„Nincs bennem semmi különcség. Egyesek azért tartanak különcnek, mert viszem magammal a saját zongoraszékemet, kesztyűt hordok nyáron, zongorázás előtt meleg vízben áztatom a kezem, és hosszú gumikesztyűben utazom.” Ahogyan Glenn Gould, minden idők egyik legtehetségesebb előadóművésze önmagát látta és láttatta.
„Minden biográfiában az az igazán fontos, amit főszereplője érez vagy gondol, és nem az, amit csinált…„
Nem tervezte, hogy élete végéig koncertezzen. Úgy tartotta, hogy vannak, akik tökéletesen alkalmazkodnak a koncertezéshez, akik szeretnek folyton egyik helyről a másikra utazgatni, új arcokkal találkozni, újra és újra eljátszani a régi jó fáradt darabokat. Glenn Gould más utat választott. Személyiségéből, egészségi állapotából és világlátásából fakadóan ő inkább bezárkózott, és élvezve a magányt, komponált, alkotott.
Ülök a számítógép előtt, fejemen a fülhallgató, az írás, mint olyan már másodlagos, a terv, hogy a különcnek tartott zsenit bemutassam néhány sorban, egyszeriben könnyűvé válik, mert árad a zene. Glenn Gould játékát hallgatni kell. Mert elég az általa bemutatott zongorajátékra figyelni és máris magam előtt látom a kissé esetlen, dekoncentrált alakot, ahogy az akkurátusan elrendezett zongoraszékén ülve magáévá teszi a zenét. És átadja azt – mert legyen bármilyen önző, személyisége adni kíván. Bach, Beethoven, Schönberg és még az általa kevésbé kedvelt Liszt vagy Bartók is életre kel játéka általa, és vele együtt válik mássá, újdonsággá, mintha nem is évszázadokkal ezelőtt jegyezték volna le a hangokat. A zongorairodalomnak csak csekély szeletét interpretálta, s még kisebb részét szerette igazán. Mellőzte a romantika „túlburjánzó zenéjét”, és „pitiáner hedonistának” tartotta Mozartot.
A múlt század egyik legnagyobb hatású előadóművésze, Glenn Gould kanadai zongorista 1932. szeptember 25-én született Torontóban. Csodagyerekként hamarabb olvasott kottát, mint betűt, ötévesen komponált és nyolcévesen már konzervatóriumba járt. Tizenkét évesen nyerte élete első és utolsó zongoraversenyét – többön nem indult, mert ellenezte a versengés gondolatát. Saját bevallása szerint is rettenetesen elkényeztették a szülei, amit a fiatal Gould természetesnek is vett, hiszen „egy koncertező művésznek végtelenül arrogánsnak kell lennie”.
„úgy játszom, mint egy isten”
„Megesik, hogy egy-egy koncerten különösen erős izgalmi állapotban vagyok és az az érzésem, hogy úgy játszom, mint egy isten, s ilyenkor valóban így is van. Máskor meg nem tudom, hogy egyáltalán képes vagyok-e végigjátszani a koncertet. Nagyon nehéz ezt megmagyarázni – az ember, amikor zongorázik, beleadja egész személyiségét. De nem is akarok nagyon belegondolni ebbe, nehogy úgy járjak, mint a százlábú, akitől megkérdezték, milyen sorrendben rakosgatja a lábait, s attól kezdve egy lépést se tudott tenni, pusztán azért, mert elgondolkozott rajta.”
Nemzetközi karrierje 1955-ben kezdődött, amikor lemezre játszotta Bach Goldberg-variációit, a mára kultikussá vált felvételt nemrégiben digitális technikával varázsolták újjá. (A különc zenész 1981-ben önkéntes remeteségéből előbújva újra elkészítette a felvételt, mert izgatták a technikai újdonságok, de a rajongók számára az első Goldberg-variációk az igazi.) A hidegháború csúcsán, 1957 májusában első észak-amerikai zongoristaként látogatott a Szovjetunióba, koncertjei előtt akkora volt a tolongás a pénztáraknál, hogy a zeneértő tömeget rendőrökkel kellett féken tartani.
Soha nem képzelte el magát színpadi zenésznek, iskoláskorában inkább a zenészeket kiszolgálónak tartotta magát – kritikusnak, zeneszerzőnek, tanulmányírónak. Talán pont ezért is érdekes, hogy Gloud egyetlen esetben nem bírta a kritikát: ha megjelent írásait kritizálták. Nem foglalkozott azzal, ha a játékát méltatták – esetleg negatívan -, de ha az írásai kerültek központba, erősen birtoklóvá vált, és a legcsekélyebb kritika is fájdalmat okozott neki. Csoda, hogy úgy örült, mint egy gyermek a cukorkának, mikor felkérték, hogy legyen a stanfordi fesztivál jazzkritikusa?
Gould fellépett a Salzburgi Fesztiválon és a Brüsszeli Világkiállításon, a kanadai tévé számára készített Beethoven-sorozatnak egy személyben volt narrátora, zongoristája és forgatókönyvírója. Utoljára 1964. április 10-én koncertezett, ezután már csak lemezt készített – a hangversenytermet már nem találta megfelelő közegnek a művészi alkotómunka számára. Imádta a rádiót, készített hangjátékokat és dokumentumfilmeket, 1972-ben még filmzenét is írt a Kurt Vonnegut regényéből készült Ötös számú vágóhíd című filmhez. 1982. október 4-én szélütést követően halt meg, az ötvenéves ember fizikuma egy nyolcvanévesének felelt meg…
„Meg kell mondjam, hogy az én ízlésem a második bécsi iskolához és Schoenberghez vezet. Schoenberg jó néhány műve kapcsán vannak fenntartásaim – ezzel együtt a legnagyobb mesterek egyikének tekintem.
A Stravinsky-Bartók irányzat – a zene gépies felfogásmódja – ugyanolyan kevéssé vonzó számomra, mint a 19. század első felének hiperérzéki vonulata, Chopiné és Liszté. Emlékszem, húszéves lehettem, amikor Boulez egyik cikkére bukkantam, amelyet a Jean-Louis Barrault párizsi színházában futó Domaine Musical egyik műsorához írt (akkoriban ő volt ott a zenei igazgató).”
„Egyáltalán nem tartom magam különcnek”
Az „utolsó puritán”, ahogy magát nevezte, nem csak a zeneművek értelmezésében volt különc. Mivel rettegett a megfázástól, a legnagyobb melegben is képes volt kabátban, kesztyűben és muffban a pódiumra lépni, csak a kesztyűt vetette le, azt is az utolsó pillanatban. Palackozott vizet ivott, állandóan gyógyszerekkel tömte magát, mint egy megrögzött drogos, s a fertőzésektől félve szinte soha nem fogott senkivel kezet. Nővel soha viszonya nem volt, de férfival sem, maga volt a megtestesült nemnélküliség. Mindenhová magával cipelt zongoraszékét hosszú percekig, akkurátusan állítgatta, hogy aztán zongorázás közben furcsa testtartást vegyen fel. Ha zenekarral lépett fel, szabad kezével vezényelt, sokszor még dudorászott, nyögött is zongorázás közben. Harmincegy éves korában egy életre felhagyott a nyilvános szerepléssel, annyira utálta; a hangrögzítés fejlődésének a tudósa és apostola lett.
Gould koncertekre ritkán járt, mert irtózott a huzatos termektől, s zenét csak egymagában szeretett hallgatni. Szinte remeteként élt, Torontón kívül csak a hasonlóan borongós London állt közel hozzá. Egyedül a Nagy Tavak vonzották, ahol a víz körül autózva rockzenét hallgatott a rádióban. Telefonszámlája milliókra rúgott, mert a külvilággal így tartotta a kapcsolatot, ahogy vagy kamarapartnerével és karmesterével is telefonon próbálta felvétel előtt a műveket több órán át keresztül, sőt végigpróbálta telefonon a karmesterrel a felveendő zongoraversenyt.
A zongorairodalomnak csak egy kis részét játszotta, és még kisebb részét szerette igazán, felvételei azonban állandóan jelen vannak a lemezpiacon, és az előadóművészek újabb nemzedékei számára játéka megkerülhetetlen példa és inspiráció. A zeneművészetben éppúgy kultikus figura, mint az irodalomban, mondjuk, Jack Kerouac, holott életvitelben homlokegyenest az ellenkezője az amerikai írónak.
Felhasznált forrás:
Glenn Gould. Változatok egy életre
Bruno: Monsaingeon: Glenn
MTI sajtó
