„Mindent, mindent valahogy így, mesterkélten láttam, s szinte a szappanskatulyák sajátos szagát éreztem ilyenkor a tetejükre festett képecskékre gondolva.” 90 éve, 1932. február 21-én halt meg Gulácsy Lajos, a magyar festészet legsajátosabb festőegyénisége.
A szecesszió és a szimbolizmus elválasztása nem mindig egyértelmű. Erre a magyar művészetben különösen jó példák találhatók: az egyetlen irányzathoz sem tartozó Csontváry Kosztka Tivadar és Gulácsy Lajos látomásos festészetében.
„Gulácsy Lajos szinte egész életművét áthatotta a színjátszás iránti, és a játékhoz, a humorhoz való vonzódás. Díszletterveket készített a Thália (1905) és a Magyar Színház (1912) megbízásából. Sajátos meseországát Na Conxipan névvel jelölte. Művészetét mindvégig jellemezte az elrajzolás, a sajátos arányérzék és az a groteszk báj, amely – mert a valóság rideg és elutasító volt – a merengések, a lírai meghatódások és a jövőbe való vágyakozás ellenpontjaként jelent meg művészetében. Ugyancsak egész munkásságát – beleértve beteg korszakának alkotásait is (például Az ópiumszívó álma) – átjárta egyfajta átköltő, átszellemítő erő, s megmutatta, hogy sohasem a látszatvalóság, illetőleg nem a dolgok tárgyszerű vagy az események tényszerű megjelenését kereste, hanem a belső összefüggéseket, az érzelmi, hangulati és lelki hatásokat, vagy – mint ő maga írta – a káprázatokat kívánta megfesteni.” (20. századi magyar festészet és szobrászat, Magyar Nemzeti Galéria/OSZK)
Gulácsy Lajos 1882. október 12-én született Budapesten. Gimnazista volt, amikor A szerénység laka című festményét kiállította a Műcsarnok. Budapesten a Mintarajziskolában kezdte művészi tanulmányait, 1902-ben Rómában, Firenzében, 1906-ban Párizsban járt tanulmányúton.
1902-től állított ki a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok tárlatain, 1907-ben Márffy Ödön festővel közös kiállítása volt az Uránia műkereskedésben. 1908-ban elnyerte a négyezer koronával járó Ferenc József-díjat, 1909-ben Nagyváradon állította ki a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) és a nagybányai iskola festőivel. A Holnap íróközösség tagjai (Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos) pártfogolták. Juhász Gyulával művészi életük összefonódott. Gulácsy 1911-ben díszleteket, kosztümöket tervezett Strindberg Hattyúvér című mesejátékához, illusztrálta Keleti Artúr könyvét.
„Soha ne élj a mának. Várakozások bírnak csak egyedül érzékkel. A holnap, mely nem lesz soha egészben a tiéd. A pillanat végtelenséggel ér fel, ha el tud velünk hitetni egy nem létező örömöt.”
Gulácsy még 1905-ben – római tartózkodása idején – megfestette Verlaine arcképét, s ezzel a francia dekadens és szimbolista művészet iránti tiszteletét fejezte ki. 1906-ban Párizsban dolgozott, s közelről láthatta a századforduló előtti francia művészet vívmányait. Figyelme a kevésbé tárgyias, de a logikai szabályokhoz is kevésbé kötött előadásmódok felé fordult. A „lelkiebb”, az érzelmi állapotokat követő, a szív sugallatából fakadó mondanivalókhoz kellett megkeresnie az alkalmas kifejezőformákat. A Kalapos önarckép nagyon jól megmutatja ezt a fajta alkotói szándékot. A képmező felső harmadában a finom gyöngyházszürke és zöldes színű égboltot, az alsó kétharmadban Gulácsy alakját látjuk.
Gulácsy egy ideig tagja volt a művészi és társadalmi megújulást szorgalmazó festőknek, majd függetlenítette magát. Művészete nem sorolható semmiféle „izmushoz”, bár volt egy, preraffaelita korszaka, s vannak – az általa megvetett – francia posztimpresszionizmust képviselő festményei.
Saját útját járta, különös, látomásos festészetet alakított ki, amelynek asszociációs rendszere és szuverén térszerkezete a szürrealizmust előlegezte meg. Álmokból szőtt birodalmat, amelyet Nakonxypánnak (Na’Conxipan) nevezett el. E világba beleépítette az olasz kisvárosok tereinek, részleteit is, szűzi lények, lidércasszonyok és régi kövek regélnek különös titkokat itt, a mesebeli figurák furcsa, régimódi, fantasztikus kosztümöket viselnek. Gulácsy a színpadias ruhákért rajongott, így nemcsak képeinek szereplőit öltöztette be történelmi módi szerint, de több önarcképén önmagát is kosztümösen ábrázolta (Önarckép szerzetesruhában, Abbés önarckép, Kalapos önarckép).
Gulácsy jellegzetes történelmi nőtípusa a púderes, parókás, emlékszerűen áttetsző rokokó nő. Ő látható jelenetbe komponálva például a Gavott című pasztellképen, továbbá az Ópiumszívó álma című festményen.
Alkotásai varázsos, nosztalgikus hangulatot árasztó olajképek, olykor karneváli jelenetekkel (A hídon furcsa tarka csoport vonul keresztül), máskor a múlt jelmezeit idézik (Menüett). Több művén a táj dominál, az emberek csak mellékszereplők (Görögkert, Régi kert). Az olasz városok ihlették egyik legismertebb, titokzatos érzelmekkel átitatott képét, a Dante és Beatrice találkozását. Grafikusként is figyelemreméltót alkotott, nagy műveinek vázlatát először grafikus formában készítette el.
Az a sajátosan modern érzékenység és szuggesztív erejű szimbolista kifejezésmód, ami minden művéből kisugárzik, vitathatatlanul korának festőjévé avatja. Az 1913-ban készült Régi kertet, amely voltaképpen nem más, mint tájkép staffázsfigurával, a képzeletből fakadó emlékek és mesék gazdag érzelmi hangulata hatja át.
Az első világháború hatására depressziói fokozódtak, 1914-es velencei tartózkodása idején tört ki rajta elmebaja. Bezárkózott álomvilágába, döbbenetét Álom a háborúról című vászna érzékelteti. Felváltva élt anyjával és az elmegyógyintézetben, ahová 1917-ben végleg be kellett költöznie. Az intézetben is festett, itt készült az Ópiumszívó álma és a Rózsalovag című híres képe. Egyedülállóan izgalmas a Rococo-concerto című kép (1914) átalakulása 1915–1918 között az Ópiumszívó álma és a már említett Rózsalovag című képekkel. Ahogy korábbi képein megjelenítette az emlékezés folyamatát, ugyanúgy ábrázolta az Ópiumszívó álmán a hallucináció állapotát.
Amikor Gulácsyn az elmezavar tünetei jelentkeztek, egyes korábbi műveit átfestette vagy átalakította. Igy történt a Rokokó koncerttel is, amelyet Watteau szellemében 1913-ban festett meg. A képet három részre vágta, a középső részt eldobta, a másik kettőből lett a Chevalier aux Roses és az Ópiumszívó álma. Ez utóbbi a magyar szürrealista festészet előfutárának tekinthető.
1918-ban Kassák Lajos igyekezett bevonni az avantgárd mozgalmakba, ezért az általa indított Ma című folyóirathoz kötődő művészcsoport demonstratív kiállításán tőle is bemutattak képeket. 1922-ben pedig gyűjteményes tárlatot rendezett munkáiból az Ernst Múzeum. Lehel Ferenc festő, műkritikus ekkor – még a festő életében, annak negyvenedik születésnapjára – jelentette meg Gulácsy Lajos dekadens festő címmel monográfiáját.
1924. április 23-án átszállították a Lipótmezei Elmegyógyintézetbe, melyet többé nem hagyhatott el, az orvosok „systémás katatóniát és schizofréniát” állapítottak meg nála. Ezekben az években sokan látogatták a klinikán, valóságos zarándoklat indult meg. Gulácsy 1924-ben megvakult, ezzel festészete véget ért, a halál 1932. február 21-én a Lipótmezőn érte.
„Műveimet gyermekeimnek lehetne nevezni. Saját énemnek egy részét helyezem dolgaimba. Azért munkáim teljesen adják lényemet, fogyatkozásaival és értékével, sejtelmes lelkülettel és érzéki testtel. Nem veszek el és nem teszek hozzá semmit, ami nem harmonizálna, nem állana intenzívebb kapcsolatban egyéni érzéseimmel. Érzéseimet pedig nem szabályozom, szabadon csapongok hol a legbujább melegségben, hol az éterikus elvont szellemi tereken.”
Pszichés betegségének erősödésével mindinkább bezárult ebbe a művészi világba. A valóságos élmény hatóereje ennek megfelelően csökkent, de annál szuggesztívebb erővel jelenítette meg a pszichotikus folyamatokat. Betegsége nem uralta művészetét, inkább művészete terjedt ki betegségére is, ugyanúgy, ahogy egész élete, személyisége műveiben lüktet.
