„Miközben az emberiség az őt körülvevő természetet vandál módon pusztítja, saját magát is ökológiai katasztrófával fenyegeti. Ha már a gazdasági vonzatait is érzi, talán elismeri hibáit, de akkor valószínűleg már túl késő lesz.” Konrad Lorenz gondolatai időtállóak, és érvényesebbek, mint valaha.
Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák etológus, a korszerű magatartás-kutatás egyik fő iskolájának alapítója 1903. november 7-én született és ma huszonöt éve, 1989. február 27-én halt meg. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című kötetében a szerző olyan folyamatokat és jelenségeket mutat be, melyek nemcsak kultúránkat fenyegetik bukással, hanem magát az emberi fajt is. A technológia fejlődése és túlracionalizált életmódunk egyik következményeként eltorzul érzelmi világunk. Az emberiség egyre fogékonyabb az egyéniséget romboló hatásokra, gondolkodásunk ijesztően uniformizálódik. Konrád Lorenz évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott gondolatai napjainkban is időtállóak, s az általa megfogalmazott kételyek és állítások érvényesebbek mint valaha.
„Amerikában, Kínában és a Szovjetunióban a hatalom birtokosai mindannyian egyetértenek abban, hogy az ember korlátlan kondicionálhatósága meglehetősen kívánatos. Az áldemokratikus dogmában való hitük – ahogy azt Wylie állítja – abból a vágyból ered, hogy a dogma igaz, mert ezek a manipuláltak semmiképpen sem okos „übermensch”-ek, hanem saját embertelen dogmáik nagyon is emberi áldozatai. Ez a nézet veszélyes mindarra, ami sajátosan emberi, és minden olyan, ebben a könyvben tárgyalt jelenség, ami az emberi sajátosságok elvesztéséhez vezet, a manipulálhatóság malmára hajtja a vizet, ami bizonyos erők számára meglehetősen kívánatos. „Le az individualizmussal” – hangzik a jelszó. A kapitalista nagyvállalkozónak és a szovjet pártfunkcionáriusnak közös érdeke a tömegek minél nagyobb mértékű uniformizálása, ideális, ellenállás nélküli alattvalókká való kondicionálása, nem másként, mint ahogy azt Aldous Huxley Szép új világ című könyvében olyan hátborzongatóan leírja. Az a tévhit, hogy megfelelő kondicionálás esetén az embertől minden elvárható, és vele bármi megtehető, indoklásul szolgál sok olyan halálos bűnnek, amit a civilizált emberiség a természet, az emberi természet és az egész emberiség ellen követ el. Ha egy világot átfogó ideológia és politikája hazugságon alapul, borzalmas következményeket vonhat maga után. Az áldemokratikus dogma is kétségkívül felelős az Amerikai Egyesült Államokat fenyegető erkölcsi és kulturális összeomlásért, amelynek örvénye magával fogja rántani az egész nyugati világot.”
„Miközben az emberiség az őt körülvevő természetet vandál módon pusztítja, saját magát is ökológiai katasztrófával fenyegeti. Ha már a gazdasági vonzatait is érzi, talán elismeri hibáit, de akkor valószínűleg már túl késő lesz. De arra legalább rá fog jönni, hogy ez a barbár folyamat az ő lelkében micsoda károkat okozott. A természettől való általános, egyre fokozódó elidegenedés nagymértékben okolható a civilizált emberiség esztétikai és etikai eldurvulásáért. A felnövekvő generáció hogyan tanulná meg bárminek is a tiszteletét, ha maga körül csak emberkéz alkotta környezetet talál, ami sokszor még talmi és visszataszító is? A nagyvárosokban még a csillagos eget is elrejtik előle a toronyházak és a légszennyeződés.”
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne
(részlet a könyvből)
Az élő rendszerek strukturális tulajdonságai és működészavarai Az etológia akkor vált önálló tudományággá, amikor az állati és emberi magatartás kutatásánál is alkalmazni kezdték a többi biológiai szakterületen már Charles Darwin óta magától értetődő és kötelező kérdésfeltevéseket és módszereket. Hogy miért ilyen későn kaptak „polgárjogot” ezen a területen, ennek oka a magatartás-kutatás történetében keresendő, amelyről még beszélni fogok a Dogmák ereje című részben. Az etológia tudománya az emberek és állatok viselkedését egy olyan rendszer részeként vizsgálja, amely a maga sajátos formájában hosszan tartó törzs- és egyedfejlődés – és az embernél ezenkívül még a kulturális fejlődés eredményeként jött létre. Azt a kérdést, hogy egy rendszer miért így és miért nem másképpen lett megalkotva, helyesen csak az okok elemzésével lehet megválaszolni.
A szerves élet fejlődésében a mutáció és a gének folyamatos újrakombinálódása mellett a legfontosabb szerepet az alkalmazkodást eredményező természetes kiválasztódás játssza. Az alkalmazkodás egy valódi kognitív folyamat, melynek során az élő szervezet a környezetében rendelkezésére álló információk közül az életben maradása szempontjából fontosakat magába építi. Más szavakkal: az alkalmazkodás egy olyan folyamat, melynek során az élő szervezet ismereteket szerez környezetéről. Az élővilágot az alkalmazkodás során létrejött struktúrák és funkciók jellemzik, a szervetlen világban nem fordul elő semmi ehhez fogható. Ez az oka annak, hogy a természetkutató kénytelen feltenni azt a fizikusok vagy kémikusok számára idegen kérdést, hogy „mi végre?”. Amikor a biológus felteszi ezt a kérdést, nem a létezés technológiai szempontból vett értelmére kérdez rá, hanem kisebb igénnyel valamely sajátos tulajdonság fajfenntartó teljesítményére. Ha azt kérdezzük, hogy miért görbék a macska karmai, és úgy válaszolunk, hogy „azért, hogy meg tudja fogni az egeret”, akkor röviden összefoglaltuk, hogy a macska milyen fajfenntartó teljesítménye alakította ki a körmök e sajátos formáját.
Ha valaki egy hosszú tudományos kutatói pályafutás során, különös struktúrák és magatartásmódok kapcsán, újra és újra feltette ezt a kérdést, és ha újra meg újra meggyőző választ kapott rá, akkor hajlani fog arra a véleményre, hogy a testi felépítés és a magatartásforma komplex és teljességgel valószínűtlen képződményeit csakis a kiválasztódás és az alkalmazkodás hozta létre. Ez a megállapítás csakis tévútra vezethet bennünket, ha a civilizált emberiség bizonyos, rendszeresen megfigyelhető magatartásmódjával kapcsolatban tesszük fel ugyanezt a kérdést. Ugyan mit szolgál az emberiség mértéktelen szaporodása, őrületig fokozódó versengése, növekvő és egyre fenyegetőbb fegyverkezése, az elvárosiasodott ember egyre fokozódó elpuhultsága stb.? Közelebbről vizsgálva a jelenségeket kiderül, hogy mindezek a torzulások és zavarok eredetileg jól meghatározható, a fajfenntartó érték fejlesztését szolgáló magatartási mechanizmusok voltak. Más szóval, patologikus jelenségekként kell ezeket értelmeznünk. A legnehezebb és egyben a legmerészebb feladat, amit a természettudomány önmagának kitűzhet, annak a szerves rendszernek az elemzése, amelyen az ember magatartása alapul, mert ez a rendszer a Földön létezők közül a legösszetettebb. Ezt a vállalkozást már csak azért is megvalósíthatatlannak tarthatnánk, mert az ember viselkedését sokszorosan és előre nem láthatóan befolyásolják és változtatják meg patologikus jelenségek. Szerencsénkre a patologikus zavarok ahelyett, hogy teljességgel megakadályoznák egy élő rendszer elemzését, kezünkbe adhatják a megoldás kulcsát. A fiziológia történetében számos olyan esetet ismerünk, amikor a kutatók fontos szerves rendszerek létezésére akkor figyeltek fel, ha azok patologikus zavara betegséget okozott. Amikor E. T. Kocher az úgynevezett Basedow-kórt a pajzsmirigy eltávolításával próbálta gyógyítani, görcsök léptek fel, mert a mészanyagcserét szabályozó mellékpajzsmirigyeket is kioperálta. Miután ezt korrigálta, a pajzsmirigy eltávolítása még mindig túl radikális beavatkozásnak bizonyult, és kóros lesoványodással járó tünetegyüttes lépett fel, amit kachexia thyreoprivának nevezett el, és ami bizonyos vonatkozásokban hasonlatosságot mutatott a jódszegény vizű alpesi völgyekben fellépő gyakori idiotizmussal, a myxödémával. Ezen és hasonló tapasztalatokon okulva derült ki, hogy a belső elválasztású mirigyek vérbe ürített váladéka pontosan körülírható hatást gyakorol a szervezet egészére, az anyagcserére, a növekedésre, a magatartásra és egyéb életműködésekre. Ezért ezeket hormonoknak (görögül hormao=űzök, kergetek) nevezték el. Két hormon hatása lehet egymással ellentétes is, ezek antagonisztikusak, éppen úgy, mint két olyan izom esetében, amelyek összjátékukkal egy ízület kívánt helyzetét eredményezik. Semmit sem veszünk észre abból, hogy a belső elválasztású mirigyek rendszere részfunkciókból tevődik össze addig, amíg a hormonális egyensúly fennáll. Amint a hatások-ellenhatások harmóniáját valami csak csekély mértékben is megzavarja, a szervezet általános egyensúlya felborul, vagyis beteg lesz. Az egyensúlyhoz szükségesnél több pajzsmi rigyhormon Basedow-kórt okoz, kevesebb pedig myxödemát.
A belső elválasztású mirigyek rendszere és kutatásuk története értékes tanulságokkal szolgál számunkra arra nézve, hogy milyen úton induljunk el, ha az ember gépezetének mozgatóerőit akarjuk megérteni. Magától értetődően ennek a rendszernek nagyon összetettnek kell lennie, már csak azért is, mivel a belső elválasztású mirigyek rendszerét alrendszerként foglalja magába. Az ember rendkívül nagyszámú független eredetű mozgatóerővel bír, melyek közül nagyon sok a törzsfejlődés során keletkezett, „beprogramozott magatartásformákra”, az ösztönökre vezethető vissza. Tévedés lenne, ha az embert „ösztönredukciós” lénynek nevezném, mint ezt korábban tettem. Ugyanakkor igaz, hogy a született magatartásmódok hosszú, önmagukban zárt láncai a törzsfejlődés magasabb szintjének elérésekor a tanulás képessége és a belátás révén „feloldódhatnak”, amikor is az elemeik közötti kényszerű kapcsolat megszűnik, és azok a továbbiakban egymástól függetlenül állnak a cselekvő szubjektum rendelkezésére, mint azt P. Leyhausen a macskaféle ragadozók esetében meggyőzően bebizonyította. Ugyanakkor ezen függetlenné vált elemek mindegyikénél a saját önmegvalósításra törekvő vágy magatartása lép fel – ahogy ezt szintén Leyhausen bizonyította be -, és önálló mozgató erővé válnak. Az embernél hiányoznak ugyan a kötelező módon összekapcsolt ösztönös mozgások hosszú láncai, de amennyire a fejlettebb emlősállatoknál szerzett tapasztalatokból általánosításokat lehet levonni, feltehető, hogy az ember nem kevesebb, hanem több ösztönös mozgatóerővel bír, mint bármely állat. Rendszerelemzési kísérletünk során ezzel mindenképpen számolnunk kell.
A fentiek különösen nagy jelentőségűek a nyilvánvalóan patologikus magatartásformák értékelésénél. A korán elhunyt Ronald Hargreaves pszichiáter írta nekem egyik utolsó levelében, hogy módszertani szokásává vált a lelki zavarok megértésére irányuló kísérletei során két kérdés egyidejű feltevése. Először az, hogy mi volna a valóban normális fajfenntartó teljesítménye a megzavart rendszernek, másodjára pedig hogy milyen jellegű a károsodás, legfőképpen pedig hogy vajon ezt egyik alrendszerének gyenge vagy túlzott működése okozza-e? Egy összetett szerves egész rendszer alrendszerei olyan szoros kölcsönhatásban állnak egymással, hogy gyakorta nehéz funkcióikat egymástól elhatárolni, mivel közülük egyik sem képzelhető el normális formájában az összes többi nélkül. Gyakran a részrendszerek felépítése sem határozható meg világosan. Így érthető az, amit szellemes írásában mond az alrendszerekről Paul Weiss: „Mindaz rendszer, ami eléggé egységes ahhoz, hogy kiérdemeljen egy önálló nevet.”
Nagyon sok olyan emberi motiváció van, amely kellően körülhatárolható ahhoz, hogy a köznyelvben külön megnevezést kapjon. Az olyan fogalmak, mint a gyűlölet, szerelem, barátság, harag, hűség, összetartozás, bizalmatlanság, bizalom stb. Bizonyos magatartásmódokra való készség állapotát jelölik, hasonlóan a tudományos magatartáskutatók által meghatározott olyan fogalmakhoz, mint az agresszivitás, rangkórság, területiség stb., valamint a keltetés, párzás, repülés stb. Legalább annyira bízhatunk nyelvünk pszichológiai összefüggések iránti mély érzékenységében, mint a tudományos állatmegfigyelők megérzéseiben – és munkahipotézisként tételezzük fel, hogy mindezek a lelkiállapotokat és készségeket kifejező fogalmak egy-egy motivációs rendszernek felelnek meg, ahol egyelőre lényegtelen, hogy az adott motiváció mely alkotóelemei erednek törzsfejlődési vagy kulturális forrásokból.
Feltételezhetjük, hogy ezen motivációk mindegyike egy jól szervezett, harmonikusan működő rendszer része, és így nélkülözhetetlen. Az olyan kérdésfeltevés, hogy vajon a gyűlölet, a szerelem, a hűség, a bizalmatlanság stb., jó-e, avagy rossz, azt jelenti, hogy a kérdező semmit sem ért a rendszer működéséből, és ugyanolyan ostoba, mintha azt kérdeznénk, hogy a pajzsmirigy jó-e vagy rossz. Az az elterjedt felfogás, hogy a világ dolgai jókra és rosszakra oszthatók fel, ahogy a szerelem, a bizalom, a hűség önmagukban jók, míg a gyűlölet, a hűtlenség, a bizalmatlanság önmagában is rossz, abból származik, hogy a társadalmunkban az előbbiekből leginkább hiány, az utóbbiakból felesleg mutatkozik. A majomszeretet számtalan tehetséges gyereket tesz tönkre, az önmagában abszolút értékké emelt „Niebelunghűség” pokoli tettekre képes, és Erik Erikson nemrégiben meggyőző érveléssel bizonyította a bizalmatlanság szükségességét.
