„Minden igazi írásműnek végrendeletnek kell lennie, utolsó szónak, az egyetlennek, amit az ember az elkerülhetetlen halál előtt kimond.” 45 éve halt meg Kodolányi János író.
1899. március 13-án született Telkiben Kodolányi János posztumusz Kossuth-díjas író. Kisnemesi-polgári családból származott, a szülők válása utána a gyerekek az apával éltek Pécsváradon, Vajszlón. A középiskolát Pécsett és Székesfehérváron végezte, verseket írt, önképzőköri tag volt, s a Diák-toll című lap szerkesztője.
1915 és 1921 között három verseskötete is megjelent, de ezeket később megtagadta. 1921-ben megnősült, s Pestre költözött. Négytagúvá bővülő családjával nagy nyomorban éltek, sokszor baráti segítséggel tartották fenn magukat. 1922-ben a Nyugat közölte a Móricznak dedikált Sötétség című novelláját, s ezzel egy csapásra ismert íróvá vált.
A húszas évek közepén jelentek meg első, a naturalizmus stíljegyeit magukon viselő regényei (Szép Zsuzska, Börtön, József, az ács), amelyekben az ormánsági élet nyomorúságát, a középosztály pusztulását ábrázolta. 1932-ben részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) szervezésében, később társelnöke is volt. Ettől az időtől kezdve tagja volt a népi írók mozgalmának, a Válasz és a Magyarország cím lap munkatársai közé tartozott.
A harmincas évek közepétől érdeklődése a társadalmi kérdésektől a magyar középkor világa felé fordult, egymás után jelentek meg a tatárjárás korában játszódó, archaikus nyelvi elemekkel átszőtt regényei (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát). 1936-38-ban több ízben is ellátogatott Finnországba, élményeit A csend országa és a Suomi titka naplószerű műveiben örökítette meg. 1939-ben két drámáját (Földindulás, Végrendelet) is bemutatta a Belvárosi Színház.
1937-ben régi irodalmi ellenfele, Babits közreműködésével Baumgarten-díjat kapott. A harmincas évek végére egyre inkább a nacionalista mozgalmakhoz sodródott, cikkeket írt a Turul Bajtársi Szövetség lapjába, amelynek 1939-40 között főszerkesztője volt. 1940-ben jelent meg nagy lélektani érzékkel megírt önéletrajzi számvetése, a Süllyedő világ. 1941-től a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság társelnöke, a Sorsunk munkatársa volt. Trilógiát tervezett a magyar honfoglalás koráról, ennek két kötete Pogány tüzek címmel meg is jelent. 1943-ban a szárszói konferencia bevezető előadását ő tartotta, de ekkor már fokozatosan eltávolodott a népi íróktól, a nacionalista mozgalmaktól.
„- Philipposz, Philipposz, mondd meg igaz lelkedre: megismerheti az ember az Istent? – kérdezte mohón.
A Görög csodálkozott a kérdésen, elgondolkozva forgatta a botját.
– Nem értelek, atyámfia. Hiszen Isten a szívben lakik! Olyan egyszerű!!
– Igen, igen, ezt tanítja a Mester – hadarta Jehuda szaporán. – De Te mit gondolsz? Te magad?
Philipposz lassan az ágy szélére ült, mosolygott. Nagy homloka tiszta volt, mint egy gyermeké.
– Ezt nem gondolja, hanm tudja az ember. És nem azért tudja, mert a Mester mondta, hanem azért mondta a Mester, mert az ember ezt tudja.” (Kodolányi János: Én vagyok)
Rövid ideig tartó fasizmussal szimpatizáló múltja miatt 1949-55 között írásai nem jelenhettek meg, politikai okokból persona non grata volt az irodalmi életben – és ezt maga is indokoltnak tartotta. Tudta, hogy helytelen úton járt. Lelkifurdalásának különös következménye volt, hogy a hallgatás éveiben megtanult héberül, és eredetiben olvasta a klasszikus zsidó irodalmat, járatos lett a Biblia világában. Ideje jó részét balatonakarattyai házában töltötte, megtanult héberül, eredetiben olvasta a klasszikus zsidó irodalmat. Ekkor írt műveiben a mondák és eposzok világát idézte meg, írt regényt Jézus és Júdás életéről (Én vagyok), Mózes alakjáról (Az égő csipkebokor), a vízözönről (Vízöntő, Új ég, új föld). 1955-ben Éltek, ahogy tudtak című kötetével tért vissza az irodalmi életbe. Utolsó éveiben önéletrajzi írásaival foglalkozott, Visszapillantó tükör című műve 1968-ban jelent meg.
Budapesten hunyt el 1969. augusztus 10-én, a Kossuth-díjat posztumusz kapta 1990-ben.
Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című művében így foglalja össze Kodolányi munkásságát: „Eszméivel, még regényeiben kifejtett eszményeivel is vitatkozhatunk, nemegyszer kell is vitatkoznunk, de szemléletes alakjaival, feszülten drámai helyzeteivel, áradó történeteivel és ízekkel teljes, gazdag nyelvével nem vitázunk. Könyvei olykor meggyötörnek komorságukkal, de mindig gyönyörködtetnek szépségükkel.”
