„Az én családom meghalt, megszűnt, nincs, elvitte az idő – de kárpótlásul egy el nem múló, örökké élő család tagja lettem: a Színházé!” Gobbi Hilda, a múlt század színészóriása száz éve született.
Gobbi Hilda Kossuth-díjas színésznő, kiváló művész 100 éve, 1913. június 6-án született. Igen sokoldalú művész volt. Színészi skálája a tragédiától a vígjátékig mindent felölelt, maradandó élményt okozott eszköztelen játékával, jellegzetes hangjával. Rendkívüli humora, karikírozó képessége sok felejthetetlen alakítást eredményezett színpadon, filmen rádióban egyaránt.
Az apai ágon olasz származású színésznő Budapesten született. A putnoki Gazdasági Felső Leánynevelő Intézet után a Pázmány Péter Tudományegyetem Botanikus Kertjének gyakornoka, majd 1932 és 1935 között a Színművészeti Akadémia ösztöndíjas növendéke volt. Az oklevél megszerzése után a Nemzeti Színház szerződtette, 1959-től a József Attila, 1971-től ismét a Nemzeti, 1983-tól haláláig a Katona József Színház tagja volt.
Apja kitartóan igyekezett megakadályozni, hogy az egykori középpolgári család gyermeke színésznő legyen, ám A Sasfiók premierje után lányának küldött sürgönyében ez állt: „Elismerem, győztél! Apád.”
Gobbi Hilda azon kevesek közé tartozott, akik nem takarékoskodtak erejükkel, hanem hívatásukon túl is állandó cselekvési lázban égtek, nemcsak beszéltek, hanem maguk is sokat tettek környezetükért.
Nemcsak a színpadon volt fontos a művész munkája, hanem a színészmúzeum, színészotthonok létrehozójaként, díjalapítóként és a Nemzeti Színház felépítéséért folytatott tevékenysége miatt is. Ezt szeretnék a fiatalabb generációknak is bemutatni .
1945 előtt részt vett a munkásszínjátszásban, majd az ellenállási mozgalomban. A II. világháború után fizikai munkával járult hozzá a Nemzeti Színház újjáépítéséhez, a munkás- és parasztszármazású színinövendékek számára megszervezte a Horváth Árpád Kollégiumot, az idős és magányos színészek számára pedig a Jászai Mari és Ódry Árpád Színészotthont. Ő hozta létre, majd folyamatosan bővítette a Bajor Gizi Színészmúzeumot a névadó pályatárs egykori villájában. 1977-ben az ő kezdeményezésére bontakozott ki mozgalom a Nemzeti Színház felépítésére, majd 1987-ben pénzgyűjtési akciót is indított a nemes cél érdekében. Tanított az Országos Színészképző Iskolán, vezetője volt a Nemzeti Színház stúdiójának.
Drámai művekben és vígjátékokban, filmen és színpadon egyaránt számtalan szerepet alakított sikerrel. Egészen fiatalon játszott öregasszony-szerepeket, de túl a harmincadik évén illúziót keltő Sasfiók (E. Rostand), ill. Nyilas Misi volt (Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig). Vígjátékokban kitűnően érvényesült karikírozó képessége és harsány humora. Színpadi szerepei közül három emlékezeteset kiemelve, volt Mirigy a Csongor és Tündében, Gertrúd a Hamletben, Aase a Peer Gyntben.
Az 1959 nyarán indult rádiós családregény, a Szabó család pedig olyan sikeres volt, hogy hamarosan ő lett mindenki „Szabó nénije”, ahogy többször is beszámolt róla, az utcán gyakran így szólították meg, szerepét még betegágyán is folytatva, egészen haláláig. Megszámlálhatatlan filmben játszott, gyakran mondott verseket is.
1949-ben megkapta a Kossuth-díjat, 1950-ben az Érdemes Művész, 1955-ben a Kiváló Művész kitüntetést. 1965-ben, majd 1973-ban a Munka Érdemrend Arany fokozatát vehette át, 1983-ban a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, 1988-ban, 75. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetéssel jutalmazták. 1982-ben jelent meg Közben… című önéletrajzi kötete, amelynek szívhez szóló részei leginkább az emberek és a színház szeretetéről tanúskodnak. „Az én családom meghalt, megszűnt, nincs, elvitte az idő – de kárpótlásul egy el nem múló, örökké élő család tagja lettem: a Színházé!” – mondta az újságíróknak, ha magánéletéről faggatták. Soha nem ment férjhez, gyermeke sem született.
„…Félek a haláltól. Majdnem mindig félek. Csak a temetőben és Visegrád Szent György puszta Áprily Lajos völgyének bányájában nem. Elhagyott, csöndes kőbánya, mozdulatlan, meredek sziklafal. Örökkévalónak látszik. Egy morzsányi biztonságot a halálfélelem ellen csak a természet nyújt – ha nyújt! Ebben a bányában talán felépíthetném gyerekes, de mégis olyan nehezen felehető ifjúkori álmomat: a Néma Vágyak Templomát! A bánya köveiből egy kis épület, belül fehérre meszelve, hófehér padokkal; a főfalán egy mosolygó, nevető Krisztussal – mert nem hiszem, hogy Megváltónknak nem volt az emberek számára mosolya. Az ajtó nyitva lenne – mindenkinek. Embernek, őznek, rókának, sündisznónak. Templomom egyetlen szertartása a gondolat lenne. Csak ülnénk itt a padon, és néznénk a sziklafalat, amely örökké volt, és – ha semmi nem jön közbe – talán örökké lesz.
…A legijesztőbb, hogy lassan-lassan eltávoznak a tanúk. Elmennek, s magukkal viszik életünk egy-egy korszakát – homály fed bizonyos eseményeket, amiket már soha senkitől nem kérdezhetünk meg. Távozásukkal a mi életünk is elvékonyul, üresebb lesz, de fakóbb, valószínűtlenebb lesz a kor is – a múltunk -, amiben éltünk és játszottunk; ki-ki a maga szerepét.
Ezért bocsássák meg nekünk, írástudatlanoknak, hogy papírt használunk emlékeink megőrzésére. Talán segítünk az utánunk következőknek – ismerjék meg azt a televényt, amelyből kinőttek.”
1988. július 13-án halt meg, végakaratának megfelelően vasládába helyezett hamvai mellé színésztársai egy csomag fűmagot, Imperial versenyló patkóját és visegrádi villájának egy tégladarabját tették, mert egyik utolsó interjújában ezeket említette arra a kérdésre, mit vinne magával a földi létből a Styx túlpartjára.
A végakarata szerint alapított Aase-díjjal az emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok „főszereplőit”, az epizodistákat ismerik el. Visegrádi nyaralóját pedig alkotóház céljára ajánlotta fel.
2001-ben a MASZK Színészkamarai Egyesület és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma közösen alapította a Gobbi Hilda- díjat, amelyet a pályájuk delén túl lévő, korábban nem díjazott, arra érdemes színészek számára adnak át. A Nemzeti Színház parkjában szobor és a nevét viselő Stúdiószínpad örökíti meg a nemzet színházáért küzdő és tevő színész emlékét.
„Pillantás a titkos dossziéba”
„Pillantás a titkos dossziéba” – Gobbi Hilda (1913–1988) címmel az OSZK Színháztörténeti Tára Gobbi Hilda születésének 100. évfordulója alkalmából kiállítást rendez. Az eseménysorozat keretében kiállítások, beszélgetések, vetélkedő és kirándulás is várja az érdeklődőket.
„Itt van ez a sok dosszié. Mind, mind színházzal kapcsolatos emléket őriz. Minden dosszié a színpadon töltött huszonhat esztendő emlékeivel van teli. Minden évnek külön története van… Egyelőre csak passzió. De egyszer színháztörténet lesz.” (Gobbi Hilda, 1961)
A „titkos dossziékból” – Gobbi Hilda magánmúzeumából – az évtizedek során homokszínű vászonba kötött, gondosan felcímkézett albumok lettek: ötvennyolc fegyelmezett, az idő múlását a színházi évadokkal mérő kötet zárta magába az egykori mappák tartalmát. Különleges memoár, mely egy, fél évszázados színészpályája színlapokkal és meghívókkal, kritikákkal, interjúkkal, levelekkel és megszámlálhatatlan fényképpel írt története. Az albumokat az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi. Kiállításunk – a művésznő születésének 100. évfordulóján – Gobbi Hilda életművét e dokumentumokon keresztül mutatja be.
A kiállítás megtekinthető a Színháztörténeti Tár – Zeneműtár katalógusterében 2013. szeptember 28-ig, a tárak nyitvatartási idejében.
Május 10-én, a Mephisto bemutatója előtt a nézőtéri büfében fotókiállítás nyílt Gobbi 100 – Gobbi Hilda ezer arca címmel. A Nemzeti Színház ezzel a tárlattal a művésznő emléke előtt tiszteleg
Feljasznált irodalom:
Gobbi Hilda: Közben, Magvető
OSZk, MTI
