Geronimo a 19. század végén az utolsó apacslázadás vezetője volt. 1886-ban megadta magát, majd bebörtönözték az oklahomai Fort Sillben. Idealizált (vagy éppen démonizált) alakja számtalan képregényben, könyvben, filmben bukkant fel és több város is viseli a nevét. – Részlet
„Ez az én földem, az én otthonom, apáim földje, amelyre most szeretnék visszatérni. Ott akarom tölteni utolsó napjaimat, és azt szeretném, hogy az ottani hegyek között temessenek el. Ha ez lehetséges lenne, akkor békében halnék meg, azzal az érzéssel, hogy népem a szülőföldjén gyarapodhat, létszáma nem csökkenne úgy, mint most, és a nevünk sem halna ki.”
Geronimo
A fehér terjeszkedés utolsó fejezete a délnyugati apacsok leigázása, deportálása és kiirtása volt. Ez a folyamat azonban elkeseredett ellenállást váltott ki Geronimóból és harcosaiból: az „apacs háborúk”-ként ismert időszak 1860-ban kezdődött és 1886-ban ért véget, amikor Naiche és Geronimo maradék csapataikkal megadták magukat. A hadifoglyokat Floridába száműzték, ahol az embertelen körülmények megtizedelték soraikat. Később a valamivel elviselhetőbb Oklahomába költöztették őket – itt halt meg Geronimo is, 1909-ben. Élettörténetét, népének tragédiáját fogságban, 1905 és 1906 között mesélte el S. M. Barrettnek. Geronimo tárgyilagos hangú önéletrajza az apacsok szemszögéből mutatja be az amerikai történelem e sokat vitatott korszakát.
Geronimo: A legendás apacs vezér önéletrajza
(Lejegyezte S. M. Barrett)
(Részlet a könyvből)
Családja
Nagyapám, Maco volt a törzsfőnökünk. Sohasem találkoztam vele, de apám gyakran mesélt ennek a régi harcosnak a nagy termetéről, erejéről és tudásáról. Főként a mexikóiakkal háborúztak. Más indián törzsekkel is harcoltak néha, de ritkán történt meg, hogy a mexikói városokkal hosszú ideig békében éltek volna.
Maco akkor halt meg, amikor apám még csak fiatal harcos volt, és Mangus-Colorado lett a bedonkohe apacsok törzsfőnöke. Kisfiú voltam, mikor apám betegségben meghalt; a virrasztók lezárták a szemét, majd legszebb ruhájába öltöztették, kifestették az arcát, egy dúsan redőzött takaróba csavarták, karját pedig elöl összekulcsolták. Felnyergelték kedvenc lovát, amit mögötte vezették, jajveszékelve ismételgették vitéz tetteit, miközben holttestét a hegyen lévő barlangba vitték. Majd az összes lovát leölték, mi pedig a törzsünkben uralkodó szokások szerint mindenét elajándékoztuk. Holttestét a barlangba helyezték úgy, hogy karjai a teste mellett feküdtek. Sírját kőhalom takarta el. Most is magányosan fekszik ragyogó ruhájában, és a fenyőfák közt süvítő szél halk rekviemet énekel a halott harcosért.
Apám halála után én vállaltam, hogy gondoskodom anyámról. Sohasem ment újra férjhez, bár törzsünk szokásai szerint ezt rögtön apám halála után meg kellett volna tennie. Általában azonban az az özvegy, akinek gyermekei vannak, férje halála után még két-három évig nem házasodik meg; a gyermektelen özvegyek viszont azonnal férjhez mennek. Egy harcos halála után özvegye visszatér népéhez, apja vagy fivérei esetleg elajándékozzák vagy eladják. Anyám úgy döntött, hogy velem fog élni, és sohasem szándékozott újra megházasodni. Régi otthonunkhoz közel éltünk, és én támogattam.
1846-ban, tizenhét éves koromban vettek be a harcosok tanácsába. Ekkor nagyon boldog voltam, mert oda mehettem, ahová csak akartam, és azt tehettem, amit szerettem. Korábban sem irányított senki sem, de a tanácsba való belépésemig törzsünk szokásai megtiltották, hogy a hadiösvényre lépjek. Ezután, amikor alkalmam nyílott rá, elmentem törzsemmel háborúzni. Áhítottam a dicsőséget. Reméltem, hogy hamarosan a csatában szolgálhatom népemet. Már régóta vágytam arra, hogy harcosainkkal együtt küzdhessek.
A legnagyobb örömömet az jelentette, hogy most már elvehettem feleségül a szépséges Alopét, No-po-so lányát. Karcsú, gyengéd lány volt, már régóta szeretők voltunk. Amint tehát a tanács engedélyezte nekem ezeket a kiváltságokat, elmentem a lány apjához a házasság ügyében. Talán szerelmünk nem érdekelte őt, talán mivel kötelességtudó lánya volt Alopét magánál akarta tartani, mindenesetre sok lovat kért érte. Nem válaszoltam, de pár nap múlva egy csapat lóval együtt jelentem meg vigvamja előtt, és magammal vittem Alopét. Törzsünkben mindössze ennyi szükségeltetett az esküvőhöz.
Anyám sátrától nem mesze hoztam létre új otthonunkat. A vigvamot bivalybőrből készítettem, bent pedig sok medvebunda, oroszlánbőr és egyéb vadásztrófea volt, ezeken felül lándzsáim, íjaim és nyilaim. Alope sok kis díszt készített gyöngyből, és szarvasbőrre rajzolt műalkotásokat, amelyeket a sátorban helyezett el. Sok képet is készített otthonunk falára. Jó feleség volt, de sohasem volt erős. Apáink hagyományait követtük, és boldogok voltunk. Három gyermekünk született gyermekek, akik úgy játszottak, csavarogtak és dolgoztak, mint ahogy régen én is.
A legnagyobb bűn
Talán a legnagyobb gaztett, amelyet az indiánokkal szemben valaha is elkövettek, az a bánásmód volt, amelyben az Egyesült Államok katonái 1863-ban részesítették törzsünket. Törzsfőnökünk, Mangus-Colorado elment Új Mexikóba, hogy népe nevében békét kössön az Apache Tejónál lévő fehér településsel. Azt hallottuk, hogy ebben a faluban a fehér emberek barátságosabbak és megbízhatóbbak, mint az arizonaiak, valamint azt is, hogy betartják az egyezségeket és nem követnek el igazságtalanságokat az indiánokkal szemben.
Mangus-Colorado három másik harcossal ment Apacs Tejóba, és ott tanácskozást tartott a település polgáraival és katonáival. Azt mondták neki, hogyha odamegy törzsével együtt, és a közelükben telepednek le, akkor a kormány takarókat, lisztet, élelmiszert, marhahúst és mindenféle más készletet fog nekik adni. Törzsfőnökünk megígérte, hogy két héten belül visszatér Apache Tejóba. Amikor visszajött a falunkba, az egész törzset tanácskozásra hívta össze. Én nem hittem abban, hogy az Apache Tejóban élő emberek az ígéretükhöz híven fognak cselekedni, így elleneztem a tervet, azonban a tanács mégis azt a döntést hozta, hogy a törzs egy részével Mangus-Colorado térjen vissza Apache Tejóba, és itt vegye át az élelmiszer- és készletadományt. Ha ezek a fehér emberek tényleg olyanok, mint amilyennek mutatták magukat, és a szerződéshez tartják magukat, akkor a törzs másik része is csatlakozik majd hozzájuk, és Apache Tejóban fogunk állandó otthont teremteni. Az én feladatom az volt, hogy a törzs azon fele fölött vegyem át a parancsnokságot, amely Arizonában maradt. Szinte összes fegyverünket és lőszerünket az a csoport vitte el, amelyik Apache Tejóba készült, hogy egy esetleges hitszegés esetén fel legyenek készülve bármilyen meglepetésre. Mangus-Colorado és népünknek körülbelül a fele Új Mexikóba ment. Boldogok voltak, hogy végre olyan fehér emberekre akadtak, akik kedvesek lesznek hozzájuk, és akikkel békében és jólétben tudnak majd együtt élni.
Azóta sem hallottunk felőlük egy szót sem. Más forrásokból azonban megtudtuk, hogy áruló módon elfogták és meggyilkolták őket. Ebben a kényszerhelyzetben nem tudtuk, hogy pontosan mit is tegyünk, de mivel attól féltünk, hogy az őket tőrbe csaló katonák minket is meg fognak támadni, az Apache Pass közelében lévő hegyekbe vonultunk vissza.
Az elkövetkező hetek során népünk bizonytalanságban élt, és mivel nem tudtunk több élelmiszert szerezni, teljesen kimerítettük készleteinket. Ez is az egyik oka volt annak, hogy táborunkkal arrébb költöztünk. Visszavonulás közben épp a hegyek között keltünk át, amikor négy férfit vettünk észre egy marhacsordával. A férfiak közül kettő elöl haladt egy bricskában, ketten pedig hátul, lóháton. Mind a négyüket megöltük, de nem skalpoltuk meg őket, mivel nem harcosok voltak. A jószágot a hegyek közé tereltük, tábort vertünk és nekikezdtünk az állatok leölésének és a hús elcsomagolásának.
Mielőtt még befejezhettük volna ezt a munkát, az Egyesült Államok katonái megleptek és megtámadtak bennünket. Összesen hét indiánt öltek meg egy harcost, három nőt és három gyereket. A kormány csapatai lóháton voltak, mi szintén, de nem voltunk jól felfegyverkezve, mivel a fegyverek nagy részét a törzs azon felének adtuk, akik Apache Tejóba mentek, így főként lándzsákkal, íjakkal és nyilakkal harcoltunk. Először egy lándzsa egy íj és néhány nyílvessző volt nálam, de rövid időn belül a lándzsám és összes nyilam is odaveszett. Egyszer körbekerítettek, de miközben lovam vágtázott, én gyorsan az oldalára helyezkedve kitértem, így menekültem meg. Ebben a küzdelemben sok harcosnak ott kellett hagynia lovát, és gyalog kellett elmenekülnie. Az én lovamat viszont kiképeztem arra, hogy hívásomra odajöjjön, így amint olyan biztonságos helyre értem, ahol már nem üldöztek olyan közelről, magamhoz hívtam. A harc során a szélrózsa minden irányába széledtünk szét, és két nappal később a megbeszélt helyen találkoztunk, a csata színhelyétől körülbelül ötven mérföldre.
Körülbelül tíz nappal később az Egyesült Államoknak ugyanez a serege ütött rajta táborunkon napfelkeltekor.
