Kertész Imre Nobel-díjas író Jorge Semprún írót, „egyfajta hivatalos hősnek” jellemezte, aki csodálatos, nagyon okos, ugyanakkor törékeny, érzékeny, finom és kedves ember volt.
„A boldogságot és a boldogtalanságot viseld egyaránt nyugodtan – minden elmúlik, s elmúlsz te is.” (Jorge Semprún: A nagy utazás)
Jorge Semprún y Maura Polgári értelmiségi családban született 1923. december 10-én született Madridban. Hat testvére volt. Apja jogászprofesszor, 1931-től Santander és Toledo kormányzója, majd 1936-tól 1939-ig diplomata volt Hágában. Semprún gyermekkorát felváltva Spanyolországban és Hollandiában töltötte. A Spanyol Köztársaság bukása után a család Franciaországba emigrált. Párizsban végezte egyetemi tanulmányait, a Sorbonne-on filozófiát hallgatott. 1943-44-ben bekapcsolódott a francia ellenállási mozgalomba, de elfogták, és a buchenwaldi lágerbe szállították. Ezekből az élményekből született világhírű regénye, A nagy utazás (1963). Szabadulása után visszatért Párizsba, ahol az 1946-ban megalakult UNESCO munkatársa lett, fordított és tolmácsolt.
Az ötvenes években a spanyol kommunista párt „hivatásos forradalmáraként” Federico Sanchez és egyéb álneveken többször járt Spanyolországban, földalatti munkát végzett. Az ötvenes évek vége felé azonban lassan kiábrándult a kommunista eszmékből, világlátása eltért a párt hivatalos nézeteitől, emiatt összeütközésbe került a párt főtitkárával, Santago Carillóval is. Az ideológiai eltávolodás és az összekülönbözések vége az lett, hogy 1964-ben kizárták a pártból. A kommunista párttal való szembekerülésének, kiábrándulásának és kizárásának történetét írta majd meg Federico Sanchez önéletrajza (1978) című művében. Innen ered másik nagy témája, a kommunizmus eszméinek és módszereinek csődje a Nyugat baloldali mozgalmaiban. A téma legismertebb feldolgozása A háborúnak vége című Alain Resnais-film forgatókönyve.
1963-ban A nagy utazás című könyvével világhírű lett. A művet több nyelvre lefordították, magyarra szinte elsőként. 1964-ben Formentor-díjjal és az Ellenállás Irodalmi díjával tüntették ki. A sajátos regénytechnika, az idő széttördelése, a szabad asszociációkon alapuló szerkesztés, az emlékezés és a jelen idejének váltogatása későbbi műveinek is védjegye lett. Közben még jobban eltávolodott a kommunista mozgalmaktól.
Miután tudomást szerzett a Szovjetunióban lévő lágerekről, és megtudta, hogy csaknem minden volt kelet-európai fogolytársa börtönben vagy lágerben végezte, ismét összegezte Buchenwald tapasztalatait, s mintegy újraírva A nagy utazást, megszületett a De szép vasárnap című regénye.
„Az embernek gyakrabban kellene időt szakítania, vagy lehetőséget teremtenie, hogy az erdőt hallgassa. Hosszú korszakai voltak életemnek, amikor nem hallgathattam az erdőt. Megállok és hallgatom. Ez a tompa, bénító öröm abból a bizonyosságból fakad, hogy ittlétem tökéletesen esetleges, hogy alapvetően felesleges vagyok. Nem vagyok szükséges a zsongó erdő létéhez, ebben rejlik tompa örömöm forrása.” (Jorge Semprún: A nagy utazás)
A spanyol politikai változás után, 1988-ban visszatért hazájába, hogy kultuszminiszterként vegyen részt a szocialista kabinet munkájában. 1991-ig maradt meg ezen a poszton, ekkor hivatalos úton Magyarországon is járt. Ezután visszatért az íráshoz.
1994-ben megkapta a német könyvszakma rangos elismerését, a Békedíjat, majd 1995-ben a Weimar-díjat és számos más rangos kitüntetést. 1995-ben – noha a legesélyesebb jelöltnek számított – visszalépett a francia akadémia tagságától, de 1996-ban a párizsi Goncourt Akadémia tagja lett. Franciául írt, de spanyolnak vallotta magát.
2006-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt, ekkor jelent meg Húsz év, egy nap című műve magyarul, amely 2003-ban elnyerte a Spanyolországban publikált legjobb regény díját. 2011. június 7-én este, párizsi otthonában érte a halál. Jorge Semprún „egyfajta hivatalos hősnek” számított, csodálatos, nagyon okos, ugyanakkor törékeny, érzékeny, finom és kedves ember volt – mondta róla nekrológjában Kertész Imre.
