Vonnegut harmadik posztumusz novelláskötetét tartja kezében az Olvasó. Nagy valószínűséggel csakugyan a legutolsót. – Kurt Vonnegut novelláit ajánlja a Maecenas Könyvkiadó.
Tizenhat kitűnő történet sorakozik a könyvben. Jobbnál jobbak. És szépek is. Meg rejtélyesek. Bővelkednek életrajzi elemekben.
Egy falusi asszony elhatározza, hogy megkeresi szerelmes levelezőpartnerét. Az ateista lapszerkesztő akaratán kívül, majd pedig vasakarattal lesz a karácsonyi ünnep motorja. A diktafonról dolgozó vidéki gépírólány egy gyilkos szavaitól gyúl szerelemre. A ripacs hőstenort fánküzletével tartja távol az operaszínpadtól saját énektanára. És hát a két festő felejthetetlen párviadala. Csupa döbbenetes írás. Mulattatnak, megrendítenek.
1950 és 1954 között keletkezhettek. Amikor az amerikai emberek a győztes háború után vagyonról és hírnévről, könnyű életről álmodoztak, de kemény falakba ütköztek. Vonnegut abszurd humora, a groteszk iránti vonzalma, képzelőereje és kimeríthetetlen fantáziája már a pályakezdés idején is pontosan jelezte, hogy belőle majdan a földkerekség egyik legragyogóbb és legnépszerűbb gondolkodója lesz.
A Mester 2007-ben ismeretlen helyre távozott. Rajongóinak tábora világszerte nő.
Kurt Vonnegut: Míg a halandók alszanak.
Tizenhat kiadatlan novella
Központ, betűzöm
Az én drága, imádott hitvesem, leánykori nevén Amy Lou Little, a női medencéből érkezett. Női medence. Magányos férfi számára mily elbűvölő képzet. Meleg, mély víz, és a sok lubickoló lány.
Amy Lou Little az Alabama állambeli Birminghamben született.
Csinos volt, magabiztos és húszesztendős. Amikor jövendőbelim elvégezte a birminghami titkárnőképzőt, az iskola gyorsnak és pontosnak minősítette. Fenn, a távoli északon, a Montezuma Vasgyár és Öntöde Rt. munkaügyi osztályáról szép fizetést ajánlottak neki, amennyiben átjönne Pittsburghbe.
Midőn jövendőbelim átjött Pittsburghbe, beültették a Montezuma Vasgyár és Öntöde Rt. női medencéjébe. Ellátták fülhallgatóval, diktafonnal, és kapott egy villanyírógépet. A Miss Nancy Hostetter asztalával szomszédos asztalhoz került. Miss Nancy Hostetter volt a női medence C részlegének vezetője.
Huszonkét éve dolgozott már itt. Miss Hostetter akkorára nőtt, mint egy jávorszarvas. Ez az egyenes, egészséges és erős teremtés elképzelhetetlenül gyorsan és hibátlanul gépelt. Felszólította Amyt, hogy tekintse őt a nővérének.
A Montezuma Vasgyár és Öntöde Rt. munkatársa voltam magam is. Láthatatlan vásárlóink gyökértelen boldogítója. A vásárlók leveleket írtak a cégnek. Huszonöten válaszoltunk nekik.
Szívélyesen, szakszerűen. Soha egyetlen vásárlóval sem találkoztam, azok sem ismertek engem. Nem kértem, és ők sem vetették fel, hogy küldjük el egymásnak a fényképünket.
Egész álló nap a diktafonomnak beszéltem. A kézbesítők a szalagokat átvitték a női medencébe, amelyet soha nem láttam.
A női medencében hatvan lány dolgozott. Tíz lány alkotott egy részleget. Az irodákban a faliújságokon az állt, hogy a lányok a cég diktafonnal dolgozó minden munkatársa számára rendelkezésre állnak. A hatvan lány közül szinte az összes férfi találhatott volna ízlésének megfelelőt. Voltak ott hajadonok, mint az én jövendőbelim, rikítóan kifestett, táncosnőkülsejű élveteg asszonyok meg holdvilágképű matrónák egyaránt, és persze akadtak olyan merev és maguknak való vénkisasszonyok is, mint Miss Hostetter.
A női medence falait a szemnek kellemes, pihentető zöldre mázolták, és nyugalmat árasztó, falusi témájú festményeket szögeltek fel. A levegőben izgalmasan keveredett Andre Kostelanetz* és a Mantovani zenekar** lemezről szóló muzsikája a gépírónők kölnijének illatával. A lányok fülét a Montezuma férfiainak magnószalagra rögzített hangja töltötte be. Reggeltől napestig.
De ezek a férfiak soha nem küldték el nekik az arcukat. Kizárólag a hangjukat küldték. És soha másként nem hívták a lányokat, csak így: központ.
– Molibdén, központ – szólt egy hang Amy fülébe. – Betűzöm: M-o-l-i-b-d-é-n.
Az orrhangú északi akcentus sértette Amy fülét. Számára, mint mondta, úgy hangzott, mintha lánccal ütlegelnének egy rozsdás kolompot. Az én hangom volt.
– Repedt fazék! – üdvözölte a hangomat Amy.
– A készüléket mindenütt szilikonnal tömítjük – folytatta a hangom. – Betűzöm a szilikont, központ. Sz-i-l-i-k-o-n.
– Nehogy már lebetűzd nekem a szilikont is – tiltakozott Amy. – Hat hónapja vagyok ebben a diliházban. Ezalatt mindent megtudtam a szilikonjaidról.
– Tisztelettel üdvözli – diktálta Amynek a hangom – Arthur C. Whitney, Jr., Ügyfélszolgálati Részleg, Vízforraló Osztály, Nehéz Háztartási Gép Üzem. 412. szoba, 77. sz. épület, Pittsburghi Gyártelep.
A levél aljára Amy rágépelte a nevem rövidítését. Utána leválasztotta róla az indigót, és „kimenő posta” feliratú dobozába tette, majd kiszedte diktafonjából a hangszalagomat. Felemelte és megdorgálta.
– Ide figyelj, te Arthur! Néhanap idetolhatnád a képedet is a női medencébe. Úgy bánnánk veled, mintha te lennél Clark Gable. Minden férfival úgy bánnánk. – Azzal „bejövő posta” feliratú dobozából előszedett egy új szalagot, és a diktafonjába csúsztatta. – Gyere, te vén ördög, te. Olvaszd fel ezt a félig megfagyott alabamai leányt. Ejts rabul.
– Öt indigót kérek, központ – harsogta Amy fülébe az új, érdes hang.
– Mr. Harold N. Brewster kezeihez, Tárcsás Csapágy Üzem, Jorgenson Finommechanikai Művek Rt., Lansing, 5, Michigan.
– Te aztán heves természetű vén kandúr lehetsz. Ugye eltaláltam? – mondta a hangnak Amy. – Mitől vagytok ti, itteni férfiak olyan fene lelkesek, mi? Talán a központi fűtéstől? Miss Hostetter kivette a füléből a hallgatót.
– Nekem szóltál, Amy? – Miss Hostetter magas asszony volt.
Semmilyen ékszert nem viselt, kivéve arany törzsgárdatagjelvényét.
Zordon szemrehányással figyelte a lányt. – Most meg mi a gond? Amy megállította a diktafonját.
– A szalagon beszélő úriemberrel társalgok – felelte. – Kénytelen vagyok társalogni velük, különben begolyózok.
– Rengeteg kedves emberrel elbeszélgethetnél. Folyton mindent csak kritizálsz, pedig szakíthatnál egy kis időt, hogy kitaláld, mi ennek az egésznek az értelme.
– Árulja el: mi ennek az egésznek az értelme? – Amy körbemutatott.
A körbe a női medencét is belefoglalta.
– A Montezumai Jegyzőkönyvben pont erről láttam egy kitűnő karikatúrát. – A Montezumai Jegyzőkönyv című hetilapot a vállalat dolgozói számára szerkesztették.
– Arra a rajzra gondol, amelyiken Florence Nightingale* szelleme egy gyorsíró fölött lebeg?
– Az is remek rajz. De én arra a másikra gondoltam, amelyiken egy ember áll az új Thermolux kandallója mellett. A kandalló és az ember körül ezer meg ezer asszony, kísértetszerűek.
És ez volt a kép alatt: „ő az, aki nem küld orchideát. Pedig jobban tenné, ha küldene az asszonyok tízezreinek, akiknek a megbízható Montezuma-termékeket köszönheti.”
– Szellemek! Kísértetek! Itt, északon csupa kísértet lakik.
Reggel előbukkannak a hidegből és a füstből, ide-oda rohangásznak.
Egész nap vízmelegítőkön, szilikontömítéseken meg molibdéneken rágódnak. Ötkor pedig köddé válnak. Szó nélkül eltűnnek. Elképzelni sem tudom, hogy errefelé valaki megházasodhasson, vagy szerelmes legyen, vagy csak egyszerűen elnevesse magát, mert észrevett valami kedves dolgot, bármit.
Odahaza, a gimnáziumban…
– A gimnázium nem azonos az élettel – jelentette ki Miss Hostetter.
– Ha viszont a Montezuma az élet, az Úr legyen irgalmas az asszonyokhoz. Ketrecbe zsúfolva, az egész emeleten csupa nő.
Miss Hostetter és jövendőbelim egymásra meredtek. Hat hónap alatt borotvaélesre fenték egymás iránti ellenszenvüket.
Apró késpengék villództak a szemükben, miközben udvariasan mosolyogtak.
– Olyan az élet, amilyenné formáljuk. És a hálátlanság az egyik legrútabb bűn – jelentette ki Miss Hostetter. – Nézz csak körül! Festmények a falon. Szőnyeg a padlón. Szól a csodálatos zene. Kórházi ellátás, nyugdíjpénztár. Karácsonyi buli. Friss virág az asztalokon. Kávészünet. Saját kávézó. Pihenőszoba.
Benne televízió és pingpongasztal.
– Van itt minden, csak élet nincs – felelte jövendőbelim. – Eddig összesen egy életjelről hallottam: szegény, szerencsétlen Larry Barrow esetéről.
– Szegény, szerencsétlen Larry Barrow? – Miss Hostetter elszörnyedt.
– Amy! Az az ember megölt egy rendőrt! Amy kihúzta asztala legfelső fiókját. A Montezumai Jegyzőkönyv
címlapján megnézte Larry Barrow fotóját. A jóképű, fiatal bűnöző két nappal korábban kirabolt egy pittsburghi bankot, közben lelőtt egy rendőrt. Utoljára akkor látták, amikor átmászott a Montezuma Vasgyár és Öntöde Rt. kerítésén, és elrejtőzött a hatalmas telephelyen. Számtalan zug kínált menedéket számára.
– Az a fiú filmre kívánkozik – mondta Amy.
– Persze. A gyilkos szerepében.
– Nem feltétlenül. Egész helyes srác. Sok ilyennel találkoztam otthon, a gimnáziumban.
– Ne gyerekeskedj! – Miss Hostetter fürgén összecsapta a tenyerét.
– Nos, eddig nem sokat végeztünk. Tíz perc múlva kávészünet.
Használjuk ki az időt.
Amy bekapcsolta a diktafonját.
– Kedves Mr. Brewster – mondta a hang a szalagról. – Árkalkulációval kapcsolatos kérését hivatali úton továbbítottam az ön körzetében illetékes Thermolux-szakértőnknek, aki rövidesen véleményezi jelenlegi fűtésrendszerének DM-114 Thermolux rendszerrel történő felújítását.
Amy vakon is tudott gépelni. Ujjai táncot lejtettek a billentyűzeten, közben szabadon kalandozhattak a gondolatai. Nyitva hagyta a fiókot. Időnként Larry Barrow arcképére pillantott, és eltöprengett.
Itt ez a férfi. Megsebesült, halálra fagy, nincs mit ennie. Mindenki gyűlöli. Üldözik. És ő egyes-egyedül, magányosan lapul valahol odakint, talán egy műhely mélyén.
– Tekintetbe véve az épületek téglafalainak hővezetési paramétereit, úgymint öt BTU, központ, a BTU rövidítés, tehát csupa nagybetű, per négyzetméter, per óra, per Celsius-fok, központ, Celsius-fok nagy cével, per…
És akkor jövendőbelim megpillantotta saját magát az érettségi bankettjén, fodros-bodros, rózsaszín tüllruhában, lenn, a messzi Délen, Larry Barrow karján. Táncoltak. A férfi sántított, de már meggyógyult.
És szabad volt.
– Figyelemmel a hő diffuzivitására, központ, betűzöm: d-i-ff u-z-i-v-i-t-á-s – mondta Amy fülében a hang -, biztonsággal kijelenthető, hogy…
És jövendőbelim fülig beleszeretett Larry Barrow-ba. Menthetetlenül.
A szerelem kitöltötte egész lelkét. Felvillanyozódott.
Többé semmi egyéb nem érdekelte.
– Giling-galang – mondta Miss Hostetter. Ránézett a faliórára, közben letette a fülhallgatóját. A női medencének két kávészünete volt, az egyik délelőtt, a másik délután. Miss Hostetter mindkettőt úgy köszöntötte, mintha ő, Miss Hostetter, kicsiny kis vidám csengettyű volna, amelyet összekötöttek a faliórával.
– Giling-galang, lányok! Amy Miss Hostetter csontos, sótlan, rideg arcára pillantott.
Álma diribdarabokra hullott.
– Mit nem adnék, ha tudnám, mi jár a fejedben, Amy.
– Larry Barrow. Mit csinálna, ha meglátná őt?
– Mennék egyenesen tovább – mondta kimérten Miss Hostetter.
– Úgy tennék, mintha nem ismerném fel. Mennék, mennék, amíg találnék valakit, aki segíthetne.
– És ha hirtelen megragadná magát, és túszul ejtené? Miss Hostetter egész arca kivörösödött.
– Elég legyen az efféle beszédből! Így kezdődik a pánik.
Tudok róla, hogy odaát, a Távírda és Telefon Csoportnál néhány lány úgy felizgatta magát a szökevény miatt, hogy még a munkából is haza kellett őket küldeni. Ilyesmi nálunk nem fordulhat elő. A női medencében a lányok sokkal magasabb nívón állnak.
– De tegyük fel, hogy mégis…
– Nem a mi közelünkben bújt el. Különben is, már nyilván meghalt. Az irodában, ahová tegnap behatolt, vért találtak.
Ilyen állapotban aligha mászkál föl és alá, hogy túszokat ejtsen.
– Ezt senki sem tudhatja.
– Amy! A legjobb, ha iszol egy csésze jó, forró kávét. Utána lejátszunk egy gyors pingpongmeccset. Na gyere! Fogadjunk, hogy elverlek.
Aznap délután jövendőbelim csinos fülecskéjébe így szólt egy hang:
– Tisztelt uram! Szerdán fél négykor a Gresham Hotel Bronz Termében temékbemutatót tartunk, ahol Thermolux márkájú fűtőberendezéseink teljes skáláját megtekintheti. Örömünkre szolgálna, ha vendégül láthatnánk…- A levélnek nemcsak egy címzettje volt, hanem harminc. Mind a harmincan külön meghívót fognak kapni.
Amy már a tizedik azonos tartalmú levelet gépelte, mikor úgy érezte, megfullad. Félretette a szalagot, hogy pihentesse.
A változatosság kedvéért „bejövő posta” feliratú dobozából új szalagot vett elő, és berakta a diktafonjába.
Ujjait az a, s, d, f, j, k, l és é betűk billentyűjére helyezte, és várta az utasításokat. De a szalagról csak halk búgás érkezett, mint óriáscsigából a tenger morajlása.
Múltak a másodpercek. Egyik a másik után. Végül lágy, kedvesen behízelgő hang szólalt meg a szalagon.
– A faliújságon olvastam rólatok, lányok – ezt mondta az a hang. – A faliújságon az állt, hogy ti, lányok, mindenkinek a rendelkezésére álltok, akinek van diktafonja. – A hang halkan felnevetett. – Nekem is van már diktafonom.
A felvételen ezután sokáig csak sercegés következett, és hosszú csönd.
– Fázom, kisasszony – szólalt meg nagy sokára a hang. Köhögés.
– Beteg vagyok, éhes és magányos. Lázam van. Haldoklom, kisasszony. Gondolom, mindenki nagyon örül majd, ha meghaltam.
Újabb csönd, újabb köhögés.
– Egész életemben nem csináltam semmi rosszat, csak nem hagytam, hogy bárki ide-oda ráncigálhasson, kisasszony. Valahol, valahol talán akad egy leány, aki nem helyesli, hogy egy fiút lelőjenek, vagy éhen halasszanak, vagy bezárják, mint egy állatot. Valahol, valahol talán akad egy leány, akiben még érző szív dobog.
– Valahol – folytatta a hang – talán akad egy leány, akinek van szíve. Aki ennivalót hoz ennek a fiúnak, meg kötszert. És esélyt, hogy kicsivel tovább élhessen.
– De az is lehet – tette hozzá -, hogy jégből van az a szív. És a leány elmegy, hogy beköpjön a rendőröknek. Azok meg lepuffantják ezt a fiút. Akkor majd büszke lehet magára a jégszívű leány, és nagyon boldog.
– Kisasszony – mondta jövendőbelimnek a hang. – Elárulom magának, hova bújtam, és hol talál, mikor a szalagot hallgatja.
Azt tehet velem, amit csak akar. Megmentheti az életemet.
Vagy meggyilkoltathat. Vagy csak hagyja, hogy egyszerűen elvérezzek. A 227-es épületben leszek. – A hang csendesen felnevetett.
– Egy szivattyúkamra hátuljában talál. Nem valami nagy épület, kisasszony. Nem lesz nehéz rám lelnie.
A felvétel itt véget ért.
Amy elképzelte, amint két puha, telt karjában ringatja Larry Barrow fürtös fejét.
– Nyugalom. Nyugodj meg – suttogta. – Nincs semmi baj. – Szemét elfutották a könnyek.
Amy vállára egy kéz nehezedett. Miss Hostetter keze.
– Nem hallottad, hogy azt mondtam: giling-galang? Kávészünet van.
– Nem hallottam.
– Figyeltelek, Amy. Csak hallgattad a szalagot. De nem gépeltél.
Miféle különös szalag ez?
– Pont olyan, mint a többi.
– Akkor mitől lettél ideges?
– Jól vagyok. Remekül – mondta feszülten Amy.
– A nővéred vagyok, Amy – emlékeztette Miss Hostetter. – Ha bármi gondod…
– Nekem nem kell nővér! – kiáltotta hevesen Amy.
Miss Hostetter az ajkába harapott, elsápadt, majd átment a pihenőszobába.
Jövendőbelim lopva papír zsebkendőkbe bugyolálta Larry Barrow hangszalagját. Bedugta asztala legalsó fiókjába, a kézkrém, arckrém, ajakír, púder, rúzs, parfüm, körömráspoly, manikűrolló, körömlakk, körömaljkaparó, szemöldökceruza, csipesz, hullámcsat, vitaminos doboz, varrókészlet, szemcsepp, hajkefe és fésű alá.
Helyére tolta a fiókot, felnézett, és meglátta, hogy Miss Hostetter rettenetes szeme őt lesi a pihenőszoba ajtajában tolongó lányok között, őt bámulja kávéjának páráján keresztül, vizslatja a csészealja fölött, melyen két apró keksz lapult.
Amy kifejezéstelen arccal rámosolygott, és ő is bement a pihenőszobába.
– Ki akar pingpongozni? – kérdezte. Vigyáznia kellett, hogy a hangja ne hagyja cserben.
Tucatnyi vidám kihívója akadt. És a kávészünet idején Amy pingponglabda-pattogás, nem pedig villanyírógépének kopogása közepette ábrándozott.
Öt órakor megszólaltak a gyár szirénái. Pittsburgh összes többi szirénája is felbődült.
Jövendőbelim délutánja a féken tartott tébolyult rettegés, izgalom és a szerelem jegyében telt el. Papírkosara dugig volt elrontott oldalakkal. Nem merte újra meghallgatni Barrow hangszalagját. És Miss Hostetterre pillantani sem mert. Attól félt, hogy iszonyú titkára fény derül.
Öt órakor kikapcsolták Andre Kostelanetzet és a Mantovani zenekart és a fűtésfúvókákat. A női medencébe megérkeztek a kézbesítőlányok. Tálcákon hozták a sürgős, másnap reggeli gépelnivalót. Az asztalokon lévő vázákból kiszedték a virágokat. Másnap reggel majd frisset hoznak a vállalat üvegházából. A női medence megannyi örvénnyé alakult a tucatnyi kabátfogas körül. Amy és Miss Hostetter saját örvényeikben magukra kanyarították télikabátjukat.
Azután a női medence folyóvá változott, és leömlött a tűzbiztos vaslépcsőn a gyártelep főutcájára. Jövendőbelim volt a folyam legvége.
Amy megállt, és a folyam hátrahagyta őt. Korom és hamu kavargott körülötte. A mély folyamágy két oldalát számozott gyárépületek homlokzatai képezték.
Amy visszalopózott a női medencébe. Sötét volt odabent, csak a távoli kohók tüzének narancsszín fényei szűrődtek be.
Reszkető kézzel kihúzta a legalsó fiókot. A szalag eltűnt.
Döbbenten és dühösen kihúzta Miss Hostetter asztalának legalsó fiókját is. Ott lapult a hangszalag. A zöld fémtálcán csupán két másik tárgy hevert. Egy üvegcse sebhintőpor és egy kivágott írás a Montezumai Jegyzőkönyvből, a Montezuma aszszonyainak hitvallása. „A Montezuma asszonyaként a Férfiakkal kart karba öltve menetelek a Szebb Holnap felé. Három zászló alatt menetelek: Isten, Haza és a Társaság zászlaja alatt, kezemben a Szolgálat büszke pajzsa.”
Amy kínjában felzokogott. Kirohant a női medencéből, le a tűzbiztos vaslépcsőkön, végigfutott a gyártelep főutcáján, egészen a bejáratig, a vállalat őrségének körletéhez. Biztos volt benne, hogy ott találja Miss Hostettert, amint nagy büszkén elújságolja, miről értesült, amikor meghallgatta a szalagot.
A vállalati őrség körlete a főkapu melletti hatalmas fogadótér egyik sarkában kapott helyet. A falak mentén a cég termékeit állították ki. Közepén pult. Egy kövér eladó itt kínálta portékáit: édességet, dohányárut, újságokat.
Egy magas, télikabátot viselő asszony izgatottan magyarázott az ügyeletes biztonsági őrnek.
– Miss Hostetter! – kiáltotta elfúló hangon Amy. Az asszony megfordult, és kíváncsian jövendőbelimre pillantott, majd tovább panaszkodott az őrnek. Nem Miss Hostetter volt, csupán egy látogató. Körbevezették a gyárban, és valahol elvesztette az erszényét.
– Bárhol kiejthettem, bárhol ellophatták! – sopánkodott a magas asszony. – Például ahol az a kibírhatatlan zaj volt, minden szikrázott, folyt a vas. Vagy ahol az a baromi nagy kalapács csapkodott. Vagy ahol az a kutató mutogatta nekünk a hogyishívjákját a laboratóriumában. Szinte bárhol. De lehet, hogy a gyilkos lopta el. Aki a gyárukban garázdálkodik. Nem figyeltem, ő meg gyorsan megkaparintotta.
– Asszonyom – válaszolt az őr türelmesen. – A fickó már biztosan halott. És pénztárcák különben sem érdeklik. Ennivaló inkább. Túl akarja élni. De nem éli túl. Nincs sok hátra neki.
Jövendőbelim édes cseresznyeajka fogta magát, és legörbült.
Valahol a gyártelepen kutyák csaholtak.
– Hallja? – kérdezte elégedetten az őr. – Kutyákkal is keresik.
És ha a maga erszénye nála volna, ami kizárt dolog, egy szempillantás alatt visszavesszük tőle.
Amy körülnézett az óriási teremben. Miss Hostettert kereste.
Miss Hostetter azonban nem volt ott. Amy elgyengült a tehetetlenségtől.
Egy kemény padra roskadt. Szemben vele, egy táblán ez állt: „Lehet, hogy az ön problémáira a szilikon a megoldás?”
Búbánat kerítette hatalmába Amyt. Ismerte az érzést. Olyankor tört rá, amikor egy jó film véget ért. A moziban kigyúltak a lámpák, és megfosztották őt valami magasztostól, a tudattól, hogy ő is fontos. És szerelmétől, akihez többé semmi köze.
Néző lett csupán. Egy a sok közül.
– Hallja a kutyákat? – kérdezte az árus az egyik vevőjétől. – Különleges ebek, úgy tudom. A vérebek valójában a világ legkedvesebb kutyái. De ezek, amiket Barrow-ra erisztenek, ezek félig vadászkutyák. Jól lehet őket idomítani. Irtó szörnyetegek bírnak lenni. Hogy a legveszedelmesebb kuncsaftjuk baját is elláthassák.
Amy felpattant, és a pulthoz sietett.
– Kérek egy tábla csokoládét. A legnagyobbat. Huszonöt centeset. És vajas kekszet. És kókuszkockát. És egy zacskó karamellát.
Meg mogyorót.
– Máris, hölgyem. Ráfér magára egy jó kis muri, ugye? De vigyázzon, a sok édesség nem tesz jót az arcbőrének. Még valamit?
* * *
Amy visszament a gyártelepre, és felpréselte magát egy tömött vállalati autóbuszra. ő volt az egyetlen nő. A többi utas az éjszakai műszakra érkezett. Csupa férfi. Mikor észrevették jövendőbelimet, esetlen udvariasság és figyelmesség lett rajtuk úrrá.
Amy a vezetőhöz fordult.
– Kitenne, kérem, a 227-es épületnél? Sajnos nem tudom, merre lehet.
– Hát aztat bizony én se tudom. Arrafele kevesen akarnak leszállni. – A napellenző mögül gyűrött, szamárfüles térképet szedett elő.
– Nemhogy kevesen, hanem senki se akar ott leszállni – szólt közbe az egyik utas. – A 227-esben nincs semmi, csak pár lámpatest, néhány hordó homok, meg még talán egy kerek vaskályha.
Szerintem, hölgyem, eltévesztette a házszámot.
– Egy úr felhívta a női medencét. Gyorsírót kért. Valami sürgős munka. Azt hiszem, a 227-est mondta. – Amy lenézett a vezető térképére. Látta, hogy a sofőr ujja apró, különálló négyzetre bök. A teherpályaudvar közepén állt ez a házacska. A 227-es! Nem messze tőle jókora épület, a pályaudvar szélén. A 224-es.
– Lehet, hogy félreértettem. Lehet, hogy a 224-es épületbe kell mennem.
– Biztosan oda – lelkendezett a sofőr. – A Szállítmányozási Osztály. Ott várják magát.
A busz összes utasa megkönnyebbülten sóhajtott fel. Féltő büszkeséggel pillantottak erre a kicsike, csinos déli lánykára.
Íme, milyen nagyszerűen útbaigazították.
Amy egyedül maradt a buszon. A jármű keresztülvágott a sivár pusztaságon, amely a központi telep és a teherpályaudvar között terült el. Nem volt errefelé egyéb, mint meddőhányók és rozsdás vasroncsok. A salaksivatag peremén, távol a főutcától, zseblámpák fénypászmái táncoltak.
– Zsaruk és kutyák – jegyezte meg a sofőr.
– Tényleg?
– Az irodától indultak. Ahová az ürge tegnap betört. A csaholásból
ítélve már a közelibe jutottak.
Amy bólintott. Gondolatban jövendőbelim Miss Hostetterrel beszélt. „Ha beárulta őt a rendőröknek – ezt mondta Miss Hostetternek gondolatban a jövendőbelim -, akkor maga a gyilkosa.
Mintha csak pisztolyt fogott volna rá, és meghúzta volna a ravaszt. Fel bírja fogni? Vagy eszébe sem jut? Hát magában egy szemernyi női érzés sincs?”
Két perccel később a busz megállt a Szállítmányozási Osztálynál.
Amy leszállt.
Amikor a busz elment, Amy nekiindult az éjszakának, majd megállt a rendező pályaudvar szélén. Köröskörül kohósalakóceán.
Pislákoló zöld, piros és sárga jelzőfények szóródtak szét a felszínén, itt-ott csillogó sínek csíkozták.
Amy szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Szíve egyre hevesebben zakatolt. Az ormótlan alakzatok közül kiválasztotta az egyiket. Apró, zömök épület, szinte bizonyos, hogy a 227 es. Odabent egy haldokló férfi azt mondta, várni fog a lányra, akinek van szíve.
A világ megszűnt létezni. Az éjszaka felkapta Amyt, és megpörgette, mint valami búgócsigát, ő pedig rohanva átvágott a salakon. Meg se állt a házikóig. Az épület nagyobb volt, mint képzelte. Jövendőbelim nekitámaszkodott az ütött-kopott deszkafalnak.
Zihált. Halántékában dobolt a vér. Amy hallgatózni próbált.
Valaki járkált a házban. És sóhajtozott.
Amy a fal mentén az ajtóhoz araszolt. A korhadt deszkáról lefeszegették a lakatot és a hevederpántot.
Amy bekopogott.
– Jó estét – suttogta. – Hoztam magának egy kis ennivalót.
Jövendőbelim hallotta, hogy valaki jó mélyet lélegzik. Utána síri csönd.
Amy belökte az ajtót.
Halvány, szürke fény rajzolt V alakot a padlóra. A fény a nyitott ajtón érkezett. Miss Hostetter állt benne.
A két asszony szinte keresztülnézett egymáson. Arcuk nem tükrözött érzelmet. Mindketten a pokolba kívánták a másikat.
– Hol van? – szólalt meg elsőként Amy.
– Meghalt. Halott. A hordók mögött.
Amy céltalanul, csoszogva ődöngött a szobában. Amikor a lehető legtávolabbra került Miss Hostettertől, és háttal állt neki, halkan kérdezte:
– Halott?
– Akár egy sós hering.
– Ne beszéljen így róla!
– Pont annyira halott.
Amy dühösen szembefordult Miss Hostetterrel.
– Nem volt joga, hogy elvegye a hangszalagomat.
– A szalag a vállalaté. És különben is, nem hittem, hogy lenne merszed cselekedni.
– Láthatja. Volt merszem. És azt hittem, rajtam kívül nem lesz itt senki. Azt hittem, hogy maga feljelentette őt.
– De nem jelentettem fel. És éppen te, Amy, számíthattál volna rá, hogy itt találsz. Tudnod kellett volna.
– Ennél nagyobb meglepetésben még soha nem volt részem
– felelte Amy.
– Pedig te küldtél ide, kicsim. – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Miss Hostetter vonásai ellágyulnak. De csak egy pillanatig tűnt úgy. Arcizmai ismét megfeszültek, a szigorú vonások szilárdan tartották magukat.
– Sok mindent elmondtál az életemről, Amy. És én megértettem.
Nagyon fájt, és most itt vagyok. – Miss Hostetter a kezét nézte. Szélsebes és pontos ujjait most lassan dörzsölgette. – Még mindig szellemnek tartasz? Vagy attól, hogy őrült módon eljöttem ide megnézni egy halottat, többé már nem vagyok szellem? Jövendőbelim szemét könny futotta el.
– Ó, Miss Hostetter! Sajnálom, ha megbántottam. Maga nem szellem. Nem kísértet. Soha nem is volt az. – Végtelenül megszánta ezt az erős, magányos asszonyt. – Maga csupa-csupa szeretet és irgalom, Miss Hostetter. Különben nem lenne itt.
Miss Hostetter semmilyen jelét nem adta, hogy Amy szavai megindították volna.
– És te, Amy? Téged mi hozott ide?
– Szerettem őt. – A szerelmes asszonyok büszkeségével kihúzta magát. Arca kipirult. Újra gyönyörű volt, és újra fontos. – Szerettem őt.
Miss Hostetter szomorúan ingatta nem túl szép fejét.
– Ha szeretted őt, eridj, és jól nézd meg. Imádni való, és marhára imádni való kést szorongat. És oly imádni valóan vigyorog, hogy az ember megőszül tőle.
Amy a torkához kapott.
– Istenem!
– De mi barátok lettünk, ugye, Amy? Ez is valami, nem igaz?
– Igen, barátok – felelte sután Amy. Nagy nehezen sikerült halványan elmosolyodnia. – És ez nagyon is sok – mondta.
– Ideje mennünk – javasolta Miss Hostetter. – Mindjárt ideérnek az őrök és a kutyák.
Az őrök és a kutyák cikcakkban haladtak a salaksivatagon át.
Ötszáz méternyire lehettek, mikor a két asszony kilépett a 227 es épületből. Éppen elcsípték a vállalati autóbuszt a Szállítmányozási Osztály bejáratánál. Halálosan lassú volt az út a gyártelep kapujáig, de egyetlen szót sem váltottak.
A főkapunál leszálltak, ki-ki indult a maga buszmegállója felé. Végül kínkeservesen mégiscsak sikerült megszólalniuk.
– Isten vele! – búcsúzott Amy.
– Reggel találkozunk.
– Tudja, olyan nehéz eldöntenie egy magamfajta lánynak, hogy mitévő legyen. – Jövendőbelimet megmagyarázhatatlan sóvárgás és gyengeség érzése kerítette hatalmába.
– Senki sem állította, hogy könnyű. Soha nem az.
Amy megnyugodva bólintott.
Miss Hostetter Amy karjára tette a kezét.
– Még valami. Ne gyűlöld a vállalatunkat. Az már csak ilyen.
Nem tehet róla. Szereti, ha a kimenő leveleknek szép a külalakjuk.
– Igyekszem nem gyűlölni.
– Valahol – fűzte hozzá Miss Hostetter – egy kedves ifjú ember pont egy ilyen kedves fiatal lányra vár, mint te vagy. És holnap teljesen új nap virrad ránk. Hanem ami most mindkettőnkre ráfér, az egy jó forró fürdő! – És Miss Hostetter elindult a megállójához. Egyre halványabb lett, egyre kísértetszerűbb, amint Pittsburgh füstje és hidege fokozatosan elnyelte.
Midőn Amy keresztülbaktatott a kormos ködön, és mint egy kísértet, elérte a maga buszmegállóját, ott talált engem, egy má sik kísértetet. Méltóságteljesen úgy tettünk, mintha észre se vennénk egymást.
Akkor jövendőbelim hirtelen felzokogott. Túl régóta tartotta magát. Túl régóta rettegett. Hozzám bújt. A hátát simogattam.
– Nocsak! Egy emberi lény – jegyeztem meg.
– El se tudja képzelni, mennyire emberi – szipogta.
– Hátha mégis. Tennék egy próbát.
Tettem egy próbát. Máig folyamatosan próbálkozom. És íme, egy boldog férfiú fohásza: Soha, de soha el ne apadjanak a női medencét tápláló meleg források.
** Andre Kostelanetz (1901-1980) orosz származású amerikai karnagy.
Fülbemászó klasszikus darabokat adott elő zenekarával. Az ún. „könnyen hallgatható” szimfonikus muzsika egyik úttörője. – A ford.
** Annunzio Paolo Mantovani (1905-1980) az 1950-es évek legnépszerűbb könnyűzenei nagyzenekarának alapítója és karmestere. – A ford.
** Florence Nightingale (1820-1910) a modern ápolónőképzés élharcosa, a viktoriánus Angliában a nők választójogáért küzdő mozgalom egyik vezéralakja. – A ford.
