„Művelődés nélkül nincs műveltség” – vallotta a 110 éve született Keresztury Dezső költő, író, irodalomtörténész, kritikus, tanár, kultúrpolitikus, akinek hatalmas irodalmi munkásságát, modern humanista költészetének igazi jelentőségét ma sem ismerjük igazán.
Szinte élete végéig bántotta, hogy humanista költészetét sosem ismerték el méltóképpen Magyarországon. A Nyugat és a Magyar Csillag kritikusa, a modern magyar irodalom alakjainak és problémáinak elemzője s a kortársi dráma méltatója Keresztury Dezső 1904. szeptember 6-án született Zalaegerszegen. Jogász, latinos műveltségű értelmiségi édesapja, a város egykori polgármestere korán hagyta árván a családját.
KERESZTURY DEZSŐ: ELMONDHATATLAN
Ó, hogy iramlik, hogy ragad
a napok vad vágtája! Nézd,
mint vonz a lomha áradat,
ó, nézd a világ tengerét!
Örvény kap el s mint a kitárt
mélység fölött az egyetlen igaz cél,
úgy int felénk a hű, szilárd
sziget, mit éveinkből építettél.
Mint párát, átszakít a fény,
oldódom, siklom, mint a hab,
de te vagy a part és a héj,
hol illó lényem megmarad;
a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el fölőlem.
Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?
A helyi főgimnáziumban tanára volt Marton Boldizsár, a széles látókörű karmelita szerzetes, és tanította őt a majdani Mindszenty József bíboros is. Budapesten az Érseki Katolikus Főgimnáziumban érettségizett 1922-ben, majd Eötvös-kollégistaként a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója lett, 1927-ben szerzett tanári, 1928-ban bölcsészdoktori oklevelet.
1929-től 1936-ig a berlini Humboldt Egyetem Magyar Intézetének könyvtárosa és az egyetem magyar lektora, 1936-tól 1945-ig az Eötvös Kollégiumban a magyar irodalom tanára volt. 1937 és 1944 között a Pester Lloyd című német nyelvű budapesti lap kulturális rovatát vezette, a liberális szellemű újságban a háború alatt a humánus értékek szellemében számos elhallgattatott, üldözött vagy emigráns német szerző kaphatott nyilvánosságot. Keresztury személyesen is mindent megtett e nehéz időkben, hogy embereket mentsen.
1944-1949 között a Nemzeti Parasztpárt vezetőségi tagja volt. 1945-ben az Eötvös Kollégium igazgatójává nevezték ki, ugyanebben az évben a Pázmány Péter Tudományegyetemen a magyar nemzeti klasszicizmus magántanára, valamint az Írószövetség alapító tagja lett. Az 1945. november 4-i választások nyomán, november 15-én az „írók pártja”, a Nemzeti Parasztpárt delegáltjaként vallás és közoktatási miniszter lett a koalícióban, kinevezését Illyés Gyula ösztönözte és Mindszenty hercegprímás támogatta. A tárca vezetését szakminiszterként, nem pártpolitikusként vállalta, s hivatalában a magyarság jövője érdekében az egész művelődéspolitika reformjára törekedett. Egyszerre tudott európai és magyar, forradalmár és reformer, modern és konzervatív lenni. Kultúrpolitikai eszményei ezek voltak: műveltség, igazság, emberség. Megterveztette az új általános iskolai rendszert, s előkészítette a középiskolai és felsőoktatási reformot. Az egyházakkal és vallásos szervezetekkel jó viszonyra törekedett, tiszteletben tartotta hagyományaikat és érdekeiket.
Művelődés-és egyházpolitikája kiváltotta a két munkáspárt nem-tetszését. Mivel a Parasztpárt a gyengesége folytán nem tudta őt politikailag megvédeni, ezért 1946 végén lemondott, de 1947. március 14-ig hivatalában maradt. Annyi más felkészült, nagy tervekkel induló Eötvös-kollégistához hasonlóan a fordulat éve után az ő pályája is derékba tört. 1948-ban, a teljes kommunista hatalomátvételkor lemondatták az Eötvös kollégium éléről, majd ezt fontos intézményt feloszlatták. Ez a sérelem fájt neki a legjobban, amin az ő derűs fölényével sem tudott élete végéig túllépni. Jóvátehetetlen kárnak tartotta az Eötvös Kollégium megszüntetését, ahová ő újjáépítőnek, értékátmentőnek szegődött. 1948-50 között az MTA főkönyvtárosa, 1950-71 között az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője volt, 1971-ben nyugdíjazták.
A Rákosi-rendszer idején kiszorult az irodalmi életből, csak 1956-tól jutott szerephez. Az irodalom legtöbb műfajában alkotott: versei tudatosan kapcsolódnak a magyar klasszikus költészet vonulatához, irodalomtörténészként Horváth János tanítványa volt. Szépírókét és kritikusként a Nyugat második nemzedékéhez tartozott, s hitét megőrizve istenes verseket is írt.
Ötven esztendőt töltött Arany János kutatásával. Nevéhez fűződik Arany János, Batsányi János, Madách Imre műveinek kiadása, Madách Mózesének Nemzeti Színház-beli színre vitele. Szerepe volt a magyar-német szellemi kapcsolatok fenntartásában, 1976-ban Herder-díjban részesült. Amikor kilencvenedik születésnapján az életéről faggatták, a becsület megőrzését mondta a legfontosabbnak. Egy alkalommal volt tanítványai körében ezt mondta: „Engem ne tiszteljetek – szeressetek ”
A múlt század utolsó nagy tanúja 1996 márciusában, már súlyos betegen, otthonában vette át az életművét megkoronázó Széchenyi-díjat. 1996. április 30-án halt meg Budapesten.
