„S most már hiába van minden igyekezet, / Keresve önmagam, magamra nem lelek.” 375 éve született Jean Racine, a francia klasszicizmus egyik legnagyobb tragédiaköltője.
„Kezemnek bűne nincs, hála az isteneknek.
Bár a szívemet is tudnám ily bűntelennek!
Megismertem Venust és rettentő hatalmát,
Melytől nincs oltalom, ha egyszer már lecsap rád.” (Jean Racine: Phaedra / Ford.: Somlyó György)
Háromszázhetvenöt éve, 1639. december 22-én született Jean Racine, a francia klasszicizmus egyik legnagyobb tragédiaköltője. Polgári hivatalnok családból származott, de szüleit igen fiatalon elvesztette. Lelkiismeretes gyámja jóvoltából a janzenista iskolában tanult, ahol nagy szerepet kapott a görög szerzők, így a drámaírók megismertetése. Racine sem a hivatalnoki, sem a tanári pálya iránt nem érzett kedvet, az irodalom ejtette rabul. Tizenhat évesen beküldte pályaművét a királyi pár házassági évfordulója alkalmából meghirdetett pályázatra, s a neves költőket megelőzve mesteri verseléssel és rendkívül szép nyelvezettel felépített ódája lett a győztes.
A gimnázium elvégzése után így XIV. Lajos udvarába került, ahol megismerkedett Corneille-jel, barátságot kötött La Fontaine-nel és Moliere-rel. Az ő színháza mutatta be első két drámáját, igazi sikert azonban csak 1667-ben az Andromaché aratott. Az udvari dámák és a színésznők versengve tanították a fiatal költőt a szerelem művészetére és tudományára, Racine pedig szenvedélyesen váltogatta szeretőit. Idővel meg is nősült, jó férj, majd jó családapa lett belőle.
Tíz éven át ő volt a francia színház legünnepeltebb szerzője. Ezzel együtt ellenségeinek száma is felszaporodott, Iphigenia és Phaedra című drámái ellen már valóságos összeesküvést szerveztek, s idővel elvesztette az uralkodó kegyeit is. Az irodalomtörténet csak találgat, mivel haragította magára a Napkirályt, aki Moliere gúnyolódását szinte igényelte, Racine kritikáját nem tűrte. Az író így hát elhallgatott, s vidéki birtokára vonult vissza.
Több mint tíz év után írt újra tragédiát: a lányai iskolájának felkérésére született Eszter bemutatóján megjelent a király is. Az előadás után hosszan beszélgettek, de nem tudni miről – de Racine nem került vissza az udvarba, s többé nem is találkozott XIV. Lajossal.
„Íme, megint egy tragédia, amelynek tárgyát Euripidesből kölcsönöztem. Bár a cselekmény menetében e szerzőtől némiképp eltérő utat követtem, meg nem állhattam, hogy mindazzal ne gazdagítsam a magam darabját, ami az övében erőteljesebbnek látszott. Ha semmi mást nem köszönhetnék neki, mint az egy Phaedra jellemének eszméjét, akkor is bízvást elmondhatnám, hogy neki köszönhetem a legértelmesebb dolgot, amit valaha is színpadra vittem. Cseppet sem tartom meglepőnek, hogy ez az alak oly különleges sikernek örvendett Euripides idejében sem azt, hogy még a mi századunkban is ilyen nagy hatást kelthetett, mert megvan benne mindaz, amit Aristoteles a tragikus hőstől megkíván, s ami egyaránt képes az együttérzés és az irtózat felkeltésére. Valóban, Phaedra sem nem egészen bűnös, sem nem egészen ártatlan; végzete és az istenek haragja folytán sodródik törvénytelenül olyan szenvedélye, amelytől elsőnek ő maga borzad el. Minden erőfeszítésre kész, hogy azt legyőzze; inkább meghalna, semmint hogy bárkinek is bevallja. Mikor mégis kénytelen titkát felfedni, olyan zavarral beszél róla, amiből világosan kitetszik, hogy az inkább az istenek büntetése, mintsem saját akaratának megnyilatkozása.”
Újabb, Atália című drámáját, amely egy zsarnok királynőről szólt, csak a király utasítására mutatták be, a kritika pedig agyonhallgatta. (A felvilágosodás korában viszont ez lett Racine legnépszerűbb műve, mivel végképp leszámol az abszolutizmussal szembeni illúziókkal. Amikor egy évszázaddal később kitört a nagy francia forradalom, az a mondás járta: a forradalom az Athalie bemutatásával kezdődött.)
Racine drámáinak központi problémája a kötelesség és a szenvedély tragikus konfliktusa, azt kutatja, hogyan lehet élni a világon. Műveit tömör, a képeket, díszítéseket kerülő, de zeneiséggel telített nyelv jellemzi, amellyel az érzelmek számtalan árnyalatát fejezi ki. A Racine-i zene titkát Babits is megfejthetetlennek tartotta. Műveinek felépítésében kevés a színpadi cselekmény, a drámai összeütközés a hősök lelkében játszódik le és elsősorban a párbeszédekben jut kifejezésre. Szigorúan ragaszkodott az arisztotelészi szabályokhoz, műveinek cselekménye 24 óra alatt, egyetlen helyszínen játszódik.
Párizsban halt meg 1699. április 21-én. Louis fia, aki szintén költő lett, 1747-ben megírta visszaemlékezéseit apjáról.
