„Az van a nyelvemen, ami a szívemen.” 395 éve született Jean-Baptiste Poquelin francia drámaíró, színész és rendező, akit Molière néven ismert meg a világ.
Kifigurázta a Kényeskedők-et, gyilkos humorával leleplezte az álszent Tartuffe-öt, A fösvény-ben pedig pénzimádó polgárt… És sorolhatnánk tovább alkotásait Molière színpadra vitte azt a sok emberi gyengeséget, fonákságot, amit egy forrongó korszak: a polgárosodó Franciaország napról napra elébe állított.
Túl őszinte vagyok? Ez a természetem:
Az van a nyelvemen, ami a szívemen.
(Molière: Tartuffe)
Molière, azaz Jean-Baptiste Poquelin 1622. január 15-én született Párizsban. Jómódú kárpitos apja azt szerette volna, ha fia az ő mesterségét folytatja, ám a párizsi egyetemen filozófiát és jogot tanult ifjú ehhez nem sok kedvet érzett. Amikor átvehette anyai örökségét, rögvest hátat fordított a szülői háznak, a szép reményekkel kecsegtető kárpitos műhelynek, felvette a Molière nevet és színésznek állt.
„A kárpitosüzlet a Saint Honoré-utcán volt, a Rue des Vieilles Étuves sarkán. A házat az „Arany majomról” nevezték el, mert az erkélyt aranyozott faragás díszítette, amely almafa alatt ülő majomcsaládot ábrázolt. A boltajtó fölé kicsiny, de büszke cégtáblát erősítettek, hogy elmondja a járókelőknek: itt, helyben található „Jean Pocquelin, Tapissier, valet de chambre du Roy…” – írta 1933-ban Balassa Imre a drámaíró életkörülményeirő. „Pocquelin kárpitos tágas üzlethelyiségében oszlopos ágyak, dúsan aranyozott karosszékek, XIII. Lajos korának ízlése szerint faragott fejedelmi ékességű bútorok zsúfolták össze a nagyon sok színpompás faliszőnyeg. Ezekről a szakértő szem mindjárt észrevette, hogy beauvaisi minták. Onnan származnak, ahonnan maga Pocquelin mester, a királyi kárpitos és minden őse, a kárpitosiparáról nevezetes Beauvisból. A boltban egy korán-fonnyadt, köhögős fiatalasszony beszélgetett, divatosan öltözött idősebb lovaggal, akinek egész külseje a párisi szabócéh dicsőségét hirdette.”
A színház- és irodalomkedvelő Béjart családhoz költözött, s hamarosan a nála jóval idősebb Madeleine Béjart szeretője lett. Színésztársaival létrehozta az Illustre Théatre nevű társulatot, amely Párizsban nem sok sikert aratott, Molière kétszer is az adósok börtönébe került miatta.
Sajnos, legtöbbnyire furcsák az emberek,
Sosem követik a helyes természetet.
A józan észt, bizony, ők túl szűknek találják
És jellemük szerint lépik át a határát.
Azt rontják el, ami igazán nemes itt,
Azzal, hogy sürgetik és túlzásba viszik.
(Molière: Tartuffe)
A társulat 1645-től könnyed olasz bohózatokkal és Molière zenés vígjátékaival vidéken turnézott. 1658-ban XIV. Lajos is látta egy előadásukat, s pártfogásába vette a művészeket. A társulat otthonra lelt Párizsban, Molière pedig elkezdhette „szárnyalását”. Első párizsi darabja, a korának finomkodó társalgási stílusát kigúnyoló A kényeskedők című műve támadások kereszttüzébe került, ám a király jól szórakozott rajta, s az író mellé állt. Tette ezt később is többször, hiszen kedves szerzőjének darabjai sokszor igencsak sértették hol az egyházat, hol az arisztokráciát, hol a sznob polgárságot.
1662-ben Molière feleségül vette egykori szeretője, Madeleine Béjart 19 éves leányát, Armande-ot, frigye támadások sorát indította el. Ezekre válaszul írta meg a Nők iskolája című darabját, amelyet 1662-ben színre is vittek a szerző és ifjú neje főszereplésével. Ezt követően, eleget téve a király rendelésének, több zenés darabot és balett-komédiát írt. Közben elkészült egyik remekműve, a mindenféle képmutatást és álszenteskedést leleplező Tartuffe, amelynek 1664-es bemutatója egyházi körökben olyan botrányt kavart, hogy Párizs érseke betiltotta. A darab ezután csak nyomtatásban terjedhetett 1669-es újbóli színre viteléig, amikor aztán kitörő sikert aratott.
A tilalom nem csüggesztette el a szerzőt, aki az ezt követő időszakban alkotta legjobb és legismertebb darabjait: a Don Juant, A botcsinálta doktort, a Mizantrópot, az Amphitryont, a Dandin Györgyöt és a pénzimádat lélekgyötrő komédiáját, A fösvényt. Különös módon ezek a darabok nem arattak akkor sikert, s ezért a következő három évben visszatért a balett-komédiákhoz. E műfajban is kiválót alkotott az 1670-es Úrhatnám polgárral, amely a nemesek kegyeire és „kultúrájára” vágyó sznob polgár gyilkos szatírája.
A túlfeszített munkatempó azonban egyre jobban aláásta a vélhetőleg már tüdőbajos Molière egészségét. 1673. február 17-én, A képzelt beteg előadása közben rosszul lett, de végigjátszotta a darabot, hogy színészei ne essenek el az est jövedelmétől, de az éjszaka folyamán meghalt. Temetése dísztelen volt és csendes, mivel színészeknek nem járt ekkoriban más búcsúztató.
