptek, ahol csak tudtak, közben pedig gyorsan megszabadultak három basszusgitárostól is. A következő év februárjában azonban egy közös barátjuk meghívta Mayt és Taylort egy diszkóba a kensingtoni Maria Assumpta Teacher Training College-ba, ahová magával vitte John Deacon-t is.
Cím: Phil Sutcliffe: Queen Eredeti cím: Queen – The Ultimate Illustrated History of the Crown Kings of Rock Fordította: Maurics András Kiadó: Cartaphilus Kategória: albumok, Terjedelem: 288 oldal Kiadás éve: 2011
