„Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral” – írta Vörösmarty Mihály valaha, s megadta a receptet is a hiány pótlására: a zene és a bor. Hozzátehetjük: és a többi művészet.
Köztük a vers, a próza, a festmény, a szobor, no meg a kenyér, a gyümölcs, a szerelem és a barátok köre. Azoknak a változásoknak ellenére, melyen a 19-20. századi művészet keresztülment, a szőlőnek és a bornak ebben a korban is megmaradt a helye a festészetben. Néhány esetben fontos, máskor csak mellékszerepet kap, például ha jelenléte a hétköz- vagy ünnepnapok pillanatait színesíti. A korábbi időkre jellemző mitológiai vagy szakrális jelentés eltűnik, ám pont emiatt, mivel a művész tevékenysége szabad, továbbra is megmarad az érdeklődés, hogy kifejezhessék a borral direkt vagy indirekt módon kapcsolatos érzelmeket és érzékenységet.
A szőlő és a bor, illetve a hozzákapcsolódó művészeti ágak témaköre hihetetlen gazdag. Nem törekedtünk túlságosan sok művészeti alkotás felsorakoztatására, hagytunk a jövő évre is „néhány” művet; azonban olyan alkotásokat válogattunk ki, amelyeken a bor vagy a szőlő úgyszólván „főszereplő” (még akkor is, ha épp a háttérben van). És mert elképzelni sem tudjuk a festészetet irodalom nélkül, minden műhez találtunk egy irodalmi idézetet. Ahogy Petőfi írta 1848 márciusában: “Jobb kezembe veszem kardomat, / Bal kezembe veszek poharat”.
„Igyunk, barátim, szomjas a világ, / Kivált a költő, aki tollat rág.” (Vörösmarty M.: Rosz bor)
Goya: Szüret
A nagy Francisco de Goya y Lucientes (1746-1828) szakított a klasszikus eszmény elvárásaival, számos műve pedig a minden korábbitól erősen különböző romantikus művészeti irányzatokba sorolható. A Szüret témája az ősznek felel meg, s a Négy évszak című sorozat egyik darabja, amely eredetileg a Palacio Pardo ebédlőjét díszítő kárpithoz készült. A „régi szép időket” idealizáló tematikának megfelelően kellemes légkört ábrázol, ahol az emberi viselkedés nagyon fontos.
Goya a figurákat háromszög alakban az előtérbe helyezte: egy arisztokrata egy kendővel letakart korláton ül, s egy fürt szőlőt kívül egy hölgynek, amit egy kisfiú próbál megszerezni. Az egyik szüretelő asszony egy kosár szőlőt visz a fején, ami nemcsak a kép középpontja, hanem a képből kiemelten tekintve – egyúttal remek csendélet is. Középen két szüretelő látható még egy hegyvidéki táj előtt. A kép erényei a fényvisszaverődések, a tiszta színek és lendületes ecsetvonás.
„Fogytán van a borod, / Szegény magyar költő” (Vörösmarty M.: Fogytán van a napod…)
Manet: Folies Bergère bárja
Edouard Manet (1832-1883) esténként olykor elsétált a Folies Bergère-be, vagy a Champs-Élysées-n található orfeumok egyikébe. Kikapcsoslódott, feltöltekezett, társadalmi életet élt és közben élményeket gyűjtött, így nem csoda, hogy egyik leghíresebb műve a Folies Bergère bárja című festménye lett. Jellegzetes párizsi életkép: a kép előterében – a bárpult mögött – középen, velünk szemben áll elmerengve a szép Suzon, a Folies pincérnője, és a mulató törzsvendégeinek jó ismerőse. Mögötte egy nagy tükörben hátulról látjuk őt és egy férfit, akit épp kiszolgál, de aki valójában nincs képen. Ezt a technikát Jan van Eck már a 15. században alkalmazta, Velázquez pedig a 17. században Az udvarhölgyek esetében. A főalak előtt a bárpulton egy csendéletet látunk: gyümölcsöstál, egy pohárban rózsák, pezsgősüvegek, bor és sör.
Bár Manet nehezen haladt a bonyolult képpel – megfestette, majd átfestette és újrafestette -, a megvalósítás eredménye tökéletes lett: a szőke Suzon ott áll a söntés meg a tükör között, amelyben visszatükröződik a terem és a bár néhány vendége. Olympia fekete szalagja díszíti nyakát, Olympiától örökölte varázslatos bátorságát és függetlenségét is, hideg, nyugtalanító, közönyös tekintetét.
„Víg úrfiak borának / Hirét örömmel költöm: / Csúf, mámoros éjszakák, / Nekem hajnalt hoztatok.” (Ady Endre: Víg úrfiak bora)
Paul Cézanne: Kártyázók
Másfajta, merőben újító jellegű Paul Cézanne (1839-1906) művészete, hisz a harmonikusan alkalmazott színek egyúttal a forma kifejezői is. A Kártyázók című képén az alakokat nem rajzolta meg, hanem a színfelrakás segítségével fejezte ki térbeli formájukat. A két alak egymással szemben a kártyalapjaikba mélyülve szintén valami nagyon konkrét, ugyanakkor az össze-visszaforgatott perspektíva miatt, mégis mintha valami libegően lehetetlen térben lennének.
Cézanne nemcsak megfestette az üveg bor melletti kártyázás köznapi eseményét, hanem rangot is adott a témának. A játékosokat az előtérben helyezte el; a kompozíció középpontja pedig egy borosüveg lett. Minden elemet színfoltként rakott fel a vászonra. A kiegészítő színekkel olyan tökéletes egyensúlyt, a képnek olyan méltóságot teremt, ami csak a klasszikus művek sajátja. A festmény azonnal elárulja, hogy alkotója sosem elégedett meg a dolgok felületével, a felszín mögött rejtőzködőt kereste.
„Szüretre hívlak! fogd fel a csuport, / fogd fel a mustot, mely a kádba forr!« / Igy súgsz és táncolsz bennem ó kobold, / oly könnyü lábbal, mint a könnyü bor.” (Babits Mihály: Ősz, Kripta, Ciprus, Szüret, Tánc, Kobold)
Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett
Az asztalon vörösboros palack és két pohár áll. A borozgatás és pipázás a múlt században és a századfordulón a kisvárosi emberek „csendes óráinak” jellegzetes kellékei. A tajtékpipa egyben jelképes értelmet hordoz: a gondolkodás, elmélkedés alatti látszólagos semmittevés szimbóluma. A bor a hősi múlt felidézésének, a világ folyásán való beszélgetések elmaradhatatlan jelképe. A képen azonban nem ez a jelentés áll előtérben, a festmény hangulatában nyoma sincs a bor keltette jókedvnek. Tüskés Anna írása szerint a két alakot Rippl-Rónai (1861-1927) a mindennapi élet meghitt, jelképes tárgyai között a gondolkodás, a közös meditáció alaphelyzetében ábrázolja. A Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő festmény kiemelkedik az intim hangulatú enteriőr és Rippl-Rónai harmadik, úgynevezett „kukoricás” stílusú képeinek sorából.
Rippl-Rónai közeli viszonyban volt a borral, és nemcsak azért, mert kedvelte az finom alkoholt. 1908-ban 10 holdas birtokos gazda lett Kaposvár közelében. A későbbiek során még négy hold szomszédos szőlőt és szántót vett hozzá, ám a jövedelmező gazdálkodás helyett inkább a vendéglátás örömeinek hódolt a ház ura. Ismert, hogy gyakori vendég volt Ady Endre és Móricz Zsigmond is – látogatásaikról híres anekdoták is íródtak. A Róma-villában megfordult Márffy Ödön, Bernáth Aurél is. A dal, a zene, a szőlőben megtermett bor, fontos vendégmarasztaló tényezővé vált.
A 15-17. században született csendélet olyan fontossá vált, hogy a műfaj bizonyos módosításokkal a 20. századig virágzott. Amikor keletkezésének ritmusa már lelassult, akkor is voltak művészek, kik továbbra is érdeklődtek iránta. Néhány fontos képviselője e korból Pablo Ruiz y Picasso (1881-1973), Joan Miro (1893-1983) és Salvador Dalí (1904-1989).
„Tünődve én is hallgatok, / sötéten egymagamba, / mind eltökéltebb bánatot / löttyintve poharamba!” (Pilinszky J.: Bordal)
Pablo Picasso: Hegedű és szőlő
Picassótól (1881-1973) meg kell említenünk az 1912-ben készült Hegedű és szőlő című képét, mely a kubista korszakból való. Ennek szellemében elutasította a klasszikus térszemléletet, a perspektívát, a reneszánsz óta érvényes képszerkesztési elveket. A képépítés logikáját, az önálló rendszerek létrehozását többre tartotta az érzéki benyomásoknál.
A kép kis síkokból épül fel, ami néhány elemnek geometrikus külsőt kölcsönöz. Kép táblakép ugyan, de a szerkezete tovább folytatódik a kép határain túl, a keretek nem zárják le a festményt. Szinte feldarabolja a kép terét, hogy egyszerre tárja elénk annak minden részletét. A szőlő szobrászi módon van kialakítva, és színe erős kontrasztot képez a hegedű árnyalatával. A hegedű fájának erezeténél a művészre jellemző megtévesztő technikát alkalmazta egy szinte teljesen sík, színes formánál, míg kompozíció ritmusa a fény-árnyék hatás létrehozásán alapszik.
Fotók: Wikiart
Felhasznált irodalom:
Borok könyve
Ködöböcz Gábor: A bor az irodalomban
