„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” Gabo-tól, azaz Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai írótól jóval többet kaptunk a Száz év magány című regénynél.
„Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.” (Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején)
„Az életemben az a legijesztőbb, hogy élek.”
Gabriel García Márquez banánültetvényeiről híres Aracatacában, Kolumbiában született 1927. március 6-án született, szüleit alig ismerte, nagyszülei nevelték. A mágikus realizmus legnagyobb mestere, később így emlékezett gyermekkorára: „minden írásomat a nagyszüleimmel töltött idők emléke lengi be”. A bogotai egyetem jogi karán „tanult”, illetve inkább olcsó kávéházakban múlatta idejét, olvasott és írt, a száraz paragrafusok helyett szívesebben olvasott verseket és Kafkát. 1950-ben végleg az újságírás és az irodalom mellett döntött.
Az 1962-es Baljós óra című művével hazájában elismerést aratott, de a nemzetközi hírnév még váratott magára, egészen 1967 júniusáig, a Száz év magány megjelenéséig. Első regényét, A söpredéket barátai adatták ki 1954-ben, miközben ő Rómában az olasz filmművészetet tanulmányozta. Márquez bebarangolta Európát, Magyarországot is felkereste, majd egy ideig Párizsban élt, itt született az Ezredes úrnak nincs, aki írjon című regénye.
1956-ban hazatért, feleségül vette gyermekkori szerelmét és két fia született. A család szinte állandóan úton volt: Márquez a kubai Prensa Latina hírügynökség munkatársaként Havannában, később New Yorkban, majd Mexikóban dolgozott, itt készült világhírű regénye, a Száz év magány is.
„Azért élek, hogy elmeséljem az életemet”
„Miközben a regényalakot formáltam, egyre jobban megkedveltem benne az embert, és nem volt okom megölni őt, mert rájöttem, hogy egy komoly író nem ölhet meg egy regényalakot, ha nincs rá meggyőző oka.” (Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet)
Egy nyaralás során érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára, témájára, és 18 hónapig szobájába zárkózva csak írt és dohányzott. Az 1967-ben elkészült Száz év magány a Buendía család misztikus, csodás története, az úgynevezett mágikus realizmus gyöngyszeme. A regény páratlan sikert aratott, pillanatok alatt szétkapkodták, több tucat nyelvre lefordították, díjak özönével jutalmazták. Ez a mestermű – amit azóta számtalan nyelvre fordítottak le (magyarul 1971 óta olvasható, Székács Vera kitűnő fordításában), és több millió példányban adtak el -, halhatatlanná tette García Márquez nevét.
Márquez egy ideig Spanyolországban, majd a hetvenes évek végétől ismét Mexikóban élt, s egyre aktívabban vett részt a közéletben is. Nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég. 1981-ben megkapta a francia Becsületrendet, ebben az évben jelent meg az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye is.
„A szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, s ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.” 1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint „regényeiért és elbeszéléseiért, melyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait”. Ebben az évben publikálta A guajáva illata című regényét is.
Az ezt követő időszakban az írás mellett utazott, tanított és politizált. 1999-ben nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, azóta kissé visszavonultabban él. Az írással azonban nem hagyott fel: 2002-ben megjelent memoárja Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, 2004-ben a Bánatos kurváim emlékezete című regénye, 2010-ben a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötete. Több művét is (Szerelem a kolera idején, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, Bánatos kurváim emlékezete, A szerelemről és más démonokról) megfilmesítették.
Mást nem csinált, mint írt
„Éppen az elsárgult papírjaimmal, a tintatartóval és a lúdtollal bíbelődtem, amikor a park mandulafái közül kirobbant a nap, és a folyami postahajó, egyhetes késéssel az aszály miatt, bőgne úszott be a kikötő csatornájába. Végre itt volt a valóságos élet, a szívem megmenekült, és arra ítéltetett, hogy jó szerelemben haljon bele a századik évemet követő bármelyik nap boldog agóniája után.” (Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete)
2009-ben ügynöke bejelentése nyomán felröppent a hír: García Márquez halálos beteg, nem ír és nem publikál többé, búcsúlevelét az interneten is közölték. Az író a maga heves, déli temperamentumával cáfolta a híreszteléseket, és „mást sem csinálok, mint írok” kijelentésével próbálta nyugtatni érte és természetesen a művészetéért aggódó publikumot.
2014. április 16-án még cáfolta a világhírű író súlyos rákbetegségéről szóló híreket Juan Manuel Santos kolumbiai elnök, aki szerint 87 éves Nobel-díjas honfitársának tüdőgyulladása van „Nem igaz, ami megjelent a mexikói sajtóban arról, hogy kiújult és kiterjedt nála a rák” – jelentette ki újságíróknak az elnök a Kolumbia déli részén fekvő Popayanban, hozzátéve, hogy az idős író tüdőgyulladásban szenved, a betegséget azonban kordában tartják. Juan Manuel Santos egyúttal ismét jókívánságait küldte a művésznek.
Az El Universal Gabriel García Márquezhez közeli forrásokra hivatkozva azt írta hétfőn, hogy a Száz év magány és más nagysikerű regények szerzőjénél kiújult a nyirokcsomórák, amellyel 1999-ben már kezelték, és átterjedt más szerveire, többek közt a tüdejére és a májára is.
A világhírű Nobel-díjas kolumbiai író, Gabriel García Márquez 2014. április 16-án hunyt el Mexikóban.
Felhasznált irodalom:
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején, Magvető
Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, Magvető
Gerald Martin: Gabriel García Márquez – Egy élet, Magvető
