A társadalmi jelenségekre és a visszásságokra reagálva, sajátos „kelléri” derűvel, könnyedén csevegett a nézőkkel – halálosan komoly dolgokról. 110 éve született Kellér Dezső író, konferanszié, kiváló művész, a Vidám Színpad örökös tagja.
„Maugham, amikor nyugalomba vonult, így nyilatkozott:
– Semmi sem természetesebb, mint hogy egy jó ízlésű ember bizonyos koron túl abbahagyja a színdarabírást.
Az én esetemben ugyanez vonatkozik a konferálásra” – írja Kellér Dezső Leltár című könyvében.
Kellér Dezső Budapesten született 1905. december 1-jén. Pályáját 1925-ben karikaturistaként kezdte, majd riporterként folytatta a Ma Este című színházi lapnál. Mint színpadi szerző az 1920-as évek végén mutatkozott be, s ezután kabarétréfák, egyfelvonásosok és dalszövegek sajátos, fanyar humorú írójaként neve hamarosan ismertté vált. Konferansziéként 1933-ban a Teréz-körúti Színpadon állt először a közönség elé, a Hurrá, technokrácia című műsorban. 1945-től a Pódium Kabaréban, 1949-től a Kamara Varietében dolgozott, de igazán a háborút követő négy évtizedben vált a magyar kabaréművészet egyik legnagyobb képviselőjévé. 1951-ben, a színház megalakulásakor lett a Vidám Színpad tagja, tizenkét esztendőn keresztül a társulat nagy sikerű műsorainak konferansziéja, illetve szerzője. 1964-től a Thália kabarét, 1972-től újra a Vidám Színpad műsorait konferálta. A társadalmi jelenségekre és a visszásságokra reagálva, gondolatait utánozhatatlan kapcsolatteremtő készséggel szavakba foglalva, sajátos „kelléri” derűvel, könnyedén csevegett a nézőkkel – halálosan komoly dolgokról.
Aki valaha is látta, nem felejti el, ahogyan szmokingban, jellegzetes tartásával, a függönyt markolva a nézők elé áll, és ravaszkásan mosolyogva megszólal: „Kedves Közönség”. Kellér nem volt vicces, még csak jópofa sem. Rajta nem hahotázott a közönség, inkább derültséget fakasztott a nézők között, amint – olykor velük összekacsintva – bölcs humorral elemezte a dolgokat, az értékrendjét elvesztő világban. Hivatása iránt alázattal viseltetett, a közönséget tisztelte. Soha, semmit nem bízott a véletlenre. Kollégái mesélték róla, hogy otthon a tükör előtt alakította ki azt a mimikát, amely által el tudta hitetni a nézővel, hogy egyedül csak hozzá beszél.
Évtizedeken keresztül ő maga volt a közéleti indíttatású politikai kabaré. Neve egybeforrt nem csak a műfajjal, hanem a színházával is. Mint konferanszié negyven éven át ő volt a Vidám Színpad legnagyobb attrakciója, az Óceánon is túl ható vonzereje, jelképe.
‘Az idő múlását abból is érzékelem, hogy manapság, ha valahol Ciniről írnak vagy beszélnek, az már nem Karinthy Ferenc, hanem Zalatnay Sarolta.” (Kellér Dezső: Leltár)
Konferanszait számos rádió-és tv-felvétel őrzi, utolsó Vidám Színpadi fellépését 80. születésnapján sugározta a Magyar Televízió. Mintegy kétszáz kabaréjelenetet, több egyfelvonásost, és egy operettet is írt (Három tavasz). Békeffi Istvánnal együtt átdolgozta a Csárdáskirálynő című operettet, amely aztán Honthy Hannának hozott óriási sikert. Az ő alkotása volt a magánszektor rövidítésére a „maszek” szó, amelyet először egy 1951-ben elhangzott konferansziéjában használt, és amely azóta a magyar szókincs szerves tartozéka. Több kötete megjelent: Az én kabarém, Kedves közönség, Pest az Pest, Leltár, és utolsóként a Fogom a függönyt. Stafétabotját többször is átadta kiszemelt utódainak: a rádióban Rátonyi Róbertnek, a színházban Zana Józsefnek, a tévében Verebes Istvánnak.
Munkásságát több magas, állami kitüntetéssel ismerték el. 1955-ben érdemes, 1965-ben kiváló művész címet kapott. Budapesten halt meg, 1986. szeptember 24-én.
