„A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is, kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által gyűjtött kincseiket a maradék számára könyveikbe letették.” Kölcsey Ferenc, a nemzeti himnuszunk költője 230 éve született.
„A könyvek száma végtelen, a te éveid pedig végesek, s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint az üres beszédű társalkodót, úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt ne könnyen végy kezedbe oly mívet, mely a genie lángjegyét homlokán nem hordja; a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül. Így az olvasásnak szentelt órák nem lesznek elveszve, mint azoknál, kik választás és cél nélkül ezer meg ezer köteteket forgatnak keresztül, vagy, hogy emlékezetöket terheljék, vagy jegyző könyveiket becs nélküli apróságokkal megtömjék, vagy unalmas pillanataikat megöldököljék. Az élet csak úgy éri célját, ha tetteknek szenteltetik.” (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)
230 éve, 1790. augusztus 8-án született nemzeti himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc. Legfontosabb műve, a Himnusz megírásának napját 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Nevét több közintézmény viseli, szobra áll számos településen.
KÖLCSEY FERNC: A HOLDHOZ
Istenasszony! felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sóhajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hév keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah, de halhatatlan gyötrelmemre,
A Hevűlő megcsalatva állt.
Istenasszony, képed sugarától
Most elvált a kínos ideál,
S képe helyett Evan nektárától
Vígan habzó rózsás kelyhem áll.
Csendes éjjelimnek szent homályán
Szívok lelkesítő cseppeket,
Istenasszony, fuss az égi pályán!
Nem nézem már sírva képedet.
(Sződemeter, 1811. augusztus 13.)
A ma Romániához tartozó Szatmár megyei Sződemeteren született 1790. augusztus 8-án. Nemesi családja Ond vezérig vezette vissza eredetét. Szülei művelt emberek voltak, apja tekintélyes jogtudós. Kölcsey gyermek- és ifjúkora súlyos csapások sorozata volt: szüleit korán elveszítette, bárányhimlő következtében fél szemére megvakult, haja kihullott, törékeny testét sokféle betegség gyötörte. E tragédiák magányossá, zárkózottá tették, egyetlen vigasza, hű társa az olvasás, a páratlan műveltség megszerzése volt. Anyanyelvi biztonsággal beszélt latinul és franciául, később görögül és németül is megtanult.
1796 és 1809 között a debreceni kollégium diákja volt, filozófiai műveket olvasott, és levelezésben állt Kazinczyval, akinek első verseit is elküldte, és akivel később jó barátságba is került. Joggyakorlatot Pesten végzett, de ügyvédi vizsgát nem tett, 1812-től az álmosdi, majd a csekei családi birtokon gazdálkodott. Közben az irodalmi életben is nevet szerzett, 1814-ben Szemere Pállal megírta a nyelvújítást védelmező Felelet a Mondolatra című röpiratot, a Csokonairól és Berzsenyiről írott kritikáira is felfigyeltek. Berzsenyi Dániel, akit túl durvának és fellengzősnek tartott, mélyen meg is bántódott, és egy időre felhagyott az írással. Kölcsey hamarosan szakított Kazinczy klasszicizmusával, néhány népdala, románca, balladája már a romantika világát idézte.
1823. január 22-én tisztázta le Hymnus című költeményét, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Művét 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, és 1903-ban lett az ország hivatalos himnusza.
KÖLCSEY FERNC: A VÉGNYÚGALOM
(részlet)
Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.
Aludva sírom éjjelében
Lágy nyúgalom leng hamvamon,
Mint leng zefir könnyű röptében
Virító rózsabokrokon.
Majd Lotti szép tekintetével
Borongva áll sírom felett:
Mint Hesper bájoló képével
Ha felszáll halmaim megett.
1826-ban Pestre utazott, Szemere Pállal megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot. Ekkor írta Mohács című emlékbeszédét és Nemzeti hagyományok című értekezését, ez utóbbi a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetését. Pesten szeretett volna maradni, de öccse meghalt, és gyerekeiről Kölcseynek kellett gondoskodnia. Visszavonult hát birtokára, s de egyre aktívabb szerepet vállalt a közéletben, előbb megyei aljegyző, majd 1832-ben Szatmár megye főjegyzője, később országgyűlési követe lett.
Politikusként is a reformok híve volt, támogatta a jobbágyfelszabadítást, a nemzeti egységet, a vallási egyenjogúságot, a magyar nyelv hivatalossá tételét. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagjává is választották. 1835-ben lemondott követi megbízásáról, Búcsú az országos rendektől című beszédében a reformkor programját hirdette meg. Birtokán főként az irodalomnak élt, 1836 novemberében részt vett a Kisfaludy Társaság megalakításában. Utolsó nagy műve az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, amely világnézetének, erkölcsi-szellemi felfogásának összefoglalásaként is olvasható.
Élete utolsó hónapjaiban a hűtlenségi perbe fogott barát, Wesselényi Miklós védelmére összpontosított, nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A főtárgyalást azonban nem érhette meg, egy hivatalos útja alkalmával megfázott, és gyenge szervezete a betegséggel nem tudott megküzdeni. A szatmárcsekei református anyakönyv tanúsága szerint 1838. augusztus 23-án halt meg (más források 24-ét említik halála napjaként). Legfontosabb műve, a Himnusz megírásának napját 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Nevét több közintézmény viseli, szobra áll többek között Budapesten, Debrecenben, Szegeden és Szatmárcsekén is.
