„A kocsiját nem lehetett eltéveszteni. A hatalmas, halványkék Bentley rossz helyen parkolt, és a bőrüléseken két részeg alak henyélt.” Egy bárónő, aki elhagyja családját a New York-i jazzélet világáért, és Thelonious Monk jazz-zenészért. Hannah Rothschild dédnagynénje történetét jegyezte le.
A gyönyörű, talpraesett, magyar származású Pannonica Rothschild bárónőnek látszólag megvolt mindene: gyerekek, sármos férj, vagyon. Mégis, amikor meghallja a legendás jazz-zenész, Thelonious Monk egyik dalát, a zene megigézi őt; elhagyja a férjét, és elindul, hogy megkeresse a férfit.
Nica New Yorkba utazik, ahol az arisztokrácia kitagadja, a zenésztársadalom viszont tárt karokkal fogadja. Nyitható tetejű Bentley-je megszokott látvány lesz a klubok előtt, Nica pedig odabent Bibliának álcázott laposüvegéből kortyolgatja a whiskyt. Pletykák sora kering róla a lapok hasábjain, azonban rossz hírneve akkor pecsételődik meg véglegesen, amikor lakásában holtan találják a kábítószerfüggő szaxofonista, Charlie Parkert.
A regényes életrajz végigkíséri Nicát különleges és izgalmas életútján az impozáns szülői háztól az afrikai csatamezőkig, a holokauszt árnyékából a New York-i jazzélet vérpezsdítő világáig.
„Úgy emlegetik, a „Jazz bárónő”. Egy fekete férfival él együtt, egy zongoristával. A háborúban Lancaster bombázókon repült. Az a narkós szaxofonista, Charlie Parker a lakásában halt meg. Öt gyereke volt és 306 macskával élt együtt. A család kitagadta (nem tagadták ki, tiltakozott másvalaki). Húsz dalt írtak neki (nem, huszonnégyet!). Végigkergette Miles Davist a Fifth Avenue-n. Hallottál a drogokról? Bement a börtönbe, hogy a férfi megússza a büntetést. Hogy ki az? Hát, Thelonious Monk. Igazi szerelmi történet, az egyik legszebb.”
Hannah Rothschild: Pannonica. A rebellis bárónő
(Részlet a könyvből)
A kocsiját nem lehetett eltéveszteni. A hatalmas, halványkék Bentley rossz helyen parkolt, és a bőrüléseken két részeg alak henyélt.
– Jó helyen vannak ott… így legalább senki nem lopja el – magyarázta a nagynéném később.
Az utcától beljebb egy kis ajtó vezetett az alagsorba. Hangosan kopogtam. Pár perc múlva kinyílt a kémlelőnyílás, és egy fekete arc tűnt fel a rács mögött.
– Mit akarsz? – kérdezte a férfi.
– Pannonicát keresem – mondtam.
– Kicsodát?
– Pannonicát! – ismételtem meg enyhén kétségbeesett, angolos hanglejtéssel. – Errefelé Nicának nevezik.
– Úgy érted, a Bárónőt? Miért nem ezzel kezdted?
Az ajtó szélesre tárult, mögötte egy aprócska alagsori helyiség tűnt fel, kopott, füstös és zsúfolt, ahol néhány ember egy zongoristát hallgatott.
– Ott van, az asztalánál.
Nem volt nehéz észrevenni Nicát, az egyetlen fehért a helyiségben, ő ült a legközelebb a pódiumhoz.
Szinte egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, akit a családi fényképalbumokban olyan alaposan szemügyre vettem. Az a Nica gyönyörűséges elsőbálozó volt, fényes, hollófekete haját szép frizurába rendezték, vékonyított szemöldöke divatosan ívelt felfelé, a száját pedig úgy rúzsozták ki, hogy az ajka minél tökéletesebbnek, teltebbnek és duzzadtabbnak tűnjön. Egy másik arckép egy kevésbé elegáns és előkelő Nicát ábrázolt, a haja szabadon, sminket nem viselt, leginkább úgy festett, mint egy második világháborús kettős ügynök hollywoodi megtestesítője. Az a Nica, akit most láttam magam előtt, semmiben sem emlékeztetett fiatalkori önmagára; lélegzetelállító szépsége megfakult, s a valaha finom vonások már-már maszkulin jelleget öltöttek. A hangja most is itt cseng a fülemben, olyan volt, mint a tengerpart: a whiskyk, a cigaretták és a késő éjszakák hullámai alakítottak ilyenné, félig morajlás, félig morgás, amelyet gyakorta meg-megszakított hirtelen felharsanó, ziháló nevetése.
Nica hosszú, fekete filteres cigarettát szívott, és szőrmebundáját az egyik nyurga szék háttámlájára dobta. Az egyik üres székre mutatott, majd felkapott egy teáskannát az asztalról, és valamit kitöltött két csorba, kínai csészébe. Csendben egymásra emeltük a poharunkat. Teára számítottam. A whisky belemart a torkomba; fuldokolni kezdtem, a szemem könnybe lábadt.”
