Karinthy Gábor csodagyerekként indult a Nyugat harmadik nemzedékéből, de pályáját derékba törte a skizofrénia, a depresszió – az ördöggörcs. A versírást azonban sosem hagyta abba.
KARINTHY GÁBOR: SZOMJAZNI
Szomjazni, jaj, szomjazni kell
Lázongó Tantalusként.
Siratni, jaj, siratni kell,
A száz szinekbe’ dús Ént,
Amelynek minden színe csak
Szépségek árnya, semmi,
Csak puszta szín és nem alak
S alakká nem tud lenni.
A szem révedni tud csupán
S a láb csupán loholni.
S a torok zord éjfél után
Könnyekben fuldokolni.
És odabent a bús parázs,
A szív, pergőn kigyúlni,
S a test, mely száz seb és marás,
Meghajszoltan kinyúlni.
Karinthy Gábor olyan úton járt, amelyhez nem volt elég erőssé edzve, ugyanakkor a pillanatban való örökös, önfeledt gyönyörködést sem tette lehetővé az a prolongált, időtlen gyötrelem, a jelentés nélküli, nyomasztó atmoszférának az az állandósága, amely osztályrészül jutott neki. De paradigmatikus következetességgel járt ezen az úton, amelyen „végigmenni” talán nem is lehet, mert közben vagy a költészet fogy el, vagy az élet.
Karinthy Gábor munkássága előtt a magyar költészet napjára megjelenő válogatáskötettel tisztelgett a Helikon Kiadó.
Karinthy Gábor (1914-1974) csodagyerekként indult a Nyugat harmadik nemzedékéből, de pályáját derékba törte a skizofrénia, a depresszió – az ördöggörcs. A versírást azonban sosem hagyta abba, kötetünkben az eddig ismert kilencvenkét verse mellett csaknem nyolcvan olyan olvasható, amely önálló verseskönyvben most jelenik meg először.
A verseket összegyűjtötte, szerkesztette, a jegyzeteket és a kísérőtanulmányt írta Kőrizs Imre.
