A Celia Cruz többszörös Grammy-díjas legendás énekesnő, a latin zene elsőszámú dívájaként a salsa zene hírét és szeretetét terjesztette. A 20. század egyik legnépszerűbb latin zenésze 95 éves lenne.
Celia Cruz (teljes neve: Úrsula Hilaria Celia de la Caridad Cruz Alfonso) 1925. október 21-én született Havanna egyik szegény negyedében. A lánynak eszébe sem jutott, hogy énekesnő legyen, tanítónőnek készült. Tanulmányai közben sűrűn megfordult Havanna kabaréiban és koncerttermeiben, hogy kora híres énekeseit és zenészeit élőben hallja. Hamarosan ráébredt, hogy igazi hivatása a zene, ennek is a Kubában hagyományosan népszerű műfaja: a salsa.
A salsa szülőföldje Kuba, de számos latin és karibi hatás segítette kialakulását. A 30-as években New York latin negyedeiből, a Puerto Ricó-i emigránsok köréből indult útjára, innen származik az elnevezés is. A szó jelentése „szósz”, és ebben a zenei mártásban egyformán fontos alkotórész a Puerto Ricó-i, dominikai, venezuelai, panamai, kolumbiai népzene csakúgy, mint az észak-amerikai dzsessz. A 60-as évektől a politikai változások hatására a salsa elszakad kubai gyökereitől, New Yorkban talál új hazára. Ez a zenei stílus és tánc mára meghódította a világot, Európában, Afrikában, sőt Japánban is egyre népszerűbb.
Irány a cukornádültetvény
Celia szíve a salsa vérforraló ritmusára vert. Életében a nagy áttörés 1950-ben következett be, amikor Kuba legnépszerűbb együttese, a Sonora Matancera szerződtette a gyönyörű hangú, tehetséges énekesnőt. Itt ismerte meg későbbi férjét és menedzserét, Pedro Knightot, a zenekar trombitását is. Cruz tizenöt évig énekelt a Sonorával, és ez a másfél évtized nem akármilyen sorsot tartogatott a zenészeknek.
Kubában 1959-ben óriásit fordul a világ: Fidel Castro kerül hatalomra, aki a szocialista társadalom építésével nem tartja összeegyeztethetőnek a bordélyok, kabarék, kaszinók és éjszakai bárok virágzását. A kubai népzene is a múlt csökevényének számít, művelőit a gyárakba vagy a cukornádültetvényekre küldik, hogy „termelő munkával járuljanak hozzá a forradalom győzelméhez”. A kubai forradalom efféle radikális intézkedései persze nem lehetnek hosszú életűek, de ahhoz éppen elegendőnek bizonyulnak, hogy jó néhány nagyszerű zenész és énekes elmeneküljön az országból, és az Egyesült Államokban vagy Mexikóban keressen új hazát.
Egy szép napon a Sonora Matancera is turnéra indul Mexikóba. A zenészek soha többé nem térnek vissza hazájukba: egy év után menedékjogot kérnek az Egyesült Államoktól. Celia számos dala szól arról, mennyire vágyik rá, hogy szülőföldjén újra megszülessen a demokrácia. A kubai diktatúra még édesanyja temetésére sem adott belépési engedélyt az énekesnőnek, aki viszont haláláig nem lépett föl olyan rendezvényen, amelyen Fidel Kubájából érkezett zenészek is játszottak.
A népszerűség csúcsán
A 60-as évek közepére a latin-amerikai zene kultusza háttérbe szorul, nem kis részben a kubai válság miatt. Celia búcsút mond zenekarának, és Tito Puente együttesét választja. Élete talán legjobb lemezeit készíti, de a népszerűség nem pártol vissza hozzájuk. Már-már a visszavonuláson töpreng, amikor a sors megint közbeszól.
A salsa a 70-es években hirtelen megrázza magát, és felébred Csipkerózsika-álmából. A sok kiemelkedő kubai, venezuelai, Puerto Rico-i és panamai előadónak köszönhetően világhódító útra indul.
A kilencvenes évekre Cruzt salsakirálynővé koronázzák. Fellép a Carnegie Hallban, s immár nemcsak a megújult zenei stílus egyik népszerű képviselője, hanem legfőbb jelképe is. Csodás, telt hangja a millió szám eladott lemezekről szárnyal a világhír felé, és mindig képes a megújulásra.
Utolsó dalában, a „Sírás és nevetés” címűben így vall: „A negrita mindig élni fog”, „hiába múlik az idő”. A legendás kubai énekesnő – alig egy héttel honfitársa, az ugyancsak híres énekes, Compay Segundo halála után – 77 éves korában 2003. július 16-án végleg búcsút intett közönségének. Halálhíre hallatán a panamai polgármester, Juan Carlos Navarro a televízió nyilvánossága előtt alig bírta visszatartani a könnyeit: „Celia Cruz a latin kultúra és rajongás nagykövete volt. Meggyászoljuk, de szívünkben örökké él.”
