„Steinbeck helye az irodalomban biztosítva van. Élni fog számtalan író munkájában, mindazokéban, akik megtanulták tőle, hogyan kell az elfelejtett embereket felejthetetlenül bemutatni” – írták a száztíz évvel ezelőtt született John Steinbeck munkásságáról kritikusai.
Száztíz éve, 1902. február 27-én született a kaliforniai Salinasban John Steinbeck Nobel-díjas amerikai író. Apai ágon német, anyai ágon ír bevándorlók leszármazottja volt. A helyi középiskola elvégzése után a Stanford Egyetemen tengerbiológusnak készült, mellette angol irodalmat hallgatott s dolgozott is. Szívesen forgott fizikai munkások körében, akikről később műveinek nem egy alakját mintázta. Őszinteségükön és bátorságukon túl csodálta az úgynevezett magas életben maradási hányadosukat is, amelyet ő az emberi siker lényeges bizonyítékának tekintett.
Steinbeck 1926-ban hátat fordított az egyetemnek és New Yorkba ment újságírónak. A mindig zajos és nyüzsgő várost nem tudta megszokni, inkább visszatért Kaliforniába, ahol egy Lake Tahoe-i üdülő gondnoka lett. Itt írta meg 1929-ben első regényét, az Egy marék aranyat, amely azonban A mohos szikla című következő regényével együtt szinte észrevétlen maradt. Nem aratott sikert akkor még az 1935-ös Kedves csirkefogók című regénye sem, amelyben a Kaliforniában élő paisanók (mexikói-amerikai etnikum) gondtalan, naplopó életmódját mutatta be.
Cél: átélni mindazt, amiről írok
A harmincas évek közepére érdeklődése egyre inkább a társadalmi visszásságok felé fordult, ekkor keletkezett egyik legerőteljesebb regénye, a Késik a szüret, amely a kaliforniai vándor gyümölcsszedők sztrájkjáról ad megrázó képet. Sikert aratott az Egerek és emberek is, amelynek színpadi és filmfeldolgozása is készült. A kisregény kegyetlen, embertelen világról szól a mű, két mezőgazdasági vándormunkás, George és Lennie világáról. Hétköznapi természetességgel élik tragikus életüket, melyben az emberhez méltó élet csupán távoli, megvalósíthatatlan ábránd – s mégis az egyetlen, ami értelmet, célt ad életüknek, még elérhetetlen voltában is
Hogy hitelt adjon történeteinek, időnként „elvegyült”, együtt élt bizonyos emberekkel, hogy megfigyelhesse életmódjukat. Mielőtt megírta volna az Érik a gyümölcs című regényét, egy ideig együtt élt és dolgozott az oklahomai földművelő munkásokkal. A gazdasági válság hatására írott művei közül kiemelkedik a Pulitzer-díjjal jutalmazott Érik a gyümölcs (1939), ami méltán szerepelhet a XX. század tíz legjelentősebb amerikai regénye között. Férfias író, egyszerűsége, tömörsége, humora, érzelmességtől mentes tragikus szemlélete az új realizmus legmélyebb stíluselveinek megalkotói közé emelik. A regény fogadtatása vegyes volt: Kalifornia konzervatív körei kiátkozták, sok helyen elégették, az olvasók körében azonban siker volt, s népszerűségét növelte az 1940-es filmváltozat is.
Akadémiai tagság, Nobel-díj
A negyvenes évek közepére Steinbeck befutott író lett, New Yorkba költözött, s sok időt töltött külföldön. A második világháború idején a Herald Tribune haditudósítójaként Nagy-Britanniába és Dél-Európába utazott. Ebben az időben született meg a Lement a hold című antifasiszta regénye, amiben egy kis nép elszánt küzdelmét mutatja meg a fasiszta megszálló hadsereg ellen. Steinbecknek ez a ballada-szerűen zárt kis remekműve nagyszerűen mutatja be a fasiszta megszállók módszereit, embertelenségét.
A háború után a fotóriporter Robert Capával hosszabb utazást tett a Szovjetunióban, erről képes útinapló is készült: az utat az Egy orosz napló című kötetben foglalta össze, Capa fényképeivel illusztrálva. Az ember szinte látja maga előtt ahogy Steinbeck és Capa koktéloztak együtt üres óráikban, s mindkettő valami másra vágyott. Ennek a kielégítésére a legjobb ötlet valóban a teljesen más Szovjetunió volt. A világháborúban győztes Amerika művészei hát elmennek a világháborúban győztes Szovjetunió állampolgárai közé, hogy megnézzék, „hogyan öltözködnek, mit esznek vacsorára, szoktak-e mulatni, milyen ételeik vannak, miről beszélgetnek, hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg”.
„Capa különben is ideges fotós. Hol nincs elég fény, hol meg túl sok a fény. Máskor rosszul hívják elő a filmjeit, rosszak a papírképek, elromlott a fényképezőgép. Egyfolytában idegeskedik.” John Steinbeck: Orosz napló
Ugyanebben az évben Steinbecket beválasztották az Amerikai Művészeti Akadémia tagjai közé, ám örülni nem tud tiszta szívvel. Barátja, Ed Ricketts hirtelen és tragikus haláláról is (egy vonat belerohant Ricketts autójába). Steinbeck megint belefeledkezett a munkába – ekkor írta meg az Édentől keletre című regényét. 1950-ben harmadszorra is megnősült, új felesége Elaine Anderson Scott személyében, és ezúttal a házasság tartósnak és boldognak bizonyult.
1952-ben jelent meg az Édentől keletre című családregénye, az ennek utolsó részéből Elia Kazan által rendezett filmben debütált az ifjú James Dean. A monumentális családregény sokfelé ágazó és sokfelől egybefutó cselekményekből szinte határtalan körkép rajzolódik elő: a századeleji Amerika bonyolult társadalmi ellentmondásokkal zsúfolt, látványos freskója. Steinbeck a történet szereplőin keresztül saját családjának sorsát is bemutatja.
„Valahányszor valaki megnyugtatásra vágyik, megkéri a barátját, gondolja éppen azt, amit ő kíván…, amiről szeretné, ha igaz lenne!” John Steinbeck: Édentől keletre
Steinbeck Rosszkedvünk tele című regényét a kritika fanyalogva fogadta, amin az sem változtatott, hogy 1962-ben életművéért megkapta a Nobel-díjat. „…realisztikus és nagy képzelőerejű írásaiért, melyek szimpatizáló humorral és éles társadalmi meglátással párosulnak.” Steinbeck nem érezte jogosnak a megtiszteltetést.
A díj átvevésénél ezt mondta: „… Az író arra van hivatva, hogy előremozdítsa az emberi szív és szellem nagyszerűségét, hogy képes legyen nagylelkűséget találni a vereségben, hogy megtalálja a bátorságot, az együttérzést, és a szeretetet. A gyengeség és a kétségbeesés véget nem érő harcában ezek a tulajdonságok a reménynek és a nehézségek leküzdésének fényes zászlajai. Az az író, aki nem hisz abban hogy az ember tökéletesíthető, nem szentelheti magát az írói hivatásnak, nem igényelhet magának helyet az irodalomban.”
Csatangolások és politizálások
1963-ban az író kulturális csereprogram keretében európai körútra indult, Budapesten is járt. 1962-ben jelent meg a kedvenc uszkárjával tett amerikai útjáról szóló Csatangolások Charley-val című útirajza.
Steinbeck szoros baráti és munka kapcsolatot ápolt a drámaíró Arthur Millerrel. Bár élete addigi részében a haladó politikai és társadalmi erők mellett foglalt állást: az 50-es években Arthur Miller író védelmében írt cikket. Miller nem volt hajlandó kiadni azoknak a névsorát, akiket az amerikai kongresszus felelősségre készült vonni állítólagos kommunista aktivitásuk miatt. Steinbeck ezt az időszakot a legfurcsább és legfélelmesebb periódusnak nevezte, amivel a kormánynak és a népnek valaha is szembe kellett néznie.
60-as években egyetértett a feketék polgárjogi mozgalmával, mégis a vietnámi háború idején a katonai beavatkozás mellé állt, s mikor felkérték, hogy küldjön tudósításokat az ázsiai országból, igent mondott a feladatra – már csak azért is, hogy meglátogassa a fronton harcoló fiait. Ezért sok támadás érte, amit az író nehezen viselt, egészsége is megromlott, s 1968. december 20-án New Yorkban meghalt.
Egy amerikai kritikusa írta róla: „Steinbeck helye az irodalomban biztosítva van. Élni fog számtalan író munkájában, mindazokéban, akik megtanulták tőle, hogyan kell az elfelejtett embereket felejthetetlenül bemutatni”.
GT
Az MTI Sajtóadatbázis felhasználásával
