„Az ábrándozásokhoz szokott olvasót s nem olvasót – nagy ideje már a fellegekből leköltöztetni.” 150 éve halt meg báró Jósika Miklós, a magyar regényirodalom egyik első képviselője.
1865. február 27-én halt meg Drezdában báró Jósika Miklós író, a magyar regényirodalom egyik első képviselője. Tordán született 1794. április 28-án nagy múltú erdélyi arisztokrata család sarjaként, főnemesi ősei, rokonai fontos hivatalokat viseltek. A műveltség szerves része volt életüknek, így a gyermek Jósika szinte egyszerre tanult meg magyarul, németül és latinul, később franciául és angolul, s ugyanolyan szenvedélyesen olvasott, mint lovagolt. Elsősorban a történelmi művek érdekelték. Kamaszkorában verseket is írt, amelyek Magyarosközi Gábor álnéven különböző folyóiratokban meg is jelentek. A kolozsvári konviktusban jogot tanult, majd tanulmányai végeztével katona lett. Előbb Szászországban és Galíciában szolgált, majd 1813-tól Itáliában állomásozott, 1814-ben főhadnaggyá, majd kapitánnyá léptették elő, 1815-ben részt vett az osztrák csapatokkal a párizsi bevonulásban.
„Szép a művészet, jeles, bájoló; de eredményeivel hasonlítva mi és mekkora a természet, minő roppant művek keletkeznek titkos műhelyeiből! Vízözön, tűzhányó hegyek, földingások munkásai. Hegyeket zúz, völgyeket tölt, barlangokat váj, s bármit tesz, legkisebb művei kicsinységekben nagyok, csodás voltok miatt; s a legnagyobbak, ha fegyverkezett szem tekinti azokat legapróbb részleteikben, elérhetlen finomságúak. Egy angol tű nagyítóüvegen át nézve, durva, egyenetlen vasdarab; a méhnek fullánkja milliomszor nagyítva, sima s görötlen, mint a gyöngyház.” (Jósika Miklós: Abafi)
A francia fővárosban ismerkedett meg a felvilágosodás irodalmával, a bontakozó romantikával, ennek hatására elhatározta, hogy – odahagyva a sereget és a katonaéletet – író lesz. Kezdetben német nyelvű drámákkal próbálkozott, ám ezekben nem találta meg igazi hangját. 1817-ben megnősült. Felesége, Kállay Erzsébet szép, ám kicsinyes, önző és korlátolt asszony volt, aki nem értette meg férje műveltség iránti vonzalmát, írói ambícióit, így a házasság hamarosan ellenségeskedésbe fordult. Jósika végül elhagyta feleségét és gyermekeit, s szurdoki birtokára költözött. Az 1830-as évektől – báró Wesselényi Miklós barátjaként – tevékenyen részt vett az erdélyi közéletben, politikai tárgyú röpiratokat írt, amelyek akadémiai dicséretben is részesültek. 1835-ben a Magyar Tudós Társaság levelező, majd egy évvel később rendes tagjává választották.
1836-ban Pestre költözött, s kiadatta Abafi című regényét, melynek megjelenésekor első kritikusa, Szontágh Gusztáv így kezdte kritikáját: „Uraim, le a kalappal”. A mai olvasó számára már kicsit nehézkes nyelvezetű alkotás a Walter Scott-i történelmi regény legjobb hagyományait követi; az erdélyi múlt rendkívül színes rajza, a szemléletesen megformált alakok méltán tették népszerűvé az akkori olvasók körében.
Az Abafi megjelenése után 1848-ig Jósika legjobb időszaka következett, egymás után születtek regényei: A könnyelműek (1837), A csehek Magyarországban (1839), Zrínyi, a költő (1843), Ifjabb Békési Ferenc kalandjai (1844-45), Akarat és hajlam (1846), Egy kétemeletes ház Pesten (1847), Jósika István (1847). Az írás mellett a közéletben is hasonló intenzitással tevékenykedett, 1838-ban tagja, majd 1842-ben elnöke lett a Kisfaludy Társaságnak. Az 1848-as forradalom idején Kossuth mellett állt, a felsőház és az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, majd 1849-ben a legfelsőbb törvényszék főbírája volt.
A sikerrel együtt a boldog szerelmet is megtalálta Podmaniczky Júlia személyében, de választottját nőül venni nem tudta. Felesége hallani sem akart a válásról, s a szentszék sem adta meg az engedélyt, Júlia azonban így is vállalta szerelmét. 11 év után Jósika, megunva az egyházi hercehurcát, áttért a református vallásra, amely lehetővé tette házassága felbontását, s így végre 1847-ben házasságot köthettek. A szabadságharc bukása után együtt emigráltak, előbb Lipcsébe, majd Brüsszelbe. Itthon távollétében halálra ítélték, és nevét az akasztófára szögezve, jelképesen kivégezték.
Az emigráció első évei igen nehezen teltek, a házaspárnak gyakran kellett anyagi nehézségekkel szembenéznie. Jósika németül írt gyengén fizető regényeket, Júlia pedig csipkekereskedést nyitott, s ő maga is írogatott. Csaknem tíz évnek kellett eltelnie, hogy végre gondtalanul éljenek, s Jósika művei idegen földön is sikert arassanak. Közben az író titokban magyar nyelvű regényekkel is próbálkozott, amelyek Magyarországon névtelenül jelentek meg, s nem is igazán forgatták őket. 1860-ban Drezdába költöztek, ahol Jósika tevékeny részt vállalt a magyar emigráció szervezkedéseiből, egy ideig az emigráció sajtóirodáját is vezette.
1860 után visszatérhetett volna Magyarországra, csakhogy akkor már ez nem állt szándékában, akárcsak Kossuth, ő sem tudott a Monarchia keretei között élni. Újabb regényeit viszont, immár névvel, kiadták itthon. Jósika 1865-ben ismét komolyabb vállalkozásba fogott, emlékiratait kívánta megírni, ám ez már csak részben sikerült. 1865. február 27-én hosszas betegeskedés után meghalt. Itthon nemzeti gyásszal fogadták halálhírét, Jókai Mór gyászbeszédében rámutatott: Jósika volt a magyar regényírás kezdete.
