Jojo Moyes regényének főhősnője különös levélre akad, ami ráébreszti saját sorsára, miközben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül? A Cartaphilus Kiadó ajánlásával közlünk részletet a könyvből.
Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.
Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes – olykor erotikus – képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?
„– Biztonságosabbak vagyunk mi, férjes asszonyok?
– Igen.
– És ezek a nők miért fekszenek le magával?
– Nem tudom. Talán mert boldogtalanok.
– Maga meg boldoggá teszi őket.
– Egy kis időre, azt hiszem.
– Akkor maga dzsigoló? – És újra az a szája sarkában bujkáló mosoly.
– Nem, csak olyan ember, aki szeret férjes asszonyokkal szerelmeskedni.
Ezúttal a csönd a csontjaikig hatolt. Anthony szerette volna megtörni, csak tudta volna, hogyan.
– Én nem fogok szerelmeskedni magával, Mr. O’Hare.”
Jojo Moyes újságíróként kezdte pályafutását, 2002 óta főállású íróként dolgozik. Kilenc regényt írt. 2011-ben Az utolsó szerelmes levél, melyet 11 nyelvre fordítottak le, elnyerte a Romantic Novelists’ Association / Pure Passion Awards „Az év romantikus könyve” díját. Moyes Mielőtt megismertelek című regénye hasonló sikereket ért el.
Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél
(Részlet a regényből)
Prológus
Később x
Ellie Haworth messziről lesi a barátait, ahogy feléjük kígyó-zik a tömegen át. Az asztalukhoz érve lábához ejti a retikült, és kiteszi eléjük a telefonját. A többiek már rendesen alapoz-tak, ez érződik a hangjukon, a széles gesztusaikon, a hangos nevetésükön, de még könnyebben lemérhető az előttük sorakozó üres palackokon.
– Késtél – mutatja Nicky az óráját, és feddőn billegeti a mutatóujját. – Csak nehogy azzal gyere, hogy „muszáj volt befejeznem azt a sztorit”!
–interjúm volt a megsértett képviselőfeleséggel. Sajnálom. A holnapi számba kellett – mondja Ellie, miközben be-férkőzik az üres székbe, és tölt magának egy palack aljáról. Odatolja a telefont a többieknek.
– Nos. volna itt egy bosszantó kis kifejezés, ezt kérem véleményezni. „Később”, azt mondja.
– Később?
– Ezzel búcsúzott. Mit értsek rajta? Holnap? Még ma éjjel? Vagy csak valami rémes tinédzserszöveg, ami egyáltalán semmit nem jelent?
Nicky a világító képernyőt bámulja.
– Azt mondja, „később”, aztán meg egy x, puszi. Szerintem ez azt jelenti, „jóccakát”. Úgyhogy holnap.
– Egyértelműen holnap – jegyzi meg Corinne. – „Később” az mindig holnap. Sőt akár holnapután is lehet.
– Nagyon közömbösen hangzik.
– Közömbösen?
– A postásnak is mondhatná.
– Mert a postásnak puszikat küldözget az ember.
Nicky elvigyorodik.
– A mienknek küldenék. Nagyon szexis.
Corinne az üzenetet tanulmányozza.
– Szerintem ez nem igazság. Azt is jelentheti, hogy valami más sürgős dolga volt éppen.
– Ja, például a feleségével.
Ellie szigorú tekintetet vet Douglasre.
– Most mért? – kérdi az. – Csak azt hinné az ember, ki-nőttetek már belőle, hogy sms-eket dekódoljatok.
Ellie lenyeli a bort, aztán előrehajol.
– Oké. Nekem kell még egy ital, mielőtt elkezdenétek a kioktatást.
– Ha annyira jutott már a kapcsolatod valakivel, hogy szexeltek az irodájában, akkor igazán rákérdezhetsz arra is, hogy mikor futtok össze egy kávéra.
– Mi van még az üzenetben? Nagyon remélem, nem az irodaszexet taglalja!
Ellie belenéz a telefonba, és följebb görgeti a szöveget.
– Otthonról nemigen hívhatlak. Jövő hét Dublin, de nem tudom még, mi lesz. Később, x.
– Igyekszik nyitva tartani a lehetőségeket – mondja
Douglas.
– Hacsak nem véletlenül… tényleg nem tudja még, mi lesz.
– Akkor azt mondaná: Dublinból majd hívlak. vagy pláne: Gyere velem Dublinba.
– Hátha a feleségét viszi.
– Azt sose. Üzleti út.
– Hátha valaki mást – mormolja Douglas a sörébe.
Nicky eltöprengve rázza meg a fejét.
– Istenem, hát nem volt egyszerűbb az élet, amikor kénytelenek voltak telefonálni, és beszélni az emberrel? Akkor legalább a hangjukból ki lehetett következtetni ezt-azt.
– Az ám! – horkan föl Corinne. –és ülhetett az ember órákon át a telefon előtt, hogy hátha hívnak.
– Istenkém, hány éjszakát töltöttem úgy…
– Folyton nézi az ember, hogy van-e tárcsahang…
– És rögtön visszacsapja a kagylót, mert biztos éppen ab-ban a pillanatban hív!
Ellie hallja a kacagásukat, el is ismeri a viccelődő szavak mögötti igazságot, de lényének egy kicsi része változatlanul arra vár, hogy a telefon képernyője hívást jelezve kigyúljon. Ami lehetetlen, tekintve a kései órát, meg hogy „otthonról nemigen hívhatlak”.
Douglas kíséri haza Ellie-t. Ő az egyetlen a négyesfogatból, aki partnerrel él, de Lena, a barátnője igen fontos PR-os, és gyakran tízig, tizenegyig is elmarad a munkahelyén. Lena nem bánja, ha Douglas a régi haverokkal lóg – el is kísérte egyszer-kétszer, de nem könnyű beilleszkedni egy jó tizenöt éves baráti társaságba, mely tele van bejáratott viccekkel és utalásokkal. általában inkább hagyja, hogy Douglas egyedül menjen.
– Nahát, édes fiam, veled meg mi van? – böki meg Ellie, miközben kikerülnek egy bevásárlókocsit, amit valaki ott hagyott a járdán. – Egyáltalán semmit nem mondtál magadról.
Vagy lemaradtam róla.
– Semmi különös – mondja habozva Douglas. Kezét a zsebébe mélyeszti. –Illetve hát… hm… Lena gyereket akar.
– Hű! – néz fel rá Ellie.
– Én is akarok – siet hozzátenni Douglas. – Ezer éve beszélünk már róla, de most rájöttünk, hogy alkalmasabb idő úgysem lesz rá soha, tehát most akarjuk, és kész.
– Ó, te vén romantikus.
– Én… hát nem is tudom… igazából örülök neki, tényleg.
Lena az állásában marad, és én leszek otthon a kicsivel. Persze ha minden terv szerint megy, és…
Ellie igyekszik közömbös hangon beszélni:
– Tehát ezt akarod?
– Igen. Amúgy se csípem a munkámat. Már rég nem. Őmeg gennyesre keresi magát. Azt hiszem, egész muris lesz a kölyökkel marháskodni otthon.
– A gyereknevelés nem csupa marháskodás – veti ellene Ellie.
– Tudom én. Vigyázz… nézz a lábad elé! – és gyöngéden odébb húzza Ellie-t, mielőtt az belelépne a kutyagumiba.
– Felkészültem rá. Igazán nem muszáj minden este a kocsmában lógnom. Tovább szeretnék lépni. Nem azt mondom, hogy nem élvezem a bulizást meg a régi haverokat, de néha rám jön, hogy… tudod, hogy hát… talán lassan fel kéne nőni.
– Ne már! – Ellie megragadja a karját. – Átállsz a sötét oldalra?
– Hát, számomra nem ugyanazt jelenti a munka, mint neked. Mert neked az a világ, ugye?
– Hát, majdnem, mondhatnám – ismeri el Ellie.
Csöndben ballagnak néhány saroknyit, távoli riasztók, ajtócsapkodás, civódások elfojtott hangja üti meg a fülüket: városi lárma. Ellie szeret így hazatérni. Felvidítja, megerősíti a baráti társaság, s pillanatnyilag szabadnak érzi magát a bizonytalanság terhétől, amely egyébként az életére nehezedik. Kellemes estét töltött a kocsmában, és hazafelé tart kényelmes, kedves lakásába. Fiatal, egészséges, a hitelkártyája messze a kimerüléstől, boldogan tervezget a hétvégére, és ő az egyetlen az egész társaságból, aki még sosem talált ősz szálat a hajában. Az élet szép.
– Gondolsz néha arra a nőre? – kérdezi Douglas.
– Kire?
– John feleségére. Mit gondolsz, tudja?
Ez elég is ahhoz, hogy szertefoszlassa Ellie boldogságát.
– Nem tudom.
Douglas nem szól. Ellie hozzáteszi:
– Biztos vagyok benne, hogy a helyében én tudnám. John azt mondja, a gyerekek sokkal inkább érdeklik, mint ő. Néha azt hiszem, a lelke titkos felével örül is, hogy nem neki kell vesződnie vele. Hogy én gondoskodom John boldogságáról.
– Aztán a kezed a bilibe ér.
– Igazad lehet. De ha őszintén kell válaszolnom, hát nem. Nem gondolok rá, és nem érzek bűntudatot miatta. Mivelhogy szerintem ez az egész sosem történt volna meg, ha boldogok lettek volna együtt. Ha… hogy is mondjam… igazán lett volna közük egymáshoz.
– Ti nők olyan torz képet alkottok a férfiakról…
– Miért, szerinted boldog a feleségével? – néz rá vizsgálódva Ellie.
– Fogalmam sincs, hogy boldog-e vagy sem. De nem hiszem, hogy muszáj neki boldogtalannak lennie vele ahhoz, hogy összefeküdjön veled.
A hangulat érezhetően megváltozott. Talán ezért is engedi el Ellie Douglas karját. A sálat igazgatja a nyaka körül.
– Szóval rosszfélének tartasz. Vagy őt.
Hát elhangzott végre. És fáj, hogy éppen Douglastől, a legkevésbé ítélkező barátjától.
– Egyáltalán senkit se tartok rosszfélének. Csak Lenára gondolok, meg hogy mit jelentene neki megszülni a gyerekünket, és azon töprengek, vajon zokon venném-e tőle, hogy a gyerekünknek adja azt a figyelmet, amivel addig engem vett körül…
– Szóval mégis rossz embernek tartod.
Douglas a fejét rázza.
– Nem én, csak… – Megtorpan, és felnéz a sötét égre, míg összehozza a válaszát. – Azt hiszem, óvatosabbnak kéne lenned, Ellie. Nagy marhaság annyit agyalni azon, hogy mit akarhat, meg elemezgetni az sms-eit. Az idődet pocsékolod. Szerintem ennél sokkal egyszerűbb a világ. Ha valakinek tetszel, és ő is neked, akkor összeálltok, és ennyi. És kész.
– Szép kis világban élsz te, Doug. Csak kár, hogy kicsit se hasonlít az igazira.
– Jól van, beszéljünk másról. Ennyi pia után úgysem érdemes ilyesmit taglalni.
– Dehogynem – csattan fel élesen Ellie. – In vino veritas, hát nem? Nagyon is helyes. Legalább tudom, mit gondolsz. Innen már csak egy ugrás haza. Csókoltatom Lenát!
És megugrik, rohan két sarkon át hazáig, hátra sem nézve régi barátjára.
Összecsomagolják az egész Nationt, takaros kartondobozokba. Költözik az újság a szép új, csupa üveg házába, egy menő rakpartra a város keleti végében. Hetek óta ritkul fokozatosan a szerkesztőség berendezése: ahol azelőtt régebbi számok tornyosultak magasra, akták, mappák és archivált anyag, most üres asztalok hunyorognak a vakító napfényben, és sok-sok négyzetméternyi üres padló – sejteni sem lehetett, hogy ennyi van belőle. Régi történetek emlékei kerültek elő, mint valami régészeti ásatáson, ünnepi zászlók királyi jubileumokról, háborús sisakok, rég feledett díjak tanúsító okiratai. Szabadon futnak a nagy köteg kábelek, felszedték a szőnyegeket, itt-ott az álmennyezeten is lyukak tátongnak, minek következtében egészségügyi és biztonsági szakértők rendeznek sorra hisztérikus jeleneteket, és küldik a jegyzettömbös, szigorú látogatók hadát. A Hirdetési, az Apróhirdetési és a Sportosztály már átköltözött a Compass Quayre. A Szombati magazin, az Üzleti rovat és a Pénzügyi tanácsadás a jövő héten indul, már készülnek. Ellie rovata, a Színesek majd a Hírekkel együtt vonul, gondosan kidolgozott koreográfia szerint, mert míg a Szombati magazin még a régi Turner Street-i szerkesztőségből jelentkezik, a hétfői számnak már mintegy varázsütésre az új címről kell nyomdába mennie.
Az épület, mely majdnem száz éve ad otthont az újságnak, alkalmatlanná vált erre a feladatra, bármily ridegen hangzik is a megfogalmazás. A menedzsment szerint nem tükrözi eléggé a modern újságírásban elengedhetetlen dinamikus, áramvonalas stílust. túl sok itt a rejtekhely, az zavarja őket, jegyzik meg morogva a zugírók, akik olyan kelletlenül mozdulnak ki a jól megszokott helyükből, mint a hajóroncsokat ellepő tapadókagylók.
– Ünnepelni illenék – szól ki Melissa a Színes rovat főnöke a csaknem teljesen kiürített irodából. Borvörös selyemruhát visel. Ellie-n úgy hatna egy ilyen, mint a nagymamája hálóinge, Melissán viszont annak néz ki, ami: szemtelenül stílusos darabnak.
– A költözést? – pillant Ellie a mobiljára, melyet elnémítva ugyan, de a keze ügyében tart. A Színesek többi munkatársa hallgat, térdükön jegyzettömbbel.
– Azt. tegnap este beszéltem az egyik könyvtárossal. Azt mondja, rengeteg régi dosszié van, amibe bele se nézett senki évek óta. Kéne valami a női sarokba ötven évvel ezelőttről. Hogyan változott a hozzáállás, a divat, a nők ízlése. Esettanulmányt akarok, akkor és ma, összevetve, egymás mellett. – Melissa kinyit egy dossziét, és A3-as másolatokat szed ki belőle. Könnyed, magabiztos hangon beszél, mint aki megszokta, hogy figyelnek rá. – Például tessék, a tanácsadó oldalunkról. Mit tehetnék azért, hogy a feleségem csinosabban öltözzön, és jobban adjon magára? Évi ezerötszáz fontot keresek, egyre jobban bedolgozom magam a menedzsmentbe. Igen gyakran kapok meghívásokat üzletfelektől, de az utóbbi időkben kénytelen vagyok elhárítani őket, mert a feleségem, őszintén szólva, slampos.
Kuncogás a teremben.
– Próbáltam már tapintatosan az értésére adni, de csak azt mondja, hogy nem érdekli az öltözködés, az ékszer, a smink. Az igazat megvallva egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy sikeres ember felesége, pedig én ezt várnám el tőle.
John említette egyszer, hogy a felesége sem törődik a megjelenésével, mióta gyerekeket szült. Úgyszólván azonnal másra terelte a szót, s nem is hozta fel soha többé ezt a témát – mintha úgy érezte volna, hogy még nagyobb árulást követett el, mint a fizikai megcsalással. Ellie pedig haragudott ezért a lovagiasságért, bár titokban kissé csodálta is érte Johnt.
De a gondolatot nem tudta kiverni a fejéből. elképzelte John feleségét, amint ápolatlanul, foltos hálóingben egy csecsemőt ringat, s közben a férjével pöröl valami váratlan kiadás miatt. Ellie szerette volna megmondani a férfinak, hogy ő sosem fog így bánni vele.
– Feltehetnénk ezt a kérdést egy mai tanácsadónak is – javasolta Rupert, a Szombati szerkesztője, s előrehajolt, hogy a többi másolatba is belepillanthasson.
– Nem hiszem, hogy szükséges. Hallgasd csak meg a választ: Talán eszébe sem jut a feleségének, hogy maga kirakatba akarja állítani. Talán azt gondolja, hogy férjnél van, boldog, biztonságban érzi magát, semmi miatt nem kell aggódnia.
– Ah – sóhajt Rupert –, a dupla ágy mélységes békéje!
– Nemegyszer megfigyeltem már ugyanezt: igen gyorsan tud lejátszódni olyan lányokkal is, akik váratlanul szerelembe esnek, nem csak a régi házasság meleg fészkében elkényelmesedett feleségekkel. Az egyik pillanatban még mintha skatulyából húzták volna ki őket, hősies küzdelmet vívnak a karcsú vonalakért, az öltözékük mindig makulátlan, frissek és illatosak, mint egy tavaszi rét. De jön egy férfi, azt mondja, szeretlek, s a ragyogó leány a következő pillanatban már csak egy trampli. Boldog trampli.
Udvarias, elismerő kacaj hangzik a helyiségben.
– Mit választanátok, lányok? Hősies küzdelem a karcsú vonalakért vagy boldog trampli?
– Láttam is egy filmet erről nemrég… – mondja Rupert, de aztán lehervad a mosolya, mikor észreveszi, hogy a nevetés már elhalt.
– Ezzel az anyaggal igazán kezdhetnénk valamit – int Melissa a dosszié felé. – Ellie, nem nyomoznál egy kicsit délután? Nézz utána, mi használható akad még. olyan negyven-ötven évvel ezelőttről. Száz, az már túl nagy távolság, az elidegenít. A szerkesztő azt akarja, hogy emeljük ki az idő haladását, a változásokat, de úgy, hogy magunkkal ragadjuk az olvasót.
– Már hogy kutassam át az archívumot?
– Miért, van ezzel valami baj?
Semmi a világon, már annak, aki szereti az idejét sötét pincékben tölteni penészes papírhalmok között, sztálinista gondolkodású, viselkedészavaros férfiak felügyelete alatt, akik a jelek szerint jó harminc éve nem jártak már odafönt a föld színén.
– Dehogyis! – kiáltja vígan Ellie. – Biztosan találok majd ezt-azt.
– Fogj egy-két segítséget magadnak, ha gondolod. Úgy hallom, lézengenek néhányan dolog nélkül a divatrészlegnél. Ellie nem veszi tudomásul, milyen kéjes rosszindulattal mosolyog szerkesztője a gondolatra, hogy az önjelölt kis Anna Wintourokat a pince mélységes fenekére küldheti. Ellie csak arra tud gondolni: Ott rohadjon meg. A föld alatt nem lesz térerő!
– Jut eszembe, Ellie, hol voltál ma reggel?
– Hogyan?
– Ma reggel. át akartam volna íratni veled azt a dolgot a gyerekekről meg a gyászról. és senkinek gőze se volt, hogy hol jársz.
– Interjún voltam.
– Kivel?
A testbeszéd szakértője most tudományosan megállapíthatná, hogy Melissa mosolya inkább vicsorgásnak nevezhető, gondolta Ellie.
– Egy ügyvéddel. Informátorral. Azt reméltem, hozzájutok valami jó kis anyaghoz a kamaráknál érvényesülő szexizmusról. – Jóformán nem is tudja, mit beszél, már kibökte.
– Szexizmus a Cityben? Nem hangzik valami hű de nagy szenzációnak. Holnap legyél a helyeden időben. Kísérleti magánakciókra meg a szabadidődet használd, ha kérhetlek. Oké?
– Igen.
– Oké. Kétoldalas anyagot akarok az első Compass Quay-i számunkba. Jelszó: plus ça change…–és körmöl a bőrfedelű noteszába. – Divatok, mániák, reklám, problémák, ilyesmi… Hozz pár oldalt még ma délután, és meglátjuk, mit hozhatunk ki belőle.
– Rendben!
Ellie mosolya a legragyogóbb az egész helyiségben. Csak úgy sugárzik róla az elkötelezett dolgozó szelleme, ahogy a többiek nyomában távozik.
I. A múlt – Jennifer és Boot
Mrs. Stirling, hálátlan disznó voltam. Bárcsak ráfoghatnám a viselkedésemet a kimerültségre vagy az erős rákallergiára, de sajnos nem lehet. Az alkohol volt a felelős érte, az ingerlékeny természetem és a társasági ügyetlenségem. Ön sem mondhatna rólam sok olyan csúnyaságot, amit ne gondoltam volna magamról józanabb perceimben.
Kérem, engedje meg, hogy bocsánatot kérjek. Ha meghívhatnám engesztelésül Önt és Mr. Stirlinget ebédre, mielőtt visszatérek Londonba, nagyon boldog volnék.
Szégyenkező híve:
Anthony O’Hare U.i.: Csatolom a Londonba felküldött riportom másolatát. Szeretném, ha látná, hogy legalább ebben a tekintetben tisztességesen viselkedtem.
***
Kedves Boot, ugyan nem győződtem meg egészen, hogy nem tökéletes barom, de hajlandó vagyok még egy esélyt adni, hogy meggyőzzön róla. Ma este elmarad a tervezett vacsorám, tehát az Hôtel des Calypsos-ban fogok étkezni a rue St. Jacqueson, nyolc órakor. Társaságot szívesen fogadok.
Drága Jennifer, nem tudtam rávenni, hogy meghallgasson, olyan sietve rohant el.
De tudnia kell, hogy én nem utasítottam vissza Önt. Ha ezt gondolta, akkor olyan messze jár az igazságtól, hogy az már szinte elviselhetetlen számomra.
Íme, az igazság: nem Ön lett volna az első férjes asszony, akivel valaha viszonyom volt. Ismeri a személyes körülményeimet, és őszintén szólva ezek a viszonyok természetüknél fogva tökéletesen megfeleltek nekem. Nem akartam senkihez közel kerülni. Amikor először találkoztunk, eldöntöttem, hogy Önnel sem lesz másképp.
De amikor szombaton belépett a szobámba, kimondhatatlanul gyönyörű volt abban a ruhában. És aztán megkért, hogy gomboljam ki a gallérját. És amikor az ujjam a bóréhez ért, már tudtam, hogy a szerelem mindkettőnk számára katasztrófát jelent. Önnek, drágám, fogalma sincs róla, milyen érzés kétszínűnek lenni. Ön csodálatos, egyenes lélek. Még ha pillanatnyilag nem is érzi, azért van öröm is abban, ha rendes az ember. És nem szeretnék az a valaki lenni, aki elrontja Önt.
Hát én? Pontosan tudtam, már amikor legelőször rám nézett, hogy ha valaha is megtesszük ezt, elvesztem. Hogy Önt nem tudom majd úgy félresöpörni, mint a többi nőt. És nem leszek képes barátságosan mosolyogni Laurence-re, ha összefutunk valami étteremben. Hogy sosem érem be azzal, ha csak egy részt kaphatok
Önből. És nagy öncsalás volt azt képzelni, hogy ez a dolog másképpen is lehet.
Hát ezért gomboltam vissza azt a szerencsétlen gombot a ruhája nyakán, és ezért hánykolódtam ébren az elmúlt két éjjel. Gyűlölöm magam az egyetlen tisztességes dologért, amit valaha is tettem.
Bocsásson meg nekem.
B.
Drága szerelmem, hajnali négy óra van, de sehogy nem bírok aludni, mert tudom, hogy ma fog visszatérni hozzád. Ez egyenes út az őrületbe, de akkor is itt heverek, és magam elé képzelem, hogy melléd fekszik, hogy joga van megérinteni, megölelni, miközben bármit megtennék, hogy megszerezhessem ezt a jogot.
Nagyon megharagudtál, amikor inni láttál az Albertóban. Azt mondtad, fegyelmezetlenség, és a válaszom, sajnos, megbocsáthatatlan volt. Az ember saját magát is bántja, amikor vagdalkozik, és bármilyen ostoba és kegyetlen dolgokat mondtam is, talán tudod, hogy a te szavaid még jobban fájnak. Miután elmentél, Felipe lehülyézett, és igaza is volt.
Azért mondom el mindezt, mert tudnod kell, hogy meg akarok javulni. Hah! El sem hiszem, hogy mekkora klisét írtam le. Pedig igaz. Szeretnék a jobb önmagam lenni, és ez a te műved. Órákon át ültem itt, és csak néztem a whiskyspalackot, aztán pedig, még öt perce sincs, felkeltem végre, és az egész rohadt mocskot a mosdóba öntöttem. Jobb ember leszek érted, szerelmem. Jobb életet akarok élni, hogy büszke lehess rám. Ha csak órák, percek jutnak nekünk, akkor kivételes pontossággal akarom mindegyiket bevésni az emlékeimbe, hogy előhívhassam ilyen pillanatokban, mint a mostani, amikor még a lelkem is fekete.
Fogadd magadhoz, ha muszáj, szerelmem, de ne szeresd! Könyörgök, ne szeresd!
A te önző B-d
