„Kiket emlék láncolt ide / Kezek lobogtok mint a máglya / Végső főnix a fekete / Tökéletesség hull a lángba” 105 éve, 1918. november 9-én alig 38 évesen halt meg Guillaume Apollinaire francia költő, az új francia líra úttörő vezére és szervezője, a költői nyelv megújítója.
„A remény és a bánat egyaránt érdekes újabb verseket csalogatott ki folyton izgatott lelkéből. Verselése pedig szüntelenül új verstani és nyelvtani meglepetésekkel hökkentett meg vagy ragadott el. Felfedezte a pátosz és az alpáriság összeolvasztásának szenzációját. Keverte a szokatlant és a hétköznapit, a valószerűtlent a megszokottal. Különös prózában, néha drámai formákban hökkentette meg az olvasókat és a kritikusokat.” (Hegedüs Géza)
Guillaume Apollinaire Rómában született 1880. augusztus 26-án, ereiben egy csepp francia vér sem folyt: anyja lengyel nemesi származású kalandornő, apja valószínűleg olasz katonatiszt volt. Leérettségiznie nem sikerült, 1899-től Párizsban „négerként” írt tárcaregényt egy újságíró helyett, cikkeket helyezett el a Tabarin című lapban, rövid ideig egy tőzsdeügynöknél is dolgozott.
GUILLAUME APOLLINAIRE: SZERELMEK TOLONGANAK
A szerelmek tolonganak
A színevesztett alkonyatban
Túlnő árnyunktól távolabb
Emléked láncon mozdulatlan
Kiket emlék láncolt ide
Kezek lobogtok mint a máglya
Végső főnix a fekete
Tökéletesség hull a lángba
El-elkopnak a láncszemek
Emléked gúnyol incselegve
Szökik hallod rajtunk nevet
S én visszahullok térdeidre
(fordító: Vas István)
Leginkább azonban a könyvtárakban ritka könyveket olvasott és jegyzetelt, társaságba járt, költőkkel, lapszerkesztőkkel ismerkedett. 1901 augusztusában a gazdag kölni Milhau családhoz került franciatanárnak, és a családdal együtt a Rajna vidékére költözött. Az itt töltött egy év termései a Szeszek című kötetének „rajnai versei”. 1902-ben visszatért Párizsba, megélhetési okokból állást vállalt egy bankban.
Főnökei elnézőek voltak, így több időt tölthetett művészbarátaival a kávéházakban, mint a hivatalban. Amikor a bank csődbe ment, úgy döntött, végleg az irodalom lesz a fő foglalkozása.
Előbb a könnyebb műfaj jelentett biztos megélhetést számára: 1907-ben megjelent két erotikus (inkább pornográf) műve, az Egy ifjú Don Juan hőstettei és A tizenegyezer vessző.
Egy kiadó felkérésére élete végéig nagy kedvvel gondozta a világirodalom legjelesebb erotikus és szatirikus műveinek francia nyelvű sorozatát – e munka azért is öröm volt számára, mert állítólag mindig szenvedélyes és tudós kíváncsisággal kutatta a testi gyönyöröket, az életben csakúgy, mint az irodalomban. Egy fiatal festőnővel való viharos kapcsolatának emlékét A Mirabeau-híd című verse őrzi.
1909-ben megjelent első igazi könyve, A rothadó varázsló, majd A szektaalapító és tsai című novelláskötete, és állatverseinek ciklusa, a Bestiárium. Közben női álnéven, Louise Lalanne-ként írogatott maliciózus cikkeket a korabeli nőírók műveiről a belga Les Marges című folyóiratba. 1911-ben a Mercure de France állandó munkatársa lett.
GUILLAUME APOLLINAIRE: ÁTKELÉS
LA TRAVERSÉE
Az ékes Port-Vendres-i hajónak
Matróza volt a két szemed
S micsoda lágy habok csoboltak
Palosnál part-szegélyeket
Ó mennyi tengeralattjáró
Várja lelkemben jöttödet
Pazar hajód ahol parázsló
Kórusként zeng tekinteted
(fordító: Nagy László)
Erre az évre esett egy kínos élménye: megismerkedett egy belga kalandorral, akit titkárává fogadott. A férfi ellopott néhány kis szobrot a Louvre-ból, és Apollinaire-t, mint vélt bűntársát letartóztatták. E vizsgálati fogság emléke A börtönben-ciklus a Szeszek című kötetből.
Apollinaire a képzőművészettől sem szakadt el: 1913-ban rövid időre csatlakozott a Marinetti-féle futurista mozgalomhoz, és ekkortájt kezdte írni képverseit, amelyek 1918-as Kalligrammák című kötetének anyagát alkották.
Az első világháború kitörése után katonáskodott, 1916 márciusában megsebesült, kétszer is koponyalékelést hajtottak rajta végre, és fejét élete végéig vaspánt fogta össze. Felgyógyulása után Párizsban élt, kiadták A meggyilkolt költő című regényét, 1917-ben bemutatták a Teiresziasz emlői című szürrealista darabját.
1918-ban annyi szerelmi csalódás után révbe ért: feleségül vette Jacqueline Kolbot, „a szép vörösesszőkét”. A megtalált boldogság azonban nem tartott sokáig: az Európán végigsöprő spanyolnátha-járvány 1918. november 9-én a költőt is elragadta.
GUILLAUME APOLLINAIRE: A MEGGYILKOLT KÖLTŐ
1
Hírnév
Croniamantal dicsősége immár az egész földkerekségen ismert. Négy világrész hét országának százhuszonhárom városa verseng azért a megtiszteltetésért, hogy e nevezetes hős születésének bölcsője volt; a későbbiek során kísérletet teszek rá, hogy tisztázzam ezt a fontos kérdést.
Mindezek a népek többé-kevésbé módosították Croniamantal szép csengésű nevét. Az arabok, a törökök s egyéb népek, amelyek jobbról bal felé olvassák a szavakat, természetesen Latnamainorcnak ejtik, de a törökök a furcsa Pátá névvel illetik, amely – tetszés szerint – ludat vagy férfi nemi szervet jelent. Az oroszok a Viperdok névvel ajándékozták meg, vagyis szellentésfinek keresztelték; később megértjük majd e ragadványnév eredetét. A skandinávok vagy legalábbis a delekarliaiak, többnyire quoniam-nak hívják -, ami latinul mertet jelent ugyan, ám a középkori népies elbeszélésekben gyakran jelölik e szóval a nemesebb szerveket. Mint látható, a szászok és a törökök ugyanazon érzéseket táplálják Croniamantal irányában, mivelhogy azonos névvel is illetik – melynek eredetét azonban mindeddig senki sem magyarázta meg kielégítően. Egyes feltételezések szerint e név eufemisztikus célzás arra, ami Ratiboul marseille-i orvosnak Croniamantal halálával kapcsolatos jelentésében olvasható. E hivatalos okirat szerint ugyanis Croniamantal valamennyi szerve ép és egészséges volt, s a törvényszéki orvos latin nyelven hozzáteszi, amit Henry segédezredorvos jegyzett meg Napóleonról: partes viriles exiguitatis insignis, sicut pueri.
Egyébként vannak országok, ahol a croniamantali férfiasság fogalma merőben ismeretlen. Így például a moriane-i négerek Csácsának vagy Dzádzának vagy Rszusszurnak hívják, vagyis női néven nevezik – feminizálták ugyanis Croniamantalt, akárcsak a bizánciak Nagypénteket, Szent Paraszkévé ünnepeként tisztelvén azt.
