„A kamera a fotóművész kezében Diogenész emberkereső lámpása, mellyel embert keres, talál és megörökít.” 15 éve hunyt el Gink Károly, az öntörvényű fotóművész, a magyarországi fotográfia meghatározó alakja.
„Szabó Lőrinc szemüveges portréja örökké ránk tekint. A Visegrádon fotografált Fából Faragott Királyfi képeiből árad Bartók zenéje. Látom New Yorkot és a görög tengert, látom Ithaka romjait. Itt van India és a Kaukázus, és merednek az égbe a budavári Mátyás templom tornyai.” (Keleti Éva)
A Győr-Moson-Sopron megyei Iván községben született 1922. február 4-én. Budapesten a Vas utcai Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskolába járt, ahol 1938-ban megalakította az ország első diák fotószakkörét. Érettségi után gyors- és gépíró levelezőként dolgozott, közben részletre vett
Leicájával külső munkatársa volt a Képes Sport című hetilapnak. Húszévesen Várkonyi László fotóstúdiójába szerződtették fényképésztanulónak. A háborús évek után képein megörökítette a romos Budapestet, 1945 és 1950 között az Orient Képszolgálatnak (a Magyar Szociáldemokrata Párt sajtóügynökségének), a Dolgozók Világlapjának és a Külügyminisztérium fotóosztályának dolgozott.
Az 50-es évek elején került a Magyar Fotó Vállalathoz, az MTI Fotó elődjéhez, ahol Vadas Ernő, Reismann Marian, Langer Klára, Járai Rudolf mellett fotóriporterkedett. Képeivel 1954-ben és 1955-ben elnyerte a bécsi fotóművészeti kiállítás aranyérmét, bár személyesen nem vehette át az elismerést. Az 1956 októberében megjelent Igazság című lap számára a Gyűjtőfogházban fényképezett, később disszidálni akart, de elkapták, és csak decemberben szabadult a börtönből.
Újra dolgozni kezdett, reklámfotókat készített, szőnyegeket, porcelánokat fényképezett, a Nemzeti Színháznak dolgozott, később, 1968-ban néhány évre visszament az MTI-be. 1962-es Váci utcai kiállítása a magyar fotográfia jelentős állomása volt. Kass János írta a kiállítás katalógusában:
„Capa a háború művésze, Gink a békéé. Olyan képek emelték a magasba, ahol az alkotás, az alkotó munka dominál”.
Mintegy 200 önálló kiállítása volt, mellettük több útikönyve és művészettörténeti albuma jelent meg. A régi kultúrák felé az író Devecseri Gábor és Szilágyi János György ókortörténész irányította érdeklődését. Görögország meghatározó élménnyé vált számára, képei illusztrálták Devecseri Epidauruszi tücskök szóljatok című útinaplóját. Megörökítette Perzsiát, Grúziát, Azerbajdzsánt, Üzbegisztánt és Indiát is. Kelletlenül ment csak el komolyzenei koncertekre (felesége szerint), de a bartóki világ iránt mégis valami különös vonzalma, rajongása alakult ki, képpéformálta Bartók zenéjét.
Gink Károly életét, munkásságát a szakadatlan mozgás, indulat, nyughatatlanság jellemezte. MTI-s munkatársként készített ezernél több felvételét őrzi az MTVA Fotóarchívuma, közülük mintegy félszáz digitalizálva is elérhető.
Több mint ötven könyv fűződik a nevéhez, közülük mindenekelőtt ötöt tartott a magáénak: az Ithakát, az Európai pillanatokat, a Lampedusa albumot, Az én világomat és a Változatok Bartók Béla színpadi műveire címűt. Alapító tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének, elnöke a Fotóriporterek Kamarájának, több külföldi fotóművészeti szövetség is tiszteletbeli tagjává választotta. Balázs Béla-díjat (1970), Pécsi József-díjat (1982), Magyar Művészetért-díjat (1989) kapott, 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével, 1998-ban a Magyar Fotóművészek Szövetségének életműdíjával, 2002-ben a MÚOSZ Aranytoll-díjával tüntették ki. 1974-ben lett érdemes művész, 1989-ben kiváló művész, 2001-ben a MÚOSZ örökös tagja.
Nyolcvanadik életévét betöltve életmű-kiállítására készült, amikor 2002. május 10-én hirtelen érte a halál. Pályatársa, Keleti Éva fotóművész írta róla: „Vad volt, barát és ellenség egyszerre. Maximalista, nemcsak magával szemben, de mindenkivel, akivel kapcsolatba került. Oroszlánként védte alkotásait, nem alázkodott meg senki előtt. Egyetlen dolog volt szent a számára, a fotó, de a feladat előtt alázatos lett és szelíd.”
Fotók: fotomuzeum.hu, fotomuveszet.net
