„Csak remélni tudom, hogy még tudok ezt-azt írni.” Nyolcvanötödik születésnapját ünnepelte hétfőn Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, akit barátai, tanítványai, tisztelői, munkatársai a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntöttek.
„Mindig sokat gondolok a múltra. Elég színes, úgyis mondhatnám, kalandos életem volt” – fogalmazott Lator László, aki gyakran „számba veszi”, mi mindent sikerült élete során megírnia. „Csak remélni tudom, hogy még tudok ezt-azt írni” – fogalmazott.
„Semmi különös ünneplést nem tervezek, dolgozom, vagyok” – mondta az irodalmár, aki felidézte, a 82. Ünnepi Könyvhétre jelent meg A megmaradt világ – Emlékezések című kötete, amelynek az idén a második, kibővített kiadása is napvilágot látott. „Amit akartam, megírtam. Ugyanakkor elképzelhető, hogy imitt-amott kiegészítek, írok hozzá” – nyilatkozta az alkotó a tíz éven át készült műről. Szerinte a mű nem önéletrajz vagy memoár a szó szoros értelmében: magában önelemzésnek hívja a kötetet. „Kísérletet tettem annak megfogalmazására, hogy mi minden formálta a költői alkatomat, egyéniségemet, miként épülnek bele az életem történetei a vers alapanyagába” – fogalmazott a kötet megjelenésekor a költő az MTI-nek, megjegyezve: kétségkívül a háború és a fogolytábor borzalmai voltak legnagyobb hatással a költészetére.
Arról is beszélt, hogy mostanában nehezen születnek a versek, mint fogalmazott: a költészetben sosem lehet tudni, mikor írhat újabbakat.
Lator László: Vízililiom
Álmom csobogással mosdat,
hullámaim feléd rezegnek,
hínárkarokkal simogatlak,
szüntelen szerelemmel övezlek.
Az arcod fényben. Hajladozó
liliom, hintázol szakadatlan.
Micsoda mélység üteme mozdul
felszökő derekadban?
Három napig az erdőt jártam.
Sziromeső vert, szélvész hordott.
Éreztem a föld fanyar ízét,
ragyogtak a távoli tornyok.
Szállsz a hajnali szélben.
Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?
El se feledlek, meg se talállak.
Liliomként hintázol szakadatlan.
„Szokás Latort az Újholdasok sorába, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába György közelébe helyezni. Valóban ott is van a helye, holott nem közölt verset az Újholdban. Ám meg kellene gondolni, hogy líratörténetileg nem pontosabb-e helyét a modernség paradigmái utáninak látni, hiszen, ha látványosan távol is tartja magát a posztmoderntől – szigorúsága, kötöttségei, a hagyományokhoz való ragaszkodása, kifejezett moralitása élesen leválasztja róla -, mégis, éppen lírájának nyitottsága folytán helye a már nem és a még nem köztes terében jelölhető ki. Ahol még erősen él a hagyományba átfordult modernség eszméje, de már hallatszik az új lírai beszédmódnak a hangja is” – írta értékelésében a Rotary Irodalmi Díj egyik fölkért zsűritagja 2008-ban.
Lator László 1927. november 19-én született Tiszasásváron. A második világháborúban amerikai fogságba esett, és a breszt-litovszki fogolytáborba került. 1945-ben tért vissza szülőföldjére (amely akkor a Szovjetunióhoz tartozott), 1946-ban Magyarországra szökött és beiratkozott a makói gimnáziumba.
1947-ben felvették az Eötvös Kollégiumba német-magyar szakra. Verseit a Magyarok és a Válasz című folyóiratok közölték először. 1948-ban első, kiszedett kötetét (Őserdő) betiltották, 1949-ben kizárták a Kollégiumból. 1951-től gimnáziumi tanár Körmenden, 1955-től az Európa Kiadó lektora, majd főszerkesztője volt, a latin csoport élén évtizedeken át vezető szerepet játszott abban, hogy a világirodalom a legmagasabb szinten honosodott meg magyarul.
Sokáig műfordítóként volt jelen az irodalmi életben. Első, Sárangyal című kötete 1969-ben jelent meg. A hetvenes évektől a kilencvenes évekig műfordítói szemináriumokat vezetett az ELTE bölcsészkarán. Több televízió- és rádióműsor közreműködője, szerkesztője volt. A Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia egyik alapítója, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
A Kossuth-díjat 1995-ben kapta, számos irodalmi díj birtokosa. 2007-ben Pro Urbe Budapest-díjjal tüntették ki. 2008-ban Az egyetlen lehetőség című verseskötetéért neki ítélték a Rotary Tabán klub első irodalmi díját. 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést kapta.
