„Ha valaki tényleg szeretné elszomorítani a szüleit, de képtelen melegnek állni, javaslom a művészi pályát.” Kurt Vonnegut írt, rajzolt, politizált, a kortárs irodalom legnagyobb és legnépszerűbb alakjává, kultikus figurájává vált.
„A világ tele van olyanokkal, akik igen ravaszul sokkal okosabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. (…) Elkápráztatnak bennünket (…), holott valójában szinte semmiféle hasznos tudomással nem bírnak a valóságos életről.” (Kurt Vonnegut: Börleszk)
Pályafutása elején Kurt Vonnegut örömtelenül jegyezte meg skatulyájáról: „Egy ‘science fiction’ feliratú irattári fiókban csücsülök, és sajog a fejem.” Azt kérte, engedjék ki onnan, „különösen mivel oly sok komoly kritikus rendszeresen elköveti azt a hibát, hogy a fiókot összetéveszti a piszoárral”.
Vonnegut végül megtalálta a fiókból kivezető utat, azonban soha nem sikerült teljes mértékig a maga oldalára állítani a az irodalmi élet tekintélyes képviselőit. Egyes kritikusok mindig is úgy tekintettek rá, mint csupán egy műfaj felkapott képviselőjére, akinek a szavatossága az 1960-as évek végével lejárt. Aztán az is lehet, hogy az író késői munkáit díszítő katalogikus firkák vették el a kedvüket a további olvasgatástól. Vonnegut eközben rendíthetetlenül dolgozott – írt, rajzolt, és hirdette humanista evangéliumát.
Kicsi a világ
„Sajnálom azokat az embereket, akik nem ismerik a trükkjét, hogyan lehet átlátható rendet teremteni valami kicsiny ügyből.”
Kurt Vonnegut amerikai regényíró, elbeszélő, a kortárs amerikai irodalom és ellenkultúra egyik jelentős alakja 90 éve, 1922. november 11-én született Indianapolisban. Kurt Vonnegut (ejtsd: Kurt Vánögöt) ükapja, Clemens Funnegut 1848-ban a németországi, vesztfáliai Münster környékéről – egymillió más némethez hasonlóan – vándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, és 1850-ben Indianapolisban telepedett le. A szerző generációja a családban már meg se tanult németül, ezért bár sokan németesen ejtik a nevét, az angol kiejtés a helyes, amely pedig úgy hangzik: ‚vánögöt’.
Vonnegut természettudományt tanult a Cornell Egyetemen, ám a a japán támadás meghiúsította terveit – 1941-ben belépett a hadseregbe és egy gyalogoszászlóalj felderítő rajába került az európai fronton. Amíg ő a tengerentúlon harcolt, anyja altatótablettákkal öngyilkosságot követett el. Ez volt az egyike annak a két háborús traumának, amely Vonnegutot egész élete során kísértette. A másik Drezda elpusztítása volt: maga az író is német hadifogságba került. Mialatt egy drezdai hadiüzemben dolgozott, átélte a város 1945-ös angolszász szőnyegbombázását, ebből az élményből született meg Az ötös számú vágóhíd (1969) című regénye, amely később meghozta számára a világhírt.
Hazatérve a General Electric reklámosztályán dolgozott. 1950-ben jelent meg első novellája, A Barnhouse effektus címmel. Ezt követően kilépett a General Electrictől és csak az írással foglalkozott. A chicagói egyetemen hiába próbálkozott a master fokozat megszerzésével antropológiából. A tanszék oktatói egyhangúan elutasították, merész gondolatai miatt. Így az utolsó reményei is szertefoszlottak, hogy tudományos pályára léphessen, Vonnegut a főfoglalkozású írói munkát választotta. Mialatt a GE-nek dolgozott novella- és regényírással tett szert némi pluszbevételre.
„Pusztán attól, hogy 1-esek közülünk írnak-olvasnak, és a matematikához is konyítanak, még nem leszünk méltóak a világegyetem meghódítására.” (Kurt Vonnegut: Hókusz-pókusz)
Szatírája kezdetben az elgépiesedett amerikai életformát támadta, később látószöge kitágult az egész emberi nemre, a jelen történelmére. Első regénye A Titán szirénjei (1959), de irodalmi szempontból Vonnegut az 1960-as években ért a csúcsra: az Éj anyánk (1961), a Macskabölcső (1963), az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater (1965) következett. További fontosabb művei: Börleszk (1976), Mesterlövész (1983), Galápagos (1985), Hókusz-pókusz (1990), Időrengés (1997). Későbbi regényeiben csökkent a fantasztikum és erősödött az amerikai társadalom rajza. Időszakonként egyetemen regényírást oktatott, imádta a tanítást, mondván, az az egyetlen szégyenkezés nélkül űzhető foglalkozás.
Egyes kritikusok szerint hosszú ideig, mintegy két évtizedig Vonnegut műveinek színvonala erős hanyatlást mutat. Tény, hogy regényei világa egyre mélyebbre süllyedt sötétséget ábrázoltak. Helyenként az író segítségkérő kétségbeesése is felsejlik, amely végül arra vezette Vonnegutot, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg. Ám az Ötös számú vágóhíd filmes feldolgozása kultuszsátuszt biztosító sikere után egyre nagyobb figyelemmel fordultak felé, ami saját önérzetén is sokat segített.
Különös ismerős
Vonnegut bálványozta Mark Twain írót, akiről elsőszülött fiát is elnevezte, több szemináriumot is tartott róla, és valljuk be, számos egyéb dologban os hasonlítottak egymásra. És persze itt van még ez a fura, külső hasonlatosság. Szinte azt is mondhatnánk, hogy Twain haja amolyan Billy Pilgrim módjára „kiesett az időből”, majd Vonnegut kobakján kötött ki.
Regényeiben a megtörtént és elképzelt események, különböző térbeli és időbeli síkon, swifti szatírában tárják fel a társadalom ellentmondásait. Jellemző rá a tények sokkolóan leegyszerűsítő, de minden leegyszerűsítés ellenére mégis hiteles ábrázolása. Írói stílusának egyik fő erőssége szellemes és lényeglátó szatírája, a nevettetés gyógyírként való alkalmazása az emberiség bajaira. Világalkotó képzelete szinte minden regényében megnyilvánul, alig akad olyan műve, amelyben ne alapítana egy új vallást, vagy vázolna fel egy új társadalmi modellt.
Vonnegut műveit televízióban, rádióban és színházban is játsszák. Három regényét megfilmesítették. Az Ötös számú vágóhídat George Roy Hill rendezte, zenéjét Glenn Gould szerezte. A Bajnokok reggelije (1973) című könyvéből készült film producere és egyik főszereplője Bruce Willis, a másik főszereplő Nick Nolte, aki az Éj anyánk főszerepét is eljátszotta. Ebben a két filmváltozatban maga Vonnegut is cameózik, azaz szerepel. Az Éj anyánk 1956-os feldolgozásában épp csak feltűnt: mint „szomorú férfi az utcán”, az 1999-es Bajnokok reggelijében pedig tévéreklám-rendezőként láthattuk.
Első feleségétől, Jane Marie Coxtól három gyermeke született, mindannyian valamilyen művészeti ággal foglalkoznak. Amikor 1958-ban Vonnegut nővére, Alice és annak férje, John Adams pár nap különbséggel meghalt, az árván maradt három gyermeküket a Vonnegut család magához vette. Vonnegut 1971-ben különköltözött feleségétől és New Yorkban telepedett le, végül 1979-ben el is váltak, és még ebben az évben összeházasodott a fényképész Jill Krementzcel, akivel közösen adoptálták Lili lányukat.
Vonnegut az írásait, interjúit átható derű ellenére szinte egész életében depresszióval küszködött. Gyakran viccelődött a hajlott kor nehézségeivel, a végső életszakaszt leginkább pontos vesszőhöz hasonította. „Kedvenc” halálnemének a repülőszerencsétlenséget választotta volna a Kilimandzsáró csúcsába ütköző géppel, ám végül sokkal prózaibb módon halt meg: 2007 áprilisában New York-i otthonában elesett, s súlyos agysérülést következtében április 12-én elhunyt.
Felhasznált forrás:
Lee Stringer – Kurt Vonnegut: Beszélgetések az írásról, Nyitott Könyvműhely
Kurt Vonnegut: Virágvasárnap
MTI sajtó
