„Született lázadó, és kérlelhetetlen tisztánlátással megalkotott világképe ugyancsak szokatlan egy ilyen fiatal, a világtól sokáig elzártan élt lánynál.” Coco Chanel neve fogalom a divat világában. Gidel monográfiája izgalmas kordokumentumként is olvasható.
Coco Chanel neve fogalom a divat világában. Alighanem ő volt a divat világtörténelmének első s talán mindmáig legnagyobb diktátora. Az elegancia és sikk netovábbjának számító szegélydíszes kosztümjeit és „kis fekete ruháit” ma is nők milliói hordják, királyok és trónörökösök hitvesei éppúgy, mint egyszerű háziasszonyok. Chanel forradalmat csinált a maga szakmájában. Nem csoda hát, hogy nem mindennapi, sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedő, hol csupa ragyogás, hol árnyékba borult élete sokakat megihletett, köztük a francia Henry Gidelt is.
Az egyházi árvaházban, jótékonyságból felnevelt Gabrielle Chanel igazi self-made lady volt s rendkívüli egyéniség. Hamar megunta, hogy egy gazdag aranyifjú kitartottja legyen, és Párizsba ment, hogy maga keresse meg a kenyerét. Az első években kalaposként dolgozott, csak az I. világháború alatt kezdett ruhákkal foglalkozni, de akkor rögtön fenekestül felforgatta a divatszakmát: felszabadította a nőt a fullasztó fűzők, a szűk bukj-el-szoknyák, a virágoskertekkel és madárfészkekkel díszített malomkeréknyi kalapok, a mesterkéltség, a cicomák uralma alól. A divat puritánja, janzenistája lett, a szabásvonalakat saját fiús, vékony alakjához igazította, bő, levegős, lezser ruhákat tervezett. Innen ívelt fel a fantasztikus karrier: hatvan alkalmazottól háromezerig, a milliós bevételekig, a pazar villákig és kastélyokig, a híres Chanel parfümökig és bizsukig, a szenzációszámba menő divatbemutatókig, amelyekre a tengerentúlról is tódult a publikum, hiszen Chanel — francia létére — sokak számára az amerikai álmot testesítette meg. Coco azonban nemcsak zseniális divattervező, hanem bámulatos üzletasszony is volt: kemény, megalkuvást nem ismerő, végtelenül konok, szarkasztikus és egocentrikus egyénisége éppúgy fogalommá vált, mint stílusa.
A szerelemben nem volt olyan szerencséje, mint a munkájában. Igaz, soha nem akart férjhez menni, s szeretői között akadt angol királyi herceg és német diplomata, híres költő és még híresebb filmrendező. Reneszánsz egyéniségéhez hozzátartozott, hogy iskolázatlan és kezdetben műveletlen fiatal nő létére mecénásként pártfogolta kora művészeit: Sztravinszkijt éveken át családostul eltartotta, Gyagilevet ő temettette el, Cocteau lakbérét és gyógykezeléseit a saját zsebéből fizette. A két világháború között házába, pontosabban palotájába bejáratos volt a francia kultúra színe-virága, és őmaga nem egy korszakosnak tekintett színházi produkcióhoz tervezett jelmezeket.
Gidel monográfiájának talán legnagyobb erénye, hogy izgalmas karrier-regényként és az egész XX. század történetét felölelő hiteles kordokumentumként is olvasható.
Henry Gidel: Coco Chanel
(részlet a könyvből)
ELŐSZÓ
1895. május. A Brive és Tulle közötti út szerpentinként emelkedik… Keskeny, jóval keskenyebb, mint ma. A szomszédos csúcsokat elszórtan hófoltok borítják, melyeket a téli napnak nem sikerül felolvasztania.
Egy szürke vászonponyvás szekér imbolyog nehézkesen felfelé, egy gebe húzza; jóképű, negyven körüli,
fekete hajú és bajuszú férfi hajtja ráncolt vászonyzubbonyban. Három sovány, szomorú arcú kislány szorong mellette, kirojtosodott fejkendőben.
Egy órával később az obazine-i árvaház előtt, mely egykor apátság volt, s köré rendeződött a város,
ugyanez a szekér áll, most már utasok nélkül. A lovat kikötötték a teret díszítő egyik platánhoz, s nyerítve,
prüszkölve várja gazdáját.
Hamarosan nyílik a kolostor súlyos ajtaja, és könnyed léptekkel, egyedül lép ki rajta a kocsis. Mintha mosolyogna…
A szekeres férfi Albert Chanel, vándorkereskedő. A három kislány, akiket magukra hagyott az árvaházban, saját gyermekei. Néhány nappal ezelőtt vesztették el az édesanyjukat, és az apjuk most megszabadul
tőlük. Sosem látják viszont…
A kislányok a tizenhárom éves Julia, a tizenkét éves Gabrielle, és a nyolcéves Antoinette.
Gabrielle az, akit húsz évvel később az egész világ Coco Chanelként ismer majd…
III. FEJEZET A NAGYBETŰS ÉLET
1902-ben Gabrielle és Adrienne végre elhagyják az intézetet. Majdnem húszévesek. A Notre-Dame Intézet azonban sosem engedi el végleg a növendékei kezét: kapcsolathálózata révén keres nekik munkát, vagy akár férjet is…
Az apácák Gabrielle-t és Adrienne-t egy „kelengyeüzletben” „helyezik el” alkalmazottként, ahol alsószoknyát, fátylat, boát és egyéb nyakbavalót árulnak, és persze mindenféle „varró felszerelést”. A Szűz Máriához címzett üzlet már a neve alapján is nyilvánvalóan feddhetetlen cég; cégére arra hívatott, hogy a vevőkben a kereskedő becsületességével kapcsolatos minden kételyt eloszlassa. Lám, Gabrielle, akit tizenkét éves korában a Mária Szent Szíve kongregáció nővérei fogadtak be, majd a Notre-Dame Intézet, harmadszor is Isten anyjának védelme alá kerül. Olyannyira, hogy nem minden irónia nélkül gratulál is magának a szerencséjéhez.
Az viszont nagyon is kedvére van, hogy a főnökeinél, a Grampayre családnál kap szállást, egy szobában lakik fiatal nagynénjével, a szeretett Adrienne-nel. Kedvükre beszélgethetnek, megoszthatják egymással kis titkaikat. Annak is örül, hogy Moulins központjában élhet, az Horloge és az Allier utca sarkán, nem messze a Jacquemard-tól. Ez a kereskedelmi élet központja, a város legnyüzsgőbb negyede. Évek óta álmodozott arról, hogy megismeri az életet, a világot, mindazt, ami mostanáig el volt zárva előle, amit talán eltitkoltak… És most már megérti az apját, azt a vágyát, hogy állandóan úton legyen, hogy világot lásson. Ezért hagyta el őt, és nem azért, mert nem szerette, gondolja magában… és kezd megbocsátani neki.
Grampayre-éknél a két lány feladata, hogy kiszolgálják a hölgyeket, eladják nekik a polcokon sorakozó árukat, felvegyék a rendeléseket, és elvégezzék a szükséges igazításokat. Mindehhez különleges tehetségük van, s így bőséges beszédtémát jelentenek a moulins-i polgárasszonyoknak. Özönlenek a vevők…
Mivel Adrienne visszajár a Notre-Dame-ba, és néha Gabrielle is elmegy, az apácák a Szűz Máriába küldik vásárolni a növendékeiket, a tulajdonosok nagy örömére.
Aki csak a Bourbonnais-ben jár, nem győzi csodálni a rengeteg kastélyt, melyekből talán még több van, mint Touraine-ben. Nagyrészük régebbi, zordonabb és romosabb, mint a Loire-völgyében állók. Többnyire nemesi családok tulajdonában vannak, akik itt laknak, amióta csak felépültek. Ezen a vidéken élnek a Bourbonok, a La Palisse-ok, a Nexonok. E családok zöme pedig csakis a Szűz Máriában vásárol, melynek tulajdonosai büszkék rá, hogy ilyen előkelő kuncsaftjaik vannak. Megállás nélkül áldják a szerencséjüket, és minden ilyen látogatáskor sűrűn hajlonganak a pult mögött. Legnagyobb meglepetésükre Gabrielle nem osztozik lelkesedésükben. Ez a vevőkör nem kápráztatja el, és a főnökei irántuk tanúsított áhitatos rajongása inkább bosszantja. Született lázadó, és kérlelhetetlen tisztánlátással megalkotott világképe ugyancsak szokatlan egy ilyen fiatal, a világtól sokáig elzártan élt lánynál.
Ez a szellemi függetlenség hamar arra indítja, hogy máshol keressen szállást. Nem akar többé a tulajdonosok manzárdjában lakni.
– Képtelen vagyok itt maradni… Adrienne-t megrémíti ez a merészség, és nem hajlandó követni barátnőjét. Gabrielle-nek azonban sikerül találnia egy szerény bútorozott szobát Moulins egyik külvárosi negyedében, a folyópartra kivezető Pont-Ginguet utcában.
Adrienne hamar unatkozni kezd egyedül. Néhány héttel később enged az unszolásnak.
A leendő Coco azonban még tovább megy, még merészebb lépésre szánja el magát. Néhány vásárló
kérésére vállalja, hogy a főnökei tudta nélkül titokban dolgozik nekik a szabadidejében. Igaz, tíz órát tölt az üzletben. Mivel azonban nevetséges a fizetése, a szükségletei pedig nőttön-nőnek, habozás nélkül vállalja, hogy Adrienne segítségével ruhákat és szoknyákat varr a vevőinek. Gabrielle nagyon keményen tud dolgozni: kivételes képesség és ez élete végéig így marad. A túlóráknak köszönhetően sikerül megtakarítania egy kevés pénzt.
Sejthetjük, hogy a két lány, akik most már szabadabban mozoghatnak, nem érik be annyival, hogy ritka szabad pillanataikban unottan sétálgassanak az Allier sivár partján, ahogyan a moulins-i családok… ez alig különbözne az obazine-i sétáiktól.
Némi tétovázás után úgy határoznak, hogy szombat és vasárnap esténként a város központjába fognak járni, az Allier térre, a moulins-i örömök fő színterére. Egyre többet látják őket a Grand Café-ban: ez Moulins legújabb, felkapott szórakozóhelyei; a párizsi Maxim mintájára épült, melynek 1899-ben George Feydeau bohózata nemzetközi hírnevet szerzett. Stílusa, ferde tükröket keretező kárpitborítású faburkolata álpárizsi hangulatot teremt, melyre a két kisasszony nagyon fogékony. Máskor a La Tentationba, az óváros teaházába ülnek be vasárnap délutánonként egykét órára. Akár itt, akár ott, mindig kifogástalanul viselkednek, egykori apácanövendékekhez illően, hisz nem felejtik el, hogy azok, legalábbis egyelőre nem…
Moulins helyőrségi város, ahol több ezred is állomásozik, köztük a 10. vadászezred. Ennek az ezrednek a tisztjei és altisztjei gyakran az arisztokrácia vagy a gazdag polgárság köreiből kerülnek ki. Többenközülük felfigyelnek Gabrielle szépségére, csodálatos hollófekete hajára, melyet befonva a feje körül kontyba teker, tüzes, mégis félénk tekintetére, mely pillanatnyi érzései hatására hol elsötétül, hol felragyog. Egyáltalán nem olyan, mint azok a lányok, akik a helyőrségi városokban szinte hivatásszerűen érintkeznek a katonákkal… Így Gabrielle és Adrienne hamar a fiatalemberek kedvencei lesznek, akik magukhoz méltóbb társaságra találnak bennük… legalábbis arra az időre, míg Moulins-ben állomásoznak. Hiszen egészen más réteghez tartoznak, közönséges varrólányok, akiknek bája és kifinomultsága sem tudja feledtetni a szerény származást.
Néhány héttel később az elegáns, skarlátvörös nadrágos, paszományos kék dolmányos tisztek társaságában látják őket, amint megisznak egy pohárkával a Rotondeban, a kisváros két zenés kávéházának egyikében – a másik a Bodard, mely a tulajdonosáról kapta a nevét. Kerek formájú épület, III. Napóleon uralkodása alatt emelték, amolyan zöldre festett keménykalap, a tetején üveges bódéval. Körülötte szegényes kert terül el, csenevész fácskákkal. Bent egy színpad áll, ahol a „művészek” lépnek fel, a színpad alatt pedig a zenekar kapott helyet: egy zongora és két hegedű. A közönség kis márványasztaloknál ül, melyeken egyre gyűlnek a poháralátétek és söröskorsók, vagy limonádék a hölgyeknek. A padlót egy réteg forgács borítja, ahogyan az a legtöbb kávéházban szokás. Itt-ott öntöttvas tartók nyúlnak a magasba, rajtuk az elmaradhatatlan törlőruha gombócok, melyekből egyet-egyet felkapva a pincérek könnyedén végigsimítják az új vendégek asztalát… Ezek a vendégek a „tiszt urak” (A Bodard-t, ahová inkább az egyszerűbb emberek jártak, a tulajdonosai „második vonalbelinek” tartották…)
Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Rotonde-ban fellépő előadóművészek a nagy európai énekesek közé tartoznának. Kiöregedőben lévő vidéki csillagok, olyan „művészek”, akik nem kellenek a fővárosi publikumnak, és néhány kezdő, akiknek fiatalsága nem feledteti tehetségtelenségét.
Egy akkoriban készült fényképen a félénk tekintetű, mosolygó Gabrielle-t egy fiatal lovastiszt oldalán látjuk: bizonyára egyike volt azoknak, akik meghívták a Rotonde-ba. Úgy tűnik, a lány nem méri fel, milyen színvonaltalanok az előadások és milyen középszerűek a fellépők. Hiszen mostanáig a világtól elzártan élt.
A tudatlansága ellenére mindaz, amit lát, elég ahhoz, hogy megértse, mindenáron ki kell törnie a kisszerű körülmények közül, melyeknek foglya… El sem tudja képzelni, hogy örök életére varrásra ítéltetett. És mivel mélységesen szereti Adrienne-t, ragaszkodik hozzá, hogy a barátnőjét is meggyőzze.
Csakhogy meg kell találni a menekülés módját. Gabrielle-nek ekkor eszébe jut, hogy mindig is imádott énekelni. Obazine-ban tagja volt a növendékek kórusának, akik a kápolnában énekeltek; a Notre Dame Intézetben is énekkaros volt, és most, hogy elhagyta az intézményt, a rendfőnök anya soha nem fordul hozzá hiába, ha helyettesíteni kell egy-egy berekedt énekest…
Támad egy ötlete: – Miért ne próbálkozhatna a Rotonde ban? Ki tudja? Talán ő lesz az új Yvette Guilbert, és végre kitörhet ebből a középszerű életből, melyre minden jel szerint szánták. Megosztja ötletét a „hódolóival”, ahogy akkoriban mondták. Micsoda remek gondolat! – ujjonganak. A kilátás, hogy a kedvenc mulatójuk színpadán fellépő Gabrielle-nek tapsolhatnak, fellelkesítette őket. Már kiélvezték az összes moulins-i szórakozási lehetőséget, nem csoda, hogy elragadtatottan fogadnak minden új javaslatot.
Valójában a bátorításuk megingatja szegény Gabrielle önbizalmát. Kissé hebehurgyán vetette fel az ötletet, nem igazán hitte, hogy valósággá válhat. Most pedig itt a nagy kihívás, pedig mivel annyi éven át elzártan élt, nem szokott hozzá a közönséghez. Egy pillanatig abban reménykedik, hogy Chabassière, a Rotonde igazgatója visszautasítja az ajánlkozását. Hiába. A férfi tudja, mennyire népszerű Gabrielle a tisztek körében, így nem kockáztat sokat azzal, ha felveszi, nem mint profi énekesnőt, akinek a neve nagy betűkkel szerepel a plakátokon, hanem mint egyszerű fellépőt. Régóta az a szokás ezekben a zenés kávéházakban, hogy a terem végébe beültetnek hat vagy hét fiatal lányt, akik úgy tesznek, mintha egymás közt beszélgetnének, vagy éppen hímeznek, kötögetnek, miközben a sztár énekel. A szünetben aztán ők kerülnek sorra. Ezeknek a gyakran lenézett, másodvonalbeli fellépőknek az a dolguk, hogy sorra előadják kupléikat, így szórakoztassák a közönséget míg vissza nem térnek a színpadra az igazi művészek. Mivel ezeket a lányokat nem tartják méltónak arra, hogy szerződést és díjazást kapjanak, az egyikük körbejár az asztalok között, és kalapozik… Büszkesége ellenére Gabrielle is kénytelen meghajolni a szokás előtt. Nagyon erős kell legyen a vágya, hogy kiszabaduljon! Hamarosan bevonja Adrienne-t is a kalandba. Hiszen mindent meg akarnak osztani! Adrienne enged: képtelenség ellenállnia ennek a szilárd elszántságnak… Később ez a félelmetes akarat nem egy embert arra kényszerít majd, hogy beadja a derekát…
