„Minden lélekben, ahogy minden házban is, a homlokzat mögött egy belső világ rejtőzik…” Ugyanígy van ez Saramago regényének hőseivel, akik nem tudnak kitörni kisszerű életükből, még bűneik is elhamvadnak, mielőtt beteljesülnének…
Mindannyian ugyanabban a házban laknak: a leszbikus kapcsolatot kereső varrólány, akit gyönyör, fájdalom és szégyenteljes titok köt össze testvérével, a sivár házasságának fogságában vergődő, éjjelente olcsó kalandokat hajkurászó szedő, a luxusprostituált, aki végül büszkén kilép megalázó kapcsolatából, és eltűnik az éjszakában…
És ott van a suszter, aki még mindig reménykedik egy jobb világban, s a nála lakó fiatalemberrel próbálja elfogadtatni a saját igazát. Abel – akiben az író talán saját magát írta meg – nyughatatlan lélek, nem tudja, mit akar, nem látja, merre visz az útja, és a suszterrel való beszélgetéseiben próbálja meglelni a rejtett lényeget, ami valóságos értelmet adhat a létezésének.
„Elmenni sem kívánkozott… tudta, hogy mit találna az utcákon: …az élet önző lendületét, a mohóságot, a félelmet, a sóvár vágyat, az utcán bolyongó nők hívogató szavát, a reménykedést, az éhséget, a luxust – és az éjszakát, amely lehántja mindenkiről az álarcot, hogy megmutassa az ember igazi arcát.”
Saramago második regényét könyvkiadója, melynek elküldte, válaszra sem méltatta, s ez a csalódás annyira kedvét szegte, hogy egy időre felhagyott az írással. Most, évtizedekkel később, az író halála után világszerte megjelenik ez a korai alkotása is, amelyben Saramago értő olvasói már felfedezhetik a későbbi Nobel-díjas regényíróra jellemző társadalmi érzékenységet, a filozofálásra való hajlamot és az erős erotikus töltést.
José Saramago: Tetőablak
(Részlet a könyvből)
Saramago regényének hősei nem tudnak kitörni kisszerű életükből, még bűneik is elhamvadnak, mielőtt beteljesülnének. Mindannyian ugyanabban a házban laknak: a leszbikus kapcsolatot kereső varrólány, a sivár házasságának fogságában vergődő szedő, a luxusprostituált, aki kilép megalázó kapcsolatából.
A suszter, aki reménykedik egy jobb világban, s a nála lakó fiatalemberrel – akiben az író talán önmagát írta meg – próbálja elfogadtatni igazát. Saramago második regényét könyvkiadója, melynek elküldte, annak idején válaszra sem méltatta. Most, évtizedekkel később, az író halála után világszerte megjelenik ez a korai alkotása is.
Arról az esti jelenetről, amelyben Justina életében először meztelenül mutatkozott a férje előtt, soha nem beszéltek. Caetano gyávaságból, Justina pedig büszkeségből. De még jobban elhidegültek egymástól… Soha még ennyire nem iszonyodtak egymástól. Caetano kerülte a feleségét, mintha attól tartana, hogy megint meztelenül jelenik meg előtte. Justina rá-ránézett ugyan, de mindig megvető, sőt kihívó tekintettel. A férfi érezte tekintetének súlyát, és forrt benne a tehetetlen düh. Tudta, hogy sok férfi veri a feleségét, és ezt mind a két fél természetesnek tartja. Tudta, hogy ez sokak számára a férfiasság kifejezése, éppen úgy, ahogyan sokak szerint a nemi betegség tünetei is a férfiasságot bizonyítják. De ha kérkedhetett is azzal, hogy különféle nyavalyákkal megfertőződött, azzal nem tudott büszkélkedni, hogy valaha is megverte volna a feleségét. És nem azért, mintha elvből nem tette volna meg, noha ezzel szívesen érvelt, hanem egyszerűen gyávaságból. Elbátortalanította Justina fensőbbséges nyugalma… Nem tudta elfelejteni azt a jelenetet, a szeme előtt ott lebegett az a meztelen, csont és bőr test, és hallotta a kacagását, amely majdnem olyan volt, mintha sírna. A nőnek ez a lépése felerősítette benne azt a kisebbségi érzést vele szemben, amelytől régóta szenvedett. Ezért is igyekezett őt kerülni. Ezért töltött egyre kevesebb időt otthon, ezért menekült attól, hogy mellé kelljen feküdnie. De ennek más oka is volt. Tudta, hogy ha belefekszik abba az ágyba, ahol ott van a felesége, nem tud ellenállni annak, hogy a magáévá ne tegye. Amikor ez először tudatosodott benne, megrettent. Valamit tenni akart ellene, baromnak nevezte magát, felsorolta azokat az okokat, amelyek visszatarthatják: a viszolyogtató test, a múltban gyökerező ellenérzés, a megvetés. De minél több ellenérvet sorolt fel, annál erősebben támadt föl benne a vágy. Valahogy csillapítani szerette volna, ezért házon kívül próbálta meg kiélni a vágyait, de soha nem sikerült a maradéktalan kielégüléshez eljutnia. Kiégve, kiüresedve, reszkető lábakkal, karikás szemmel érkezett haza, de amint megérezte Justina testének mindenki másétól különböző illatát, lénye mélyéből azonnal feltört a mindent elsodró vágy. Mintha hosszú megtartóztatás után megpillantaná maga előtt az első nőt. Amikor ebéd után lefeküdt, az ágynemű langymelegében kínok kínját állta ki. A felesége ruhadarabja, amelyik ott hevert valamelyik széken, mágnesként vonzotta a tekintetét. A levetett ruhát, az összehajtott harisnyát gondolatban ráigazította a mozgó, hús és vér test formáira, a megfeszülő, kinyújtott lábra. Képzeletében olyan tökéletes formák jelentek meg, amelyek messze voltak a valóságtól. Ha Justina ebben a pillanatban megjelent volna a szobában, minden erejét össze kellett volna szednie, hogy ne ugorjon ki az ágyból, és ne rohanja le őt. A legalantasabb nemi vágyak rabja volt. Olyan erotikus álmai voltak, mint egy kamasz fiúnak. Agyonfárasztotta alkalmi partnereit, és gorombáskodott velük, mert nem tudták kielégíteni. Mint a húsdarabot körüldongó döglégy, amely egy pillanatra sem nyugodhat. Mint egy éjjeli lepke, amely nem szabadulhat a fény vonzásából, ezért újabb és újabb köröket írva végül olyan közel kerül a lánghoz, hogy megperzselődik, így körözött egyre a felesége körül, mert ellenállhatatlanul vonzotta az illata, formátlan teste, amelyet a szerelem sem szépített meg.
Justina nem is sejtette, milyen hatással van a férjére. Nyugtalannak, ingerlékenynek látta őt, de ezt annak tulajdonította, hogy egyre nagyobb megvetéssel bánt vele. Mintha egy veszedelmes állattal játszana, tudva, hogy milyen veszélynek teszi ki magát, de mégis engedve a kíváncsiságnak, hogy megtapasztalja, meddig mehet el, mit visel el a férje… Minden szavával, minden hangsúlyával érzékeltette, mennyire lebecsüli. De Caetanóra mindez nem várt módon hatott. Olyan lett, mint egy mazochista szerelmes. Minden sértés, minden férfiúi és férji büszkeségét porba alázó csapás az őrjöngésig fokozta benne a vágyat. Justina nem vette észre, hogy a tűzzel játszik.
Egy éjszaka Caetano már nem bírta tovább, és az újságból egyenesen hazament. Megbeszélt egy találkát, de megfeledkezett róla. A nő, aki várt rá, nem tudta kielégíteni. Mint aki megbolondult… rohant haza. Beszállt egy arra járó taxiba, és jókora borravalót ígért a sofőrnek, ha minél gyorsabban célhoz ér… A borravaló bőséges, mi több, pazarló volt. Amint belépett a lakásba, Caetanónak eszébe jutott, hogy amikor legutóbb ilyentájt jött haza, milyen csúfosan megszégyenült. Egy pillanatra kijózanodott. De meghallotta Justina szabályos lélegzését, érezte a szoba langymelegét, kitapintotta a matracon elnyúló testet, és mint egy tenger mélységeiből felszakadó árhullám, feltámadt benne a féktelen nemi vágy. Justina álomittasan, suta mozdulatokkal védekezett. De a férfi legyűrte és leszorította a matracra. Justina mozdulatlanul, közömbösen, védekezésre képtelenül feküdt, mintha olyan nyomasztó álmot látna, amelyben egy idomtalan, ismeretlen és ezért borzalmas Valami támad rá. Végül kiszabadította az egyik karját. A sötétben tapogatózott, majd felgyújtotta az éjjeliszekrényen álló lámpát. Meglátta a férjét. Visszarettent az arckifejezésétől. A szeme kidülledt, az alsó ajka még jobban lefittyedt mint máskor, az arca vörös volt, és csurgott róla az izzadság, a száját állatias hangok torzították el. Justina nem tudott kiáltani, mert a félelemtől összeszoruló torkán nem jött ki a legcsekélyebb hang sem. Caetano arca váratlanul összerándult, és ettől a felismerhetetlenségig eltorzult. Egy idegen lény, egy történelem előtti állati létből kiragadt ember, egy emberi testben újjászületett vadállat tekintetével nézett a világba.
Ekkor Justina szemében hideg fény csillant, és az arcába köpött. Caetano zavartan, hideglelős borzongással bámult rá… Végighúzta az arcán a kezét, azután megnézte. A még meleg nyál rátapadt az ujjaira. Széttárta őket, a nyál vékony szála ott húzódott közöttük, majd szétszakadt. Caetano felfogta, mi történt… Olyan volt, mint amikor a már megszelídített tigris egy elhamarkodott ostorcsapástól két hátsó lábára áll, kimereszti a karmait és vicsorítja a fogait. Az asszony lehunyta a szemét, várt. A férje nem mozdult. Justina lassan, félve felnyitotta a szemét, érezte, hogy a férje megint ránehezedik. Megpróbált kisiklani alóla, de a férfi teste fogva tartotta. Szeretett volna fagyos maradni, mint az első alkalommal, de akkor természetesen sugárzott belőle a fagyosság, nem a tudata parancsára. Most csak tudatos erőfeszítéssel volt képes rá. De hirtelen elgyöngült. Hatalmas, addig szunnyadó erők támadtak fel a belsejében… Artikulálatlan kiáltás szakadt föl belőle. A tudatát mélybe húzta ösztöneinek örvénylése. Egy pillanatig még felbukkant a felszínre, kapálózott, majd eltűnt. Justina, mint aki az eszét vesztette, viszonozta a férje ölelését. Sovány teste csaknem eltűnt a férfitest alatt. Féktelenül remegett, vonaglott ő is, mert a vak ösztön magával ragadta. Egyszerre szakadt föl mindkettőjükből valami mély hördülés, és a két egymásba fonódó, lüktető test átfordult.
Azután viszolyogva elfordultak egymástól.
