„A civilizáció szerény, de szilárd őrzőinek kell tekinteniük magukat” – írja a kiváló történészprofesszor pályatársairól, akik „ebben a most kialakuló képi, primitív és egyre inkább absztrakciókra épülő korban” továbbra is ragyogó történelmi munkákat hoznak létre. – Részlet
John Lukacs korábban is számos könyvében, tanulmányában kifejtette már markáns véleményét saját hivatásának állapotáról, de most a korábbiaknál is élesebben fogalmaz. Kultúránk válsága közepette, amikor egy egész korszak ér véget, a történetírásban is bizarr jelenségeket látunk: kérészéletű divatirányzatokat, „hóbortokat”, hamisításokat, a világ számos vezető politikusának „történelmi tudatlanságát”, a történelemtanítás visszaszorulását a középiskolai és egyetemi oktatásban…
S mindezeket sorra véve a szerző felteszi az aggódó kérdést: mi fog történni a történelmi tárgyú könyvekkel, és olvasni fogják-e még őket? Lukacs biztató jelenségeket is lát: az emberek egy részének megnövekedett „történelmi étvágyát” például, vagy azt, hogy a szépirodalom egyre inkább átitatódik történelemmel: manapság jóformán minden regény történelmi regény…
A történetírásnak, vallja, amely inkább irodalmi, mint tudományos tevékenység, igenis van, kell hogy legyen jövője – mert tudásunk jórészt a múltból fakad. Paradox módon bizakodással tölthet el bennünket, hogy a történelem kiszámíthatatlan. Akár optimista, akár pesszimista forgatókönyveket vázolnak fel a mai folyamatok alapján, a történelmet szinte mindig tévesen jósolják meg azok, akik vállalkoznak erre.
John Lukacs nem is jóslatokra vállalkozik ebben a könyvében, hanem elegánsan, tömören, olvasmányosan összefoglalja hosszú és kimagasló pályájának megannyi fontos gondolatát.
John Lukacs: A történetírás jövője
(Részlet a könyvből)
„E a könyv nem kíván sirám lenni. Most 2011-et írunk, amikor a kultúra, sőt az egész civilizáció a káosz felé tart; az irodalomtudomány és maga az irodalom is nagy és súlyos zűrzavarban van; de ugyanakkor ma is számtalan kiváló munka kerül ki hivatásos történészek keze alól. De a publikálás feltételei és a szerzők körülményei megváltoztak – és továbbra is változnak. A történészek magányos férfiak és nők – talán ma még magányosabbak, mint régebben. Sokan közülük a legkülönösebb helyeken dolgoznak, olyan kollégákkal körülvéve (gyakran a saját tanszékükön belül is), akiket nem érdekel a munkájuk, s így aztán semmit sem tudnak róla. Az internet, a Google, a »blogok« stb. ellenére a kommunikáció megbocsáthatatlan módon összeomlott, s ezt gyakran észre sem veszik. Számtalan bizonyíték van erre. Egy adott »szakterület« kutatói manapság gyakran azt látják, hogy e terület más »specialistái« nem ismerik a munkáikat. Ennek egyik alapvető oka a koncentrálóképesség általános csökkenése. Egy másik tényező a történészszakma bürokratizálódása. A történelemről hivatásos szinten írni nem jelent egyet a specializációval. Az a tizenkilencedik századi szellemesség, hogy a specialista olyan ember, aki egyre többet tud egyre kevesebb dologról, ma már nem érvényes. (Manapság vannak olyan »szakértők«, akik egyre kevesebbet tudnak egyre több dologról. Némelyek közülük a »multikulturalizmusra« specializálódnak.) Különös tisztelettel kell viszonyulnunk az igazi specialistához (legyen akár hivatásos, akár amatőr), aki őszintén a témájának szenteli magát, és ez gyakran nem csak abból a vágyából fakad, hogy elismerjék. Sajnos számtalan olyan esetet is láthatunk, amikor a történészszakmán belüli elismertség vágya nagyobb, mint az illetőnek a történelem iránti mély érdeklődése. Meg kell különböztetnünk két törekvést: az egyik valódi (»Érdekel a történelem, és ezt az érdeklődésemet akarom követni«), a másik bürokratikus (»Érdekel a történészhivatás. Akarom, hogy elismerjenek hivatásos történésznek«). Ez a két ambíció együtt élhet ugyanabban az egyénben, de néha meg tudjuk különböztetni őket. Nincs semmi különösebben új ebben. Létezett ilyen a korábbi évszázadokban is. (Dr. Johnson írta le örökérvényűen a Rasselas-ban a tudósok közötti levegőtlen tolongást, az állandó versengést.) De vannak újabb keletű változások is, amelyek befolyásolják a hivatásos történészek munkáját. Az a ma is uralkodó nézet például, hogy a hivatásos történetírás egyfajta tudomány, melynek diplomás művelői abból a hitükből nyernek vigaszt, hogy olyan módszerekkel dolgoznak, és olyan titokzatos tudás birtokosai, amelyek az átlagember fölött állnak, s számára elérhetetlenek. Nyilvánvaló, hogy ez a hitük nem demokratikus; és azt is tisztán kellene látnunk, hogy mennyire bürokratikus.
A szakma egyre fokozódó bürokratizálódásának egyik eredménye a középszerűség megjutalmazása. Sok szakmában megfigyelhető ez manapság, a vállalatok és intézmények vezetését is beleértve; de hadd említsem meg csak az egyik vonását, amely a hivatásos történészszakmát érinti. Valamikor az 1970-es években az Egyesült Államokban a főiskolák és egyetemek vezetése új módszert vezetett be a kollégák kiválasztásában: a vizsgáztatásukban, hogy aztán különböző tanszékeken elhelyezzék őket. Ezt a feladatot úgynevezett »kereső bizottságokra« (search commitees) bízták, amelyek maguknak a tanszékeknek a tagjaiból álltak. Ezek gyakran elutasították a többé-kevésbé kényelmetlen elméket, akik himbálni kezdték volna a tanszék csónakját. Ennek a hosszú távú következménye, sajnos, a középszerűség eluralkodása lett. Voltak azonban váratlan jó következményei is: így például az, hogy a legjobb történészek közül sokan nem a legnagyobb egyetemeken találtak állást, hanem vidéki helyeken, az ilyen intézmények és hallgatóik hasznára.
Időközben az új történelmi munkák kiadása és terjesztése komoly változásokon ment keresztül, amelyek vége még nem látható. Nagyjából egy évszázadon át, mondjuk, a tizenkilencedik század utolsó negyedétől a huszadik század harmadik negyedéig nemcsak lehetséges volt, hanem el is várták a történészektől, hogy elolvassák a szakmai folyóirataikban (a legtöbb negyedéves periodika volt) megjelenő cikkeket, és különösen a könyvismertetéseket és bibliográfiákat. De nagyjából 1970 óta a cikkeknek, a könyvismertetéseknek és még az új publikációk listáinak nagy része is hiányos vagy pontatlan. Ami részben persze a publikációk feldolgozhatatlanul szaporodó mennyiségéből fakad; másrészt viszont tudatos vagy öntudatlan hanyagságból is. 1970 előtt biztosra vehettük, hogy egy valamilyen jelentőséggel bíró történelmi munkáról ismertetést fog közölni az American Historical Review, vagy a Historische Zeitschrift, vagy az English Historical Review. Ma már ez nincs így. Ismerek olyan eseteket is, amikor bizonyos területre szakosodott negyedéves történelmi szakfolyóiratok főszerkesztői jobbnak látták, ha nem tesznek említést egy-egy különös publikációról.
Persze a történelem rögzítése soha nem volt tökéletes, és soha nem is lesz az. De most valami másról van szó. Ennek egyik példája, hogy manapság a hivatásos történészek által írt legjobb könyvismertetések gyakran nem a szakmai folyóiratokban jelennek meg, hanem a New York Review of Books lepedő méretű lapjain, és sok történész ezekre nagyobb figyelmet fordít, mint a saját szakmai folyóirataikra – fiatalabb kollégáik pedig a lelküket is eladnák azért, hogy könyvükről ott jelenjen meg kritika, nem pedig a történészszakma valamelyik negyedéves kiadványában.
Mindez sok tekintetben összefügg a hivatásos és az amatőr történetírás közötti, egyre inkább omladozó kerítéssel. Nézzük csak meg az »író« szó jelentését. Az amatőr történészek nem rendelkeznek a »ius docendi«-vel, azzal a pozícióval, képesítéssel és joggal, hogy főiskolákon és egyetemeken tanítsanak. Az író eszköze viszont a szó, mint ahogy a történészé is. Mondanom sem kell, hogy a múlt legnagyobb és legragyogóbb történetírói még azelőtt éltek és írták munkáikat, hogy a történetírás szakmává változott volna. Azt viszont érdemes megfigyelni, hogy mind mennyiségileg, mind minőségileg egyre jelentősebbé váltak az amatőrök (vagyis történész Ph.D.-vel nem rendelkező emberek) által írott munkák, és ez ma is folytatódik, sajnos éppen ugyanakkor, amikor a történelem tanítására egyre kevesebb figyelmet szentelnek az iskolákban. Ezt megint csak nem szükséges nevekkel és könyvcímekkel illusztrálni. Hadd mondjak csak annyit, hogy ez a folyamat egybeesik más, szélesebb és mélyebb változásokkal, a történelem iránti étvágy fokozódásával; illetve azzal az erősödő, bár ritkán tudatos felismeréssel, hogy a történelem témái gyakran inkább tartoznak az irodalom, mint a tudomány szférájába. Egy újfajta irodalom szférájába: mert nagyon is lehetséges, hogy a huszonegyedik században a legjobb és legnagyobb történetírók nem diplomás szakemberek lesznek, hanem művelt és nagy tudással és képzelőerővel megáldott »amatőrök«.
Ugyanakkor hivatásos kollégáimnak nincs okuk túlzott aggodalomra. Nagy szükség van – és lesz is – hivatásos történészekre. Megvan a maguk sajátos feladata: küzdeni mindenfajta hamisítás ellen, leleplezni és feltárni a tévedéseket mindannyiunk érdekében; s tisztában kell lenniük azzal, hogy az igazság keresése mindig együtt jár azzal, hogy át kell verekedniük magunkat a hamisságok dzsungelén…”
