„Boldog az, aki élete során végig meg tudja őrizni a világ felfedezésének ezt a szenvedélyét. És különösen szerencsés az, akit felfedezővágya nemcsak a bulvárlapok és locska televíziós műsorok „valótlan világába” vezeti el” – írta a 95 éve született Hankiss Elemér Széchenyi-díjas szociológus, irodalomtörténész.
Hankiss Elemér 1928. április 4-én született Debrecenben, édesapja, Hankiss János irodalomtörténész volt. Egyetemi tanulmányait Eötvös-kollégistaként az ELTE angol-francia szakán végezte 1950-ben. Az 1956-os forradalom után hűtlenség és államellenes összeesküvés vádjával tíz hónapot töltött vizsgálati fogságban, végül bizonyítékok hiányában felmentették.
Hankiss Elemér az 1960-as években dolgozott az Európa Kiadónál, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa volt. 1975-től csaknem húsz éven át az MTA Szociológiai Kutatóintézetének értékszociológiai és módszertani osztályát irányította, 1996 és 1998 között pedig az intézet igazgatója volt. Tanított a pesti, a szegedi és a Közép-európai Egyetemen, és vendégprofesszor volt több külföldi egyetemen.
Kutatási területe az 1960-as években elsősorban az irodalomelmélet, az 1970-es évek eleje óta a szociológia, főként értékszociológia, majd az 1980-as években a politikai szociológia. Írásai több tudományterületen is új utakat nyitottak.
Az Érték és társadalom (1977), Társadalmi csapdák (1979), Diagnózisok (1982) és a Diagnózisok 2. (1986), valamint a Kelet-európai alternatívák (1989) című köteteiben a magyar társadalom helyzetével, jövőjével foglalkozott. Majd Új diagnózisok című tanulmánykötetében a rendszerváltozás tanulságait elemezte. A Nincsből a Van felé című 2012-es munkája az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozik.
Itthon vagyunk-e ebben a világban? Körülöttünk forog- e a világmindenség, mint ahogy balgább pillanatainkban hisszük, hinni szeretnénk, vagy valahol a peremén kapaszkodunk? Mik az esélyeink itt ezen a bolygón? Túlélnek-e minket a pillangók? Hogyan került be a gonosz, a rossz, a szenvedés a világba? Hogyan ejtettük foglyul a Sátánt? Miért nem akarta Kepler elhinni önmaga számításainak, hogy a bolygók elliptikus pályán keringenek? Miért vakította meg önmagát Oidipusz? Mi köze a játéknak a világ teremtéséhez? Nevetett-e valaha is Mózes vagy Jézus? Miért flörtölnek a viccek az idegen világgal? Mi köze a szépségnek a rettenethez? Mi köze az autóknak és parfümöknek a transzcendenciához? Keresi a válaszokat a Befejezetlen ember című kötetében.
Hankiss Elemér egyik kezdeményezője és szellemi atyja volt a Találjuk ki Magyarországot, illetve a Találjuk ki Közép-Európát projekteknek, és egyik alapító tagja a Szeretem Magyarországot Klubnak.
„Boldog az, aki élete során végig meg tudja őrizni a világ felfedezésének ezt a szenvedélyét. És különösen szerencsés az, akit felfedezővágya nemcsak a bulvárlapok és locska televíziós műsorok „valótlan világába” vezeti el. Akinek kedve, ereje, lehetősége van arra, hogy az igazi világot próbálja felfedezni. Olvasva, tanulva, gondolkozva, kertjében a palánták kibontakozását figyelve, vagy akár a sufniban örökmozgógépét barkácsolgatva. Heuréka!
És talán még szerencsésebbek azok, akiknek hivatása az, hogy a világ felfedezésén, megismerésén dolgozzanak.” (Hankiss Elemér: A befejezetlen ember)
Hány arcunk van? Hány személyiségünk? Hány énünk? Egy? Tíz? Száz? Számtalan? És egyáltalában: mi az, hogy „én”? Igaz-e az, hogy van „látható” és „rejtett” én? „Magán-” és „nyilvános” én? „Áttetsző” és „tükör-” én? „Minimális” és „marginális”, „modern” és „posztmodern”, „normatív” és „autonóm”, „szimbolikus”, „narratív” vagy akár „transzcendentális” én? Kiknek van igazuk? Azoknak, akik szerint az én az emberi lény legbelső, rendező központja, vagy azoknak, akik szerint az én egyáltalában nem is létezik? És igaz-e az, hogy az ember egyszerre két dráma főszereplője? Teszi fel a kérdést az Ezerarcú én című kötetében.
Hankiss Elemér munkásságáért több elismerést is kapott: 1987-ben Az év könyve-jutalom díjat kapta, 1994-ben az objektív tájékoztatás érdekében kifejtett példamutató tevékenységük elismeréseként Gombár Csabával, a Magyar Rádió korábbi elnökével együtt átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést, 2006-ban Budapest díszpolgára lett és Széchenyi-díjat kapott. 2007-ben a Prima Primissima Díj egyik kitüntetettje volt, 2008-ban Hazám-, 2012-ben Bibó-díjjal ismerték el.
Hankiss Elemér 1990 és 1993 között a Magyar Televízió elnökeként aktívan részt vett a magyar közéletben. Hankiss Elemér rövid, súlyos betegség után, 86 éves korában 2015. január 10-én hunyt el.
„[…] talán mégis érdemes volna megtanulnunk újra játszani. Hátha felcsillanna életünk értelme, ha például azt mondanánk egymásnak és magunknak, hogy játsszuk azt,
• hogy szabadok vagyunk;
• hogy nem félünk;
• hogy tudunk futni, mint Forrest Gump, szabadon, sehonnan, sehova;
• hogy fel tudunk építeni egy jobb világot;
• hogy felelősségteljes polgárok vagyunk;
• hogy örökké élünk;
• hogy felfedezhetjük a világot;
• hogy tudunk segíteni a rászorulókon, szenvedőkön;
• hogy áhítat, öröm, szabadság az élet;
• hogy játék az élet;
• hogy nem játék az élet;
• hogy van értelme az emberi életnek.
Vagy Bereményi Gézával és Cseh Tamással együtt mondjuk azt, hogy:
Játsszuk azt, hogy játszunk megint.” (Hankiss Elemér: A Nincsből a Van felé)
