„Azt hitték szürrealista vagyok, de nem voltam az. Sohasem festettem álmokat. Saját valóságomat festettem le.” 110 éve született Frida Kahlo.
1952-ban, amikor Frida Kahlo első önálló kiállítását tartotta Mexikóban (az egyetlent, melyet szülőhazájában még életében tartottak), egy helybeli kritikus ezt írta: „Ennek a különleges személynek életét és munkáit nem lehet különválasztani. Festményei egyben életrajza is.” Ez a megállapítás arra szolgál, hogy megmagyarázza munkássága miért is oly különböző kortársaiétól, a mexikói freskófestőkétől, és hogy azóta miért vált feminista példaképpé. Ő volt az első (ráadásul női) festő, aki leplezetlenül ábrázolta a női testet, a szexualitást, azokat az élményeket, szenvedéseket, amelyeket csak a nők élhetnek át:
„Ő volt az első asszony, aki tökéletesen és megalkuvást nem ismerő őszinteséggel, sőt azt mondhatnánk, higgadt könyörtelenséggel jelenítette meg a csakis a női nem által megtapasztalható általános és konkrét élményeket.”
Frida Kahlo 1907. július 6-án született Mexico City-ben, Guillermo és Matilda Kahlo harmadik lányaként. Apja magyar zsidó származású fényképész volt, aki Németországban született, anyja spanyol és indián származású.
Frida Kahlo élete traumák hosszú sora volt, ezek közül az első korán bekövetkezett. Hatéves korában gyermekbénulást kapott, ami miatt sántított. Az egyébként sem köznapi lány ezért szívesen bújt férfiruhába vagy hosszú mexikói szoknyába (a tehuana népviselet egész életében kedvenc öltözéke maradt). Gyermekkorában ennek ellenére bátor, fiús kislány, és emiatt apja kedvence lett. Apja haladóan gondolkodott lánya neveltetéséről, aki 1922-ben beiratkozott a Preparatoriába, amely a legrangosabb művelődési intézmény volt Mexikóban, és akkoriban nyitotta meg kapuit a lányok előtt. Kahlo egyike lett a csupán harmincöt lánynak a kétezer diák között.
Itt ismerte meg leendő férjét, Diego Riverát, aki nem sokkal azelőtt érkezett haza Franciaországból és megbízást kapott egy falfestmény elkészítésére. Kahlo vonzódott a nagydarab, erőteljes akaratú festőhöz, és nem tudván hogyan is kezelje érzelmeit, úgy fejezte ki azokat, hogy ugratta, durva tréfákat eszelt ki, és megpróbálta a festő feleségének, Lupe Marínnak féltékenységét felkelteni.
1925-ban Kahlo komoly balesetet szenvedett, amely egész életére rányomta bélyegét. Hónapokig feküdt gipszfűzőben, az unalom és a fájdalom elől menekülve kezdett festeni: előbb tükör segítségével önarcképet, majd mindenkit maga körül. A baleset miatt nem lehetett gyermeke, bár több évbetelt, mire ezt el tudta fogadni. Ez azt is jelentette, hogy szembe kellett néznie az egész életen át tartó fájtalom elleni harccal. 1926-ban gyógyulásakor festette első önarcképét, amely egy hosszú sorozat kezdete lett, melyben élete eseményeit és azokhoz fűződő érzelmi reakcióit ábrázolta:
„Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban.”
1928-ban újra találkozott Riverával, a fényképészforradalmár Tina Modottihoz fűződő barátsága révén. Rivera házassága szétesőben volt, és a két művész úgy találta, hogy sok a közös vonás, nemcsak politikai szempontból, hiszen mindketten aktív kommunisták voltak. 1929 augusztusában házasodtak össze. A XX. századi művészek élete című kötetben Edward Lucie-Smith így ír, hogy Kahlo később ezt mondta: „Két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyikben egy villamos vágott földhöz… A másik baleset Diego.”
Viharos házasságuk is képei témájául szolgált (Emlék, 1937; Csak néhány szúrás, 1935), akárcsak gyermektelensége. Rivera művészi hírneve gyorsan növekedett az Egyesült Államokban. 1930-ban a pár San Franciscóba indult; majd egy rövid mexikói kitérő után, 1931-ben New Yorkba mentek, mivel a Modern Művészetek múzeuma megrendezte Rivera retrospektív kiállítását. Kahlót ekkor főleg a híres férj bájos tartozékának tartották, de ez a helyzet hamarosan megváltozott.
1932-ben Rivera megbízást kapott a Detroit Múzeumtól egy nagylélegzetű freskó-sorozat elkészítésére, és Kahlo itt elvetélt. Gyógyulása közben festette a Vetélés Detroitban című képét, az első igazán átható önarcképét. A stílus, melyet kidolgozott teljesen különbözött férje stílusától, mivel a mexikói népművészeti hagyományon alapult különös tekintettel a kis fogadalmi képekre. Rivera figyelmesen és nagylelkűen reagált felesége munkájára:
„Frida mesterműek sorozatán kezdett el dolgozni, melyeknek nem volt előzménye a művészettörténetbe, olyan képek ezek, melyek az igazság, valóság, kegyetlenség és szenvedés valóban nőies jellegét dicsérték. Ezelőtt sohasem festett nő vászonra olyan gyötrelmes poézist, mint ahogyan Frida tette Detroitban.”
Frida Kahlo azonban úgy tett, mintha nem tartotta volna fontosnak munkáját. Ahogyan életrajzírója, Hayden Herrera megjegyezte: „Jobban szerette, ha bámulatba ejtő személyiségnek, mint ha festőnek tartották.”
1935-ben visszaköltöztek Mexikóba. Kahlo és Rivera kapcsolata életre szóló, bár idillinek korántsem nevezhető kötelék volt. Rivera egyetlen nőhöz sem volt hűséges, csalta nejét is, még annak húgával, Christinával is, de Frida sem volt a házastársi hűség példaképének nevezhető, számos férfival és nővel folytatott viszonyt, s nem titkolta biszexualitását. Rivera jobban elnézte leszbikus kapcsolatait, mint heteroszexuális kalandjait, melyek agresszív féltékenységet váltottak ki belőle. Kahlo szeretői között szerepelt az orosz forradalmi vezető, Lev Trockij is, akit akkoriban riválisa, Sztálin üldözött, és Rivera kezdeményezésére 1937-ben Mexikó menedékét ajánlott neki. Kahlo Trockijnak ajánlotta egyik legszebb önarcképét, a Függönyök között címűt.
Ekkor alakult ki egyéni stílusa realizmus és szürrealizmus határán, erős prekolumbián és azték mitológiai hatásokkal, könnyen megfejthető szimbólumokkal. André Breton közvetítésével 1938-ban, New Yorkban rendezték meg nagy sikerű kiállítását (a lelkes katalógusszöveget Breton írta), 1939-ben Marcel Duchamp segítette hozzá egy kiállításhoz Párizsban, mely Kandinszkij és Picasso dicséretét is elnyerte. „Azt hitték szürrealista vagyok, de nem voltam az. Sohasem festettem álmokat. Saját valóságomat festettem le” – nyilatkozta. Európából hazatérve rendkívül intenzív, magabiztos alkotói periódusa kezdődött.
Tanítani is kezdett, nem a konvencionális módon: stúdiumok helyett az utcákra, piacokra küldte rajzolni, festeni a művészjelölteket. Ő volt az első latin- amerikai festő, akitől a Louvre képet vásárolt. A negyvenes években festett önarcképsorozata híres magángyűjteményekbe került (Önarckép kibontott hajjal, 1947; Én, a szegény kicsi szarvas, 1946; Önarckép majommal, 1945).
1944 után számos műtéten esett át, s közben változatlan intenzitással dolgozott. A fájdalmak, a gyógyszerek és az ital együttes hatására képei elmosódottá, kaotikusá és melankolikusabbá váltak. Írni kezdte visszaemlékezéseit szenvedélyes életéről. Sikere, hírneve egyre nőtt, számos kiállításon szerepelt Mexikóban és az Egyesült Államokban. Aktívan részt vett a közéletben, festményei mind több politikai tartalmat hordoztak (A marxizmus gyógyír a betegségre, 1954). 1954-ben Kahlo jobb lábát térd alatt amputálták, mivel fennállt az üszkösödés veszélye. Művégtag segítségével újra megtanult járni, sőt, fájdalomcsillapítók segítségével ünnepségeken még táncolt is. De közel volt a vég. Tüdőgyulladást kapott, állapota egyre romlott, július 13-ára virradó éjjel embólia következtében meghalt —, bár naplója és közeli barátai szerint elképzelhető, hogy valamilyen módon öngyilkosságot követett el.
A Kék házból, amelyben Mexikóvárosban laktak, Frida Kahlo-múzeum lett. Naplójának utolsó bejegyzése: „Remélem a vég boldog lesz – és hogy sohasem jövök vissza.”
