Még azelőtt írt az űrbéli, légi és víz alatti utazásról, hogy a légi közlekedés és a gyakorlatban használatos tengeralattjárókat feltalálták volna. Úttörő szerepet játszott a sci-fi műfaj megteremtésében, és mindmáig az egyik legolvasottabb szerző a világon. Jules Verne a jövőt látta; kalanddal telve, ám minden pátosz nélkül.
„Akkor is nekivágok, ha nincs reményem, s akkor is kitartok, ha nem kecsegtet siker.”
Száznyolcvanöt éve, 1828. február 8-án született Nantes-ban Jules Verne, avagy „magyarosan” Verne Gyula francia író, a tudományos-fantasztikus irodalom korszakalkotó alakja.
Jules Verne (eredeti nevén Jules-Gabriel Verne), a kalandvágyó fiú 11 éves korában hajósinasnak állt volna egy Indiába tartó vitorlásra, ha apja még időben le nem szedi a hajóról. Némi pedagógiai célzatú verés után Verne megígérte, hogy ezentúl csak képzeletben utazik. Párizsban jogot tanulva került kapcsolatba irodalmi és színházi körökkel, így érthető, hogy az ügyvédi hivatás helyett a színházat választotta. A Théatre-Lyrique titkára lett, s ontotta a könnyed és sikeres bulvárdarabokat, operettlibrettókat, sanzonokat.
1857-ben elvett egy kétgyermekes özvegyet, a hozományból tőzsdeügynöki állást vásárolt. Figyelmét a kor tudományos-technikai felfedezései foglalták le, hatalmas könyvtára volt, friss ismereteit cédulákra jegyezte fel és tudományágak szerint sorba rendezte.
1863-ban látott napvilágot és aratott példátlan sikert Öt hét léghajón című regénye, ezt követte gyors egymásutánban a Hatteras kapitány és az Utazás a Holdba. Verne tőzsdei munkáját feladva végleg az írásnak szentelte magát, háza valóságos írói üzemmé változott.
„A bolond! Úgy tett, mint minden hozzá hasonló játékos: a jelenben is érvényesnek tartotta azt, ami csak a múltra érvényes. Ahelyett, hogy azt mondta volna: „Szerencsém volt” – és ez igaz is, azt mondta: „Szerencsém van” – ez viszont már nem áll! És mégis mindazok, akik csak a szerencsére számítanak, így okoskodnak.” (Jules Verne: Sándor Mátyás)
A legolvasottabbak egyike
1870-ben Amiens-ben telepedett le, ahol városi tanácsos is volt, 1872-ben neki ítélték a Francia Akadémia díját, 1892-ben megkapta a Becsületrendet. 1886-ban elmebeteg unokaöccse két lövéssel megsebesítette a lábát, ettől kezdve egészsége egyre romlott. Szülei, majd szeretett öccse halála után kedélyállapota elkomorult, szemét hályog támadta meg, utolsó éveiben már alig látott, Michel Verne, a fia segített neki az írásban és a művek gondozásában. „Nem találom már a szavakat” – panaszkodott élete utolsó szakaszában Jules Verne. Ezen aztán fia, Michel és kiadója, Pierre-Jules Hetzel segített a maga módján. Verne 1905. március 24-én halt meg Amiens-ben.
Fia és kiadója nem akarta kárba veszni a számtalan hátramaradt kéziratot, így egyszerűen csaknem teljesen átírták a szinte már vak regényíró hátrahagyott kéziratait. Ezek közé tartozik A dunai hajós is (A lángokban álló szigettenger című, 1955-ben magyarul megjelent kötetben együtt szerepel Az ostromzáron át című regényével), amelyet könyörtelenül átírtak. A 16 fejezetből csak egyetlen egy maradt érintetlen.
„Egy rendőrtisztnek sok és különböző vele született vagy szerzett képességre van szüksége, hacsak nem akar alantas beosztásban megpenészedni. De e sok képesség közül a legértékesebb az, hogy tökéletesen emlékezzék mindarra, amit látott és hallott. Dragos Károly minden ilyen képességgel rendelkezett. Halló- és látóidegei valóságos felvevőkészülékként működtek, és sem a látottakat, sem a hallottakat soha el nem felejtette, bármilyen hosszú idő telt is el. Egy arcot, amelyet valaha talán csak egy pillanatra látott, vagy egy hangot, amely csak egyetlenegyszer ütötte meg fülét, még hónapok, évek múlva is azonnal felismert.” (Jules Verne: A dunai hajós)
Egy UNESCO-statisztika szerint a Biblia és Marx-Engels művei után, Verne regényei jelentek meg a legnagyobb példányszámban a világon. Hosszú évtizedeken keresztül ifjú és kevésbé ifjú olvasók nemzedékei olvasták rongyosra a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, a Nemo kapitány, a Sándor Mátyás, a Sztrogoff Mihály, az Utazás a Föld középpontja felé, A rejtelmes sziget, a Grant kapitány gyermekei, a Hódító Robur, A tizenötéves kapitány, a Kétévi vakáció köteteit, melyekből számtalan sikeres filmfeldolgozás is készült.
Munkáiban száznyolc fantasztikus tervet és találmányt említ, ezek közül hetven már megvalósult, köztük az űrhajó, a televízió, a gépfegyver, a légkondicionálás, az atombomba, a hangosfilm. Ugyanakkor a tudományos-technikai fejlődés átkait is megjósolta: a környezetszennyezést, egyes állatfajok tömeges kipusztítását, a nagyvárosi szmogot és az olajfoltos tengereket.
Párizs a XX. században
1994-ben Jules Verne egy kiadatlan regényét megtalálta dédunokája és azonmód meg is jelentette Párizs a XX. században, címmel. Az 1863-ban keletkezett ifjúsági regény publikálását elutasította a kiadó, Pierre-Jules Hetzel. Vernének előzőleg még csak egy regénye jelent meg, az Öt hét léghajón. A regényíró halála után fia, Michel Verne, aki amúgy is nagyon sok regényt jegyzett le a beteg apja helyett, egész sor kiadatlan kéziratot talált, s azokat leltárba véve, sorjában publikálta különböző lapokban. A Párizs a XX. században azonban valahogy kimaradt ebből a posztumusz megjelentetésből és a kézirat továbbra is egy régi családi kofferben „nyugodott” egy garázs mélyén. A dédunoka, Jean Verne nyitotta ki 1989-ben a koffert és bukkant rá a kézirat elsárgult lapjaira. Még három év úgy telt el azonban, hogy figyelmet sem fordított rá, azt gondolva, hogy Michel Verne írásáról van szó. Szakértők csak 1991 végén állapították meg, hogy a Párizs a XX. században című Verne regényről van szó.
A regény azért érdekes, mert – jóllehet ifjúsági regény – már magán viseli az író későbbi nagy alkotásainak, így például a Sztrogoff Mihálynak, jellegzetességeit. Érdeklődésre tarthat számot az is, ahogyan Jules Verne leírta a XX. század hatvanas éveinek képzeletbeli Párizsát. Ez a leírás nagyon is közel járt századunk valóságához: teljesen automatizált magasvasút, csendesen suhanó magánautók, fényesen kivilágított város. Jules Verne szerint ebben a jövendő metropolisban a pénz és a műszaki tudományok uralkodnak, s az életet a mindenütt jelenlevő állam szabályozza. A klasszikus kultúra elévülhetetlenségére csak az utal a regényben, hogy a főhős, Michel kétségbeesetten kutat a könyvtárakban egy „ismeretlen” költő, Victor Hugo versei után. A Párizs a XX. században nem végződik happy enddel: nyomorúság és éhség marad a költők osztályrésze.
