„A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat.” Idén 100 éve, 1922. november 11-én született és 15 éve, 2007. április 12-én halt meg Kurt Vonnegut, a modern amerikai irodalom egyik legnagyobb és legnépszerűbb alakja, a társadalombírálatot kesernyés humorral könnyed-derűssé tevő író.
Magáról így vall Majomház című könyvének bevezetőjében: „1949 óta írok. Autodidakta vagyok. Nincsenek elméleteim az írással kapcsolatban, amelyek segítségére lehetnének másoknak. Ha írok, azzá válok, amivé látszólag válnom kell. Magasságom száznyolcvanöt centiméter, a súlyom csaknem kilencvenegy kiló. Mozgáskoordinációm tökéletlen, kivéve, ha úszom. Az írás ennek a kölcsönhústömegnek a dolga. Vízben gyönyörű vagyok.”
Vonnegut 1922. november 11-én született. Ősei Németországból, a vesztfáliai Münsterből származtak, nevük egy távoli ősre vezethető vissza, akinek birtoka – ein Gut – a kis Funne folyó mentén terült el, innen a Funnegut név, birtok a Funne mentén. Az ősök 1848-ban egymillió más némethez hasonlóan vándoroltak ki Amerikába, és 1850-ben letelepedtek Indianapolisban. Anyja, Edith Lieber düsseldorfi család leszármazottja. A Kurt Vonneguttal 1913-ban kötött frigyből három gyermek született, Bernard 1914-ben, Alice 1917-ben és Kurt 1922-ben. Bernard fizikus lett, ezen belül viharszakértő. Alice fiatalon meghalt rákban, három gyermekét nagybácsi fogadta örökbe. Vonnegutnak is három gyermeke született, első feleségétől, második nejével – Jill Krementz fényképésszel – pedig örökbe fogadtak még egy lányt.
A második világháború előtti években biokémia szakos egyetemista volt. Német származása és pacifista világnézete ellenére önkéntesként lépett be a hadseregbe és harcolt az európai hadszíntéren. Hadifogságba esett és átélte Drezda szőnyegbombázását. A háború után antropológiát hallgatott, de diplomamunkáját visszautasították, évekkel később a Macskabölcső című művével szerezte meg a tudományos fokozatot. Írói sikerei ellenére nehéz sors jutott számára. Kurt Vonnegut, a kortárs amerikai irodalom és ellenkultúra kultikus figurája.
Ami iskoláit illeti, természettudományt tanult a Cornell Egyetemen, majd a japán támadás után (1941) belépett a hadseregbe. Felderítő lett az európai fronton, s német hadifogságba került. Egy drezdai hadiüzemben dolgozott, átélte a város 1945-ös angolszász szőnyegbombázását. Hazatérve a General Electric reklámosztályán dolgozott.
1950-ben jelent meg első novellája, A Barnhouse effektus címmel. Ezt követően kilépett a General Electric-től és csak az írással foglalkozott. Szatírája kezdetben az elgépiesedett amerikai életformát támadja (Utópia 14, 1953), később látószöge az egész emberi nemre, a jelen történelmére szélesedik.
Első regénye A Titán szirénjei (1959), majd az Éj anyánk (1961), a Macskabölcső (1963), az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater (1965) című regényei után Az ötös számú vágóhíd (1969) hozta meg a nemzetközi sikert számára. A regény részben az író személyes emlékein alapul, az 1945. februári 13-i drezdai bombázáson, melynek során „minden semmivé lett, csak a pincék maradtak meg, bennük 135 000 Hansi és Gréti összesülve, mint a mézeskalácsfigurák.”
Ebben a regényben is, akárcsak többi művében, a megtörtént és elképzelt események, különböző térbeli és időbeli síkon, swifti szatírában tárják fel a társadalom ellentmondásait. Vonnegutra jellemző a tények sokkolóan leegyszerűsítő, de minden leegyszerűsítés ellenére mégis hiteles ábrázolása.
Vonnegut imádott tanítani, úgy tartotta, ez az egyetlen szégyenkezés nélkül űzhető foglalkozás,
ezért időszakonként egyetemi előadásokat tartott, regényírást oktatott.
Két házasságából három saját és négy örökbefogadott gyermeke van. 1945-ben vette el Jane Marie Cox-ot, egy volt iskolatársát. Házasságukból három gyerek született, és 1958-ban örökbe fogadták rákban meghalt Alice nővére három gyermekét. Második házasságát 1979-ben kötötte, felesége Jill Krementz fotográfus, Lili nevű lányukat örökbefogadták.
Az írásait, interjúit átható derű ellenére szinte egész életében depresszióval küszködött, olyannyira, hogy 1984-ben még öngyilkossággal is megpróbálkozott, talán családi indíttatásra: anyja önkezével vetett véget életének a II. világháború elején.
Vonnegut gyakran viccelődött a hajlott kor nehézségeivel, a végső életszakaszt leginkább pontos vesszőhöz hasonította: „Apám nagyon boldogtalan volt élete vége felé, de egyúttal büszke arra, hogy nem lett öngyilkos. Követem példáját, nehogy rossz példát mutassak a gyerekeimnek” – mondta egy interjúban.
„Kedvenc” halálnemének a repülőszerencsétlenséget választotta volna a Kilimandzsáró csúcsába ütköző géppel. Nem így történt: pár hete elesett manhattani lakásában, és súlyos agysérülés végzett vele. Időszakonként egyetemen regényírást oktatott, imádta a tanítást, mondván, az az egyetlen szégyenkezés nélkül űzhető foglalkozás. Kurt Vonnegut 2007. április 12-én 84 éves korában hunyt el.
„És ne hagyják abba az olvasást. Jó érzés kézbe venni egy könyvet. Érezni a súlyát. A lapok kedvesen vonakodnak, mikor érzékeny ujjbegyükkel fordítanának egyet. Agyunk tekintélyes részének az a dolga, hogy eldöntse, jó-e vagy rossz nekünk az, amit a kezünk megérint. Nem kell lángelmének lenni ahhoz, hogy tudatában legyünk: a könyv jó számunkra.” (Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez?)
Vonnegut műveit televízióban, rádióban és színházban is játsszák. Három regényét megfilmesítették. Az Ötös számú vágóhídat George Roy Hill rendezte, zenéjét Glenn Gould szerezte. A Bajnokok reggelije (1973) című könyvéből készült film producere és egyik főszereplője Bruce Willis, a másik főszereplő Nick Nolte, aki az Éj anyánk főszerepét is eljátszotta.
További fontosabb művei: Börleszk (1976), Mesterlövész (1983), Galápagos (1985), Hókusz-pókusz (1990), Időrengés (1997). Későbbi regényeiben csökkent a fantasztikum és erősödött az amerikai társadalom rajza. Kékszakáll (1988) című regénye egy amerikai-örmény festő alakjával az 1915-ös örmény népirtástól kezdve fogja össze a XX. század történetét. Halálnál hosszabb sorsok című kötete önéletrajzi írásokból áll.
