Élj gyorsan, szeress sokat és halj meg fiatalon – ez volt Janis Joplin életének mottója. Minden idők legnagyobb fehér blues-énekesnője 50 éve, 1970. október 4-én, alig huszonhét évesen halt meg, a rockzenészek „betegsége”, a drog és az alkohol végzett vele.
„Janis Joplin (1943-1970) a blues, a rock and roll és a soul királynője, a montereyi és a woodstocki fesztiválok sztárja volt, a szexuális szabadság női prófétája, hippibálvány. Sajátosan egyedi, gyönyörűen érdes hangja elvarázsolta a közönséget; ez a hang a kor hangja is volt. Amikor 1970 októberében heroin-túladagolásban meghalt, vele együtt egy egész generáció álmai omlottak össze.” (Alice Echols: Janis Joplin)
Janis egyszer kijelentette: „A színpadon huszonötezer emberrel szeretkezem, aztán egyedül megyek haza.” Gazdag volt, híres volt, mégis mindvégig szomorú kislány maradt – little girl blue…
Janis Joplin 1943. január 19-én született Texasban, jó családban, de nem sokáig bírta a maradi Dél bezártságát, kisstílűségét. Volt emiatt baja elég, iskoláiban kiközösítették, a főiskolán megválasztották a „legcsúnyább fiúnak”, pedig kifejezetten vonzó is tudott lenni. 1961-től énekelt a helybéli mulatókban, és ekkor kezdődött bensőséges és végzetes kapcsolata is az alkohollal. Kacérkodott a folkzenével és a countryval is, de végül a fekete blues varázsába került, különösen a tragikus sorsú Bessie Smith és a börtönviselt Leadbelly volt rá nagy hatással.
„A mitikus Janis Joplin-a kemény, nyers vadóc-valójában olyan lény volt, akinek a megteremtéséhez Janis tinédzserként látott hozzá. Úgy érezte, így képes elviselni a világot, kijelenthette, hogy valójában nem őt utálják, nem őt ítélik el, hanem azt az ál-Janist, akit kitalált, a káromkodós, piálós, közönséges lányt. Talán azt képzelte, hogy ez a kemény burok, ez az álarc, amit olyan agyafúrtan alkotott meg, képes lesz elviselni a kívülről érkező csapásokat, és így a belül létező, valódi Janis sértetlen marad.”
Amint tehette, a napfényes és (szabad)os Kaliforniába menekült. San Franciscóban a hippi-kommuna zenészeiből szerveződött első együttese, a Big Brother And The Holding Company, velük hódította meg 1967-ben a montereyi fesztivál közönségét. Az együttessel két lemeze jelent meg, az első a banda nevét viselte, a második a Cheap Thrill címet kapta, ezen hallható egyik legismertebb dala, a Pieces of My Heart.
Ekkor már saját neve is elég volt a sikerhez, a kritika is szapulta kísérőit, így szakított velük és másik együttest szervezett. A Kozmic Blues Band ugyan képzettebb, de kevésbé inspiráló zenészekből ált, a velük készített albumról a Try a legmaradandóbb szám. Érthető, hogy ezzel az együttessel is elégedetlen volt, így hamarosan már a Full Tilt Boogie Band kísérte forró hangulatú koncertjein.
Ekkoriban Janis Joplin egy időre hazalátogatott Port Arthurba, nővére, Laura Joplin szerint „ez egy nagyon pozitív időszak kezdete volt életében”. Felhagyott a drogozással és az ivással, a frizuráját pedig a híressé vált „méhkaptárrá” változtatta, ami akkoriban népszerű volt. Újra beiratkozott a Lamar Egyetemre, ahol antropológiát tanult. De soha nem hagyott fel a zenéléssel és zenei életben elérhető álmaival: alkalmanként Austinba utazott és fellépett a helyi bárokban és boltokban.
Ez a konszolidált és visszahúzódó életforma azonban nem tartott sokáig. Joplin a zenében egyfajta menekülést talált. Belevetette magát a szövegírásába, és lassan, de biztosan csiszolni és finomítani kezdte a hangját.
„Ha egy kicsit is ismernének, akkor tudnák, hogy nem vagyok sztár. Tudnák, hogy csak egy öregedő csaj vagyok, piálási gondokkal, meg jó erős hanggal, meg még pár dologgal…De mit kellene tennem? Forduljak meg, és jelentsem ki: Ember vagyok?” (Alice Echols: Janis Joplin)
Janis Joplin San Franciscó-i ideje alatt találkozott Peter de Blanc-szal. Laura Joplin szerint kapcsolatuk „vészesen intenzív” volt, mivel Blanc kábítószer-függősége még Joplinénál is rosszabb volt. 1969 körül állítólag már minden nap kb. 200 dollár értékű heroint fogyasztott el, ami nem hagyott sok teret a banda összetartására. De a drogfogyasztás és az állandó alkoholfogyasztás hatással volt az élő előadásaira. Woodstockban a főcímek alatt bevallotta, hogy „három lepedő a szélnek”, és ugyanabban az évben részegen, bedrogozva és kontroll nélkül lépett a Madison Square Garden színpadára. Nem csoda, hogy 1969 végén felbomlott a Kozmic Blues Band.
Joplin utoljára 1970. augusztus 12-én énekelt a nyilvánosság előtt. Szeptemberben vette fel Pearl című negyedik és utolsó albumát, rajta egyebek közt a kíséret nélküli Mercedes Benz és a Me And Bobby McGee. A Buried Alive in the Blues már csak instrumentális verzióban hallható – az énekszólamot ugyanis 1970. október 4-én kellett volna rögzíteni a hollywoodi Sunset Sound Stúdióban. Nem sikerült megjelennie. A producer Rothschild átküldte Joplin zenekarának a menedzserét, a fotós John Cooke-t a szállodájába, hogy megtudja, hol van. Az énekesnő kocsija a telken állt és a függönyöket behúzták. Amikor Cooke bekopogott, nem érkezett válasz. Joplint aznap holtan találták szállodai szobájában. Sodró lendületű, de szétforgácsolt életét egy részegen belőtt, túlméretezett heroin adag zárta le.
Hamvait kívánsága szerint a tengerbe szórták – megtiltotta, hogy szülővárosában temessék el -, az utána maradt pénzt pedig – nem volt sok – a haverok elitták. A Me And Bobby McGee lett élete egyetlen – már posztumusz – listavezető dala…
Joplin a színpadon és azon kívül is újraírta a férfiak dominálta rockzenében a nőkre vonatkozó szabályokat. Olyan őszintén, szenvedélyesen és sodró erővel énekelt bluest, ahogy előtte (és talán utána) senki – egy sokat idézett mondása szerint koncertjeit úgy élte meg, hogy „szeretkezem 25 ezer emberrel, aztán egyedül megyek haza”.
Partnereit sűrűn váltogatta, drogozott és ivott, olykor a színpadon is (még whisky-reklám is készült vele), önégető életmódja szükségszerűen vezetett a véghez. Utólag több lemeznyi anyagát szedték még össze, életéről filmek sora készült.
