„Némely szavak és sorok oly erősen élnek lelkemben, hogy valósággal fájnak.” Juhász Gyula költő, újságíró, a 20. századi magyar líra kiváló képviselője, a Nyugat munkatársa 135 éve született.
JUHÁSZ GYULA: ENYÉM AZ ALKONY
Enyém az alkony. Kihunyó sugára,
Téveteg, halovány árnya enyém.
A rózsaszínű pirkadás világát
Szegény elfáradt, meg nem értem én.
Enyém az alkony. Reám veti leplét
S nagy bánatommal egymagamra hagy.
…Úgy bánt a hajnalhasadás az égen,
A bíboros, a királyi arany!
Enyém az alkony! Hadd vesse világát
A támadó nap arra, aki kél,
Én álmodozzam csak elaluvóban
A lehunyó nap gyér tüzeinél!
>>Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében Ady után ő áll a legközelebb a szocializmushoz, és ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki – és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa. Ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához tartozott, amelyről azt szokták mondani, hogy „nem e világra való”.<< – jellemezte Hegedűs Géza író, hozzátéve: Juhász Gyula élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatot meg neki – és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa.
„A magyar vidék legtisztább szavú lírikusa” (Simon István)
Juhász Gyula 1883. április 4-én született. Szegedi kispolgári családból származott, ősei többnyire kisiparosok, anyai nagyapja az utolsó szegedi gombkötőmester volt. Apja Juhász Illés érettségizett postai távírótiszt, édesanyja Kálló Matild, az egyik utolsó szegedi gombkötő lánya volt. Apja halála után igen szoros lelki kapcsolat alakult ki a fiú és az édesanyja között. Mivel a költő családot nem alapított pszichés betegsége miatt, ennek súlyosbodásával anyja gondoskodására szorult, a túlzó aggódás rátette lelki terhét a kapcsolatra. A visszahúzódó, gyenge fizikumú fiú a piaristákhoz járt gimnáziumba, 1899-től egy évig Vácott piarista novícius is volt. 1900-ban távozott Vácról, élményeit később A tékozló fiú című művében írta meg. Ebben az összefoglaló kötetben megismerhetjük Juhász Gyula egyetemi társait, tanárait, kortársait – Babits Mihályt, Ady Endrét, Kosztolányi Dezsőt, Oláh Gábort… –, jóízű emlékeit azonban átszövi a melankólia, elbeszélései gyakran végződnek öngyilkossággal, halállal.
Aztán mégis hátat fordított a papi hivatásnak, és 1902-től a pesti egyetem magyar-latin szakán tanult tovább. A Négyesy professzor vezette legendás stílusgyakorlat órákon kötött életre szóló barátságot Kosztolányival és Babitscsal, költői pályájuk is egy időben indult. 1905-ben került kapcsolatba Adyval, akinek elsőként ismerte fel korszakos jelentőségét.
„Némely szavak és sorok oly erősen élnek lelkemben, hogy valósággal fájnak. „Fölös napoknak hasztalan soka.” (Arany.) Mostani életemre vonatkoztatva. „Föld terhe.” Magam. „Fájó öntudattal.” Ezt számtalanszor ismételgetem. „Óh, mily dicső ész bomla össze itten.” (Hamlet.) (Az i-t megint utólagosan írtam a mily-be)” (Juhász Gyula: A tékozló fiú)
1906-ban letett tanári vizsgája után szülővárosában szeretett volna elhelyezkedni, de csak Máramarosszigeten, majd Léván kapott tanári állást. A kisvárosi lét, a társaság hiánya megviselte érzékeny lelkét, első ízben ekkor kísérelt meg öngyilkosságot.
1907-ben Szegeden kiadták első verseskötetét, 1908-ban pedig Nagyváradra került a premontrei gimnáziumba. A város pezsgő szellemi élete inspirálóan hatott művészetére is, egyik megalapítója lett a Holnap antológiát megjelentető költői mozgalomnak, majd az 1908 elején meginduló Nyugatnak is a kezdetektől szerzője volt. Váradon ismerte meg Sárvári Anna színésznőt is, aki a költő számára a nő, a szerelem örök jelképe lett, a reménytelen vonzalmat megörökítő Anna-versei szerelmi líránk legszebb darabjai közé tartoznak.
„A bánat költője volt”
Juhász Gyula 1911-ben Szakolcára, két év múlva Makóra került tanárnak, ezt a váradi évek után száműzetésként élte meg. 1914-ben ismét öngyilkosságot kísérelt meg, Pesten mellbe lőtte magát, sokáig a Rókus kórházban kezelték. 1915-ben újabb kötete jelent meg Új versek címmel, ebben talált rá saját hangjára, amelyet az impresszionizmus és parnasszizmus formált, s az erőteljes hangulatiság, érzelmesség és szépségkultusz jellemzi.
1917-ben idegrohamot kapott, klinikán kezelték, de állapotában javulást csak az 1918-as év jelentett, visszatérő életkedvvel várta a forradalmakat, reménykedésének verseiben, vezércikkeiben adott hangot.
JUHÁSZ GYULA: MINT AZ ALVAJÁRÓ
Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.
Életemben mindig volt valami álom,
S a halálközelség borzongatta lelkem,
Mint az alvajáró,
Mindig az elmúlás peremére mentem.
Ekkor már ismét Szegeden élt, és aktívan is részt vett a közéletben: az őszirózsás forradalom után tagja volt a szegedi Nemzeti Tanácsnak, a radikális párt egyik vezetője, a Délmagyarország vezető publicistája lett. A proletárforradalmat 1919-ben Forradalmi kiskátéjával köszöntötte, tagja lett a szegedi színház direktóriumának. A várost megszálló franciák eltávolították a színháztól, egy tanárgyűlésen bántalmazták is.
A bukás után élete megtört, politikai szereplése miatt nyugdíjat nem kapott, verseiből és cikkeiből élt, a Munka című szociáldemokrata lap foglalkoztatta. Vigasza, menedéke a költészet maradt, finoman árnyalt, tökéletes formaművészetről tanúskodó verseinek legfőbb témái a társadalmi kérdések, a reménytelenül kínzó szerelem, a művészi szépségekben való gyönyörködés lettek.
„Egyetlen vigasza a költészet – írja Hegedűs Géza. – Művészete teljesen kibontakozott. A nagy társadalmi problémák, a reménytelen szerelem, a művészi szépségekben gyönyörködés, a valóság terhei elől menekülő vallásos áhítat – ez az ő költői világa. Versei halk hangúak, lélekhez szólóak, finoman árnyaltak, és tudós költőhöz méltóan csiszoltak (igen sok a szonettje, és az antik formákat is biztonságosan kezeli). Van valami dallamosan álmodozó ebben az egész költészetben.”
Negyedszázados költői jubileumán Babits, Kosztolányi, Móra köszöntötték, 1929-ben az elsők között jutalmazták Baumgarten-díjjal, amelyet 1930-ban és 1931-ben is megkapott. Egészsége azonban egyre romlott, ideje nagy részét szanatóriumban töltötte, s 1937. április 6-án veronállal vetett véget életének.
„A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok” – írta magáról, s valóban egész életművében hangsúlyosan van jelen a magyarság, a magyar táj, az emberszeretet, a jobbító szándékú forradalmiság, a szerelem, a szépség és a művészet szeretete. Zárt kompozíciójú, kötött formájú verseit zeneiség jellemzi. Versei általában rövidek, zárt kompozíciójúak, alkotásainak majdnem negyedrésze szonett, Anna-versei a magyar szerelmi líra gyöngyszemei közé tartoznak.
Juhász Gyula újságírói, költői munkásságán túl írt kisregényt (Orbán lelke), néhány önéletrajzi ihletésű elbeszélést, Atalanta címmel daljátékot, színdarabokat, irodalmi humoreszkeket és paródiákat is írt. Nevét főiskola, gimnázium, utcák őrzik, s több városban szobrot is állítottak tiszteletére.
