„Remélem örömteli a távozás és soha nem térek vissza” – írta naplójában a 60 éve elhunyt Frida Kahlo, akinek művészetét és magánéletét egyaránt meghatározta a szerelem, a fájdalom és a tehetetlenség, s akinek művei első pillantásra felismerhetők.
Meghökkentő, intenzív, mély érzéseket kiváltó festményein erős színvilágot használva olykor absztrakt vagy mitológiai alakokat ábrázolt, ám a középpontban mégis a művész állt, aki kegyetlen és fájdalmas körülmények között szinte mindig rezzenéstelen tekintettel jelenik meg. Ha már egyszer láttuk, első pillantásra felismerjük Frida Kahlo műveit.
Hatvan éve, 1954. július 13-án halt meg. Frida Kahlo mexikói festőnő, a XX. századi Mexikó emblematikus alakja. 1907. július 6-án született Coyoacánban (ma Mexikóváros), ereiben erdélyi zsidók, spanyolok és indiánok vére is csörgedezett. Ő maga következetesen 1910-et jelölte meg születési éveként, de nem azért, hogy fiatalítsa magát, hanem a mexikói forradalom iránti tiszteletből.
Származásának magyar vonatkozása is van: apai nagyszülei Magyarországról települtek át Németországba, és Frida apja, Guillermo (Wilhelm) Kahlo fényképész innen érkezett Mexikóba, ahol első felesége halála után egy spanyol-indián származású asszonnyal házasodott össze, aki Frida anyja lett. Frida hatévesen gyermekbénulásban betegedett meg, s jobb lába deformálódott. 18 éves korában egy autóbusz-balesetben súlyos gerincsérülést szenvedett — egy acélrúd átszúrta medencéjét és nemi szervét –, amelynek következményeit az amúgy is gyermekparalízistől szenvedő asszony soha nem heverte ki. Hónapokig feküdt gipszfűzőben, az unalom és a fájdalom elől menekülve kezdett festeni: előbb tükör segítségével önarcképet, majd mindenkit maga körül.
„Legszívesebben a karomban tartanám, mint egy újszülöttet.” Frida Kahlo Diego Riveráról
1928-ban csatlakozott az önálló mexikói kultúra megteremtését célul kitűző baloldali művészek csoportjához. Itt ismerkedett meg a nála huszonegy évvel idősebb Diego Rivera festővel, akihez 1929-ben férjhez ment (1939-ben elváltak, de a következő évben újra összeházasodtak).
Diego Rivera és Frida Kahlo kapcsolatát is számos drámai esemény tarkította, többek között két házassági szertartás és egy XX. századi politikus elleni merénylet. Rivera magas és testes férfi volt, aki nagyméretű freskókat készített, és aki egy időben óriási hírnévnek örvendett, ám mára már jelentősen elhomályosította aprócska felesége, Frida Kahlo hírneve. Kapcsolatuk egy életre szóló, bár idillinek korántsem nevezhető kötelékről van szó, a házastársi hűség mintaképének nem nevezhető Rivera fékezhetetlen volt, még Frida húgával is kikezdett. Frida is számos férfivel és nővel folytatott viszonyt. Szeretői között szerepelt Lev Trockij is, aki a Rivera házaspár kérésére kapott menedékjogot Mexikóban, neki ajánlotta egyik legszebb önarcképét, a Függönyök között címűt. Frida, jóllehet orvosai ezt nem tanácsolták, megpróbálkozott a gyermekvállalással, de terhessége vetéléssel végződött.
Rivera rokonszenvvel fordult Leon Trockij felé, akit Sztálin száműzött a Szovjetunióból. Segítette őt, hogy az Mexikóban telepedhessen le, és egy darabig Frida Kahlo családi házában adott szállást Trockijnak. Később Frida férje teljesen elhatárolódott és szakított Trockijjal, állítólag azért, mert Trockijnak viszonya volt Frida Kahlóval. Diego Riverát még azzal is meggyanúsították, hogy részt vett Trockij meggyilkolásában, amelyet egy szovjet ügynök követett el 1940-ben.
F. G. Haghenbeck Frida füveskönyvében olvasható vallomás: „Most már tudom, hogy ez a sok levél meg kaland mindenféle nőkkel, valójában nem volt több flörtnél. Alapjában véve te meg én nagyon szeretjük egymást, ezért bírjuk ki a számtalan csalódást, ajtódöngetést, szitkokat, sértéseket, nemzetközi botrányokat: mert mi mindig is szeretni fogjuk egymást.”
A siker együtt járt a fájdalommal
Frida orvosai tanácsa ellenére megpróbálkozott a gyermekvállalással, de terhessége vetéléssel végződött. Fizikai állapota az idők során egyre romlott, ami miatt számtalan operáción esett át; ezek több problémát okoztak, mint amennyit segítettek. Állandó fájdalmai csillapítására drogokhoz és az alkoholhoz fordult. Szörnyű testi-lelki élményeit festményeiben dolgozta fel. Manapság leginkább úgy említik Riverát, mint Frida férjét, és Frida az, aki a nagybetűs művész, ám akkoriban a római-katolikus Mexikóban a szélsőségesen bohém életet élő házaspár esetében is a férfit tekintették erősebbnek, tehetségesebbnek, Frida inkább csak az árnyéka volt. Míg Frida és Rivera a magánéletben valószínűleg féltékenyen versenyzett egymással, a művészetben nem voltak riválisok. Sőt, Rivera volt a felesége legnagyobb rajongója, és a nő is őszintén csodálta férje alkotásait.
Tény, hogy Frida Kahlo legsikeresebb munkái saját magát mutatják be: az önarcképei, de portréi sem mennek messzire: saját közeli világát mutatják be, azt a közeget, ahol élt, és amit átélt – éppen ezért műveit végignézni megrázó élmény. Festményei nemcsak híven tükrözik életrajzát – bár el kell ismernünk, igazi ritkaság a művészettörténetben, hogy pusztán kompozíciói ily sokat megtudunk alkotójukról -, hanem egyúttal hazája, Mexikó hozzájárulása a művészeti örökségéhez. Frida Kahlo műveit nyilvánosan először 1937-ben mutatta be, addig jobbára magának festett. A következő évben New Yorkban nagy sikerű önálló kiállítása volt, sok képet adott el, sok megrendelést kapott. Európában már kisebb sikereket aratott, de ő volt az első latin-amerikai festő, akitől képet vett a Louvre. Legtöbb képében van valami kísérteties. Az én és a papagájok című képében élénk színű madarak veszik körül, miközben már-már ellenségesen villant ki sűrű szemöldöke alól. A kis őzike egy tarka erdőben táncoló őzet ábrázol, de az állat agancsokkal ékes feje helyén Frida feje látható, amint kifelé bámul a képből.
1940-es években gerincfájdalmai miatt újra acélfűzőt kellett viselnie, állapotán a műtét sem segített, súlyos depresszió gyötörte. Fel kellett hagynia a tanítással, de továbbra is élénken politizált, 1948-ban belépett a Mexikói Kommunista Pártba, képein egyre több lett a politikai tartalom. 1950-ben hét gerincoperációja volt, de állapota nem javult, tolószékbe kényszerült, fájdalomcsillapítókon, kábítószereken élt, ami nem segített gyógyulásán. 1953-ban jobb lábát amputálni kellett, ágyhoz kötötté vált, első önálló mexikói kiállítására is — a vendégek meglepetésére — ágyában fekve, díszes mexikói ruhában vitette el magát. 1954 nyarán tüdőgyulladást kapott, állapota egyre romlott, és július 13-ára virradó éjjel meghalt — naplója szerint nem zárható ki az öngyilkosság sem.
Frida Kahlo művészete különös, időnként a naivakra emlékeztető, máskor szürrealista jegyeket mutat. Jelképeinek zöme életrajzi ihletésű, művészete valójában szenvedéstörténet. Magányosságára utal a sok önarckép, arcán nem fejeződik ki érzelem, inkább az őt körülvevő tárgyak utalnak a történésekre és az érzelmi állapotra, ugyanakkor más képein leplezetlenül ábrázolta a női testet és a szexualitást. Ő volt az első (ráadásul női) festő, aki leplezetlenül ábrázolta a női testet, a szexualitást, azokat az élményeket, szenvedéseket, amelyeket csak a nők élhetnek át.
A coyoacáni Kék Házat, ahonnan indult és ahová visszatért, Diego Rivera az államnak adományozta, 1958-tól múzeumként működik. Az utóbbi tizenöt évben kiállítások, katalógusok, monográfiák, fotóalbumok népszerűsítik Kahlót szerte a világon. Életéről, művészetéről 1983-ban Hayden Herrera könyvet írt, ez szolgált alapjául Julie Taymor 2003-as nagysikerű Frida című filmjének, a címszerepet a szintén mexikói Salma Hayek alakította. 2010-ben Bécsben volt látható átfogó Frida Kahlo-kiállítás, amelyre Magyarországról is sokan ellátogattak, idén Rómában rendeznek műveiből retrospektív tárlatot, amelyen látható első, 1926-os önarcképe is. Róma Frida Kahlo-lázban ég, könyvek, színházi előadások és ruhák ünneplik művészetét, amely egy műkritikus szerint „a politikai nárcizmus kifejezései: önmagát ábrázolva kora politikai-társadalmi problémáit vitte vászonra és a nők helyzetének is tükröt állított”.
Fotók: fridakahlo.org, Wikimédia
