„Használd ki az alkalmat; keresd a kalandot.” 215 éve született Alexandre Dumas (az idősebb), a mindmáig az egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb francia író.
Idősebb Alexandre Dumas (teljes nevén: Dumas Davy de la Pailleterie) 1802. július 24-én született a Párizstól északra található kis faluban, az Aisne megyei Villers-Cotterets-ben. Apja, Thomas-Alexandre Davy de La Pailleterie (egy márki és egy mulatt asszony törvénytelen fia) az ancien régime idején közkatonaként szolgált. 1786-ban felvette anyja nevét, s ekkortól már Dumas néven aratta katonai sikereit. Részt vett Napóleon olaszországi és egyiptomi hadjáratában, s egészen a tábornoki rangig vitte. Anyja gyermekkorában apja harcmezei hőstetteiről mesélt a fiatal Alexandre-nak – a férfi tábornokként szolgált, amikor elhunyt. Az 1806-ban bekövetkezett korai halála után nehéz időszak következett felesége és fia életében.
„Azt hiszem, az ember nem arra született, hogy ilyen könnyen elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk…” (Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja)
Az ifjú Alexandre gyermekkorát a Villers-Cotterets-i családi birtokon töltötte, majd egy ideig Crépyben írnokoskodott. Hogy anyagi helyzetükön javítani tudjon, Párizsba ment szerencsét próbálni. Sikerült is iratmásolói állást kapnia az orléans-i herceg (a későbbi Lajos Fülöp király) udvarában, s ezzel egy időben a színműírással is megpróbálkozott. Mozgalmas párizsi élete során kapcsolatba került a neves színésszel, Francois-Joseph Talmával és a romantikus mozgalom vezéralakjaival. A színházi és írói körök mellett leginkább a szép nők társasága vonzotta, legendásan sok kedvese volt, így Marie Lebay is, akitől 1824-ben fia született, az ifjabb Alexandre Dumas. 1840-ben megnősült, felesége Ida Ferrier színésznő lett, akitől azonban 1844-ben el is vált. Viszontagságos ifjúkoráról és a korabeli társadalmi életről színes beszámolót adott a később 22 kötetben megjelent Emlékeim című művében.
Első írói sikereit a húszas évek közepén aratta, mai szemmel nézve igencsak kidolgozatlan és melodramatikus színműveivel. A Vadászat és szerelem, a III. Henrik és udvara (melyből Flotow Guise hercegnő címmel írt operát) és az Antony korának legtöbbet játszott és legzajosabb sikert aratott darabjai voltak. Az 1830-as évektől kezdve érdeklődése fokozatosan a történelmi és kalandregények felé fordult, s egymás után jelentette meg rendkívül szórakoztató műveit.
Hogy az iramot bírni tudja, ún. író-műhelyt állított fel, ahol számos munkatárssal dolgozott és dolgoztatott. Közülük legismertebb Auguste Maquet volt, aki a Dumas-regények nagy részének „szállította” a témákat a különböző történeti művekből. Irodalomtörténeti szempontból a legfigyelemreméltóbb időszak az 1840 és 1855 közötti volt, ekkor születtek ugyanis a napjainkban is legnépszerűbb Dumas-regények: A három testőr, a Húsz év múlva, a Bragelonne vicomte, a Monte Cristo grófja, A királyné lovagja, az Egy orvos naplója, A királyné nyakéke, A fekete tulipán és a Korzikai testvérek.
Sikerein felbuzdulva életformáján is sokat változtatott. A Párizstól mintegy 15 kilométere fekvő Le Port-Marly városkában, egy domboldalon 1844-ben felépíttette egyik leghíresebb regényére utalva, a Monte Cristo-kastélynak nevezett neoreneszánsz palotát..
1848-ban Dumas – akit egyébként is lelkes republikánus volt – tevékenyen részt vett a forradalomban. 1851-ben önkéntes emigrációba ment, hosszabb utazást tett Oroszországban és Angliában. Oroszországi élményeiről az 1859 és 1869 között írt Utazás a Kaukázusban című könyvében vallott. 1860-ban csatlakozott Garibaldihoz, A garibaldisták címmel megírta az olasz szabadsághős emlékiratait, s lapot is szerkesztettek együtt L’Indépendante címen.
Franciaországba visszatérve Dumas több vállalkozásba is belekezdett: színházat alapított, lapot szerkesztett, dolgozott egy Szakácsművészeti lexikon összeállításán, mindezt azért, hogy hitelezőit – akik részben finanszírozták pazarló életmódját – ki tudja fizetni. Vállalkozásai azonban sorra tönkrementek, s a túlfeszített munka, a felfokozott életvitel egyre inkább aláásták egészségét. A közszeretetnek örvendő író 68 éves korában, 1870. december 5-én halt meg Puys-ben. 2002 novemberében hamvait ünnepélyes keretek között elhelyezték a Panthéonban, így is besorolva őt a francia „halhatatlanok” közé.
„Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartalmát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak.” (Alexandre Dumas: A három testőr)
Dumas népszerűségének titka nagyon egyszerű, műveiben minden olyan elem benne van, amely lebilincseli az olvasót: érdekes, kalandos, szerelemmel, cselszövéssel, ármánnyal és bajvívással teli történetek, jól megrajzolt, színes és eleven történeti háttér, humor és könnyed hangvétel. Kritikusai fanyalognak, azt állítva, hogy a hatalmas mennyiség – mintegy 300 kötetnyi próza – a minőség rovására ment, ám az olvasóközönséget ez a legkevésbé sem érdekli, hisz napjainkban is Dumas az egyik legolvasottabb író a világon.
A művészeti ágak közül elsősorban a filmet ihlették meg regényei, felsorolni is nehéz lenne, hányszor és hányféle változatban vitték vászonra A három testőr és Monte Cristo grófjának történetét, a legtöbbször világsztárok főszereplésével.
2005 júniusában Le Chevalier de Sainte-Hermine (Szent Hermina lovagja) címmel megjelent Párizsban Dumas utolsó, befejezetlen regénye, amely ugyan részletekben már napvilágot látott korabeli újságokban, de azóta feledésbe merült.
