130 éve született Salamon Béla, a magyar kabarészínpad egyik legnagyobb egyénisége, akinek nevéhez olyan szállóigék fűződnek, mint a Ha én egyszer kinyitom a számat… és a Lepsénynél még megvolt.
Salamon Béla a magyar kabarészínpad egyik legnagyobb egyénisége volt, nevéhez olyan szállóigék fűződnek, mint a Ha én egyszer kinyitom a számat… és a Lepsénynél még megvolt.
Szintén zenész!
1885. március 4-én született Beregrákoson. Salamon Béla színi tanulmányokat nem folytatott, kereskedősegédből lett műkedvelő színész, „hivatásosként” először 1913-ban a Royal Orfeum, majd a Royal Sörkabaré színpadán lépett fel.
Első nagy sikerét 1921-ben az Apolló Kabaré Vonósnégyes című jelenetében aratta. Szőke Szakáll híres bohózata örökzöldnek bizonyult: még Salamon Béla életében többször felújították, sőt a televízió is rögzítette, s azóta is több alkalommal láthatta a közönség kívánságműsorokban. Ebben a jelenetben hangzik el egyik szállóigévé vált mondása, a „Szintén zenész!”. A pesti kabaré egyik legtöbbször idézett mondásának szerzője volt Gartner Sándor, vagy Gerő Jenő, vagy inkább Szőke Szakáll, vagy S. Z. Szakall Cuddles. Azon emberek közé tartozott, aki Magyarországon, Európában és a tengerentúlon is sikeres művésszé tudott válni.
A korabeli Budapest majd minden kabaréjában fellépett, majd 1923-ban megalapította és Nagy Endrével közösen igazgatta a Teréz Körúti Színpadot. Igazgatóvá válására így emlékszik vissza a Délibáb című színházi hetilap egy 1928-as számában:
„Direktorságom egyébként nagyon könnyen ment. Egy szép napon összetalálkoztam Roboz Aladár úrral a Projektographnál. Roboz úr így szólított meg: Salamon úr, magával kedvem volna kabarét csinálni, maga olyan becsületesnek ’látszik…’. Mit tesz Isten. Úgy látszik, tényleg nagyon becsületesnek látszhattam, mert ez után a nyilatkozat után 24 órával már zsebemben volt a szerződés, mely szerint Salamon-Kabaré néven fog megnyílni az akkor Intim Kabaré. A Salamon-kabaré azonban mégis Terézkörúti Színpad néven indult meg – hála Istennek -, tudniillik ez a címváltozás jelentette azt, hogy Nagy Endre urat sikerült megnyernünk a magunk számára, 1923-ban.”
A háború után rendszeresen játszott a Kamara Varietében, 1951-es megalakulásától kezdve halálig a Vidám Színpad tagja volt, ahol a közönség igazi kedvencének számított.
A pesti átlagpolgár állandó szerepkörében – hol epésen, hol érzelmesen – a jogos indulatokat is képes volt kifejezésre juttatni. A maga korában hihetetlenül népszerű volt, ha belépett a színpadra, percekig tartó tapsvihar fogadta. Ma már nem sokan tudják, hogy az ő nevéhez fűződnek az olyan szállóigék is, mint a „Lepsénynél még megvolt!” és a Békeffi László és Kellér Dezső Pomócsi marad című jelenetéből a „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!” is.
A magánéletben is kedves, vidám, közvetlen ember élvezte a közönség szeretetét, bárkivel, bárhol szívesen leállt diskurálni, soha semmilyen felkérést nem utasított vissza. Többször fellépett például a lipótmezei elmegyógyintézet ápoltjai előtt jótékony célú előadásokon.
Számos filmben játszott epizódszerepeket, emellett folyóiratokban krokikat, karcolatokat publikált. Hej, színművész című kötete 1939-ben, a Szódásüveg és környéke 1963-ban jelent meg. Érdemes művészi címét 1958-ban kapta. Budapesten halt meg 1965. június 15-én.
