„Csak eszednek és lelkednek olvasás útján nyert kincse jelenti az igazi gazdagságot, mert ez nem vész el és nem hagy el soha.” Leonardo da Vinci firenzei festő, szobrász, építész, író, polihisztor 495 éve halt meg.
„Igazán csodálatos és istenadta tehetség volt Leonardo, Ser Piero da Vinci fiacskája, aki műveltségben s a betűk birodalmában igen nagy eredményeket érhetett volna el, ha nem bizonyult volna annyira állhatatlannak. Sok új dolgot kezdett ugyanis tanulni egyszerre, de amibe belekezdett, azt hamar abba is hagyta. Például a számtanban alig néhány hónap alatt akkora előrehaladást tett, hogy — amint várhattuk — tanítóját folyton elbizonytalanította és sarokba szorította. Úgy hírlik, ugyanez igaz zenei tanulmányaira emelkedett szellemmel és játszi könnyedséggel játszott volna rajta, és csak úgy zengett az éneke, melyet isteni tehetséggel rögtönzött. Hiába volt azonban ilyen sok mindenhez érzéke, soha nem hagyott fel a rajzolással és a féldombormű-készítéssel, mert ezek a művészeti ágak mozgatták meg a legjobban a fantáziáját.” (Giorgio Vasari)
Leonardo da Vinci firenzei festő, szobrász, építész, író, polihisztor 495 éve, 1519. május 2-án halt meg. Toszkánában, a Vinci melletti Anchianóban született 1452. április 15-én. Törvénytelen gyermek volt, apja falusi jegyző, anyja egy Caterina nevű parasztlány volt. A család férfi tagjai több generáció óta voltak jegyzők, Vinci és környéke földbirtokosai és ingatlantulajdonosai. A festő apai nagyapja, Ser Antonio da Vinci precízen rögzítette unokája születését: „Április 15-én, este 3 órakor unokám született, Ser Piero fiam fiacskája, aki a Lionardo nevet kapta.” Leonardónak összesen tizenhárom féltestvére volt, és több mostohaanyja is, akikkel feltételezhetően jó volt a kapcsolata. Édesapja utolsó felségét, már túl az ötvenen például „Drága anyám”-nak szólította. A Vinciben töltött évekről és a családtagokról ugyanakkor szinte soha nem tett említést írásaiban, így élete korai szakaszának részletei nem rekonstruálhatók.
A kezdeti zsengék
Tanulmányai 1468-tól ismertek, amikor az ifjú zseni családjával Firenzébe költözött, majd 1469-től a korai reneszánsz egyik legnagyobb alakja, Andrea del Verrocchio firenzei festőműhelyében dolgozott. Itt festészetet, szobrászatot, műszaki ismereteket tanult. Vasari emlékei szerint így történt az ifjú tehetség bemutatása: „Egy nap elvitte (Leonardo) néhány rajzát jó barátjához, Andrea del Verocchióhoz, és arra kérte, állapítsa meg mielőbb, érdemes volna-e Leonardónak rajzot tanulnia. Verrocchiót ámulatba ejtették Leonardo kiváló zsengéi, úgyhogy rögtön meghívta magához. Ser Piero elintézte, hogy mehessen, aminek Leonardo is nagyon örült. A műhelyben nemcsak a rajzolást gyakorolhatta, hanem minden olyan mesterséget, amelynek köze van a rajz művészetéhez. Ragyogó, isteni tehetség volt, aki a mértanhoz is kiválóan értett, így a szobrászaton kívül az építészetet is kitanulta.”
Egy fogódzót maga Leonardo kínált nekünk azzal, hogy írásaiban „tanulatlanságáról” panaszkodott: nem volt birtokában a görög és a latin megfelelő szintű ismeretének, melyet a korban elengedhetetlennek tartottak a hivatalos kultúra világába való belépéshez. Iskolázottságbeli lemaradásait felnőttkorában próbálta behozni, ellenben már fiatalon gyönyörűen énekelt, dalokat és verseket rögtönzött, közben lanton kísérte magát. 1472-ben lett a festőcéh tagja, de még sokáig Verocchióval dolgozott, képein hátteret és mellékalakokat festett. A balkezességre utaló ecsetvonások révén azonosítják keze nyomát. A Vasarinál olvasható anekdota szerint Verocchio letette az ecsetet, mert kénytelen volt elismerni az ifjú tanítvány fölényét: „Nem akart többé a festőpalettához nyúlni, mert szégyellte, hogy egy fiúcska többet tud nála.”
1473-ig nem tudunk biztosan Leonardónak tulajdonítható műről. Ekkor keletkezett az a firenzei Uffiziben őrzött tájkép, amelyet jelenlegi tudásunk szerint a már néhány éve a firenzei mester mellett tanuló Leonardo először látott el aláírásával. Első önálló alkotásai az Arno-völgyi táj vázlatrajza, a Három királyok imádása és a Szent Jeromos voltak. 1478-ban őt bízták meg a városháza, a Palazzo Vecchio Szent Bernát-kápolnájában az oltárkép elkészítésével, 1481-ben a San Donato-templom főoltárképének megfestésével, de egyik művét sem fejezte be, csak vázlatokat készített. Leonardo a festés mellett tervet készített az Arno folyó szabályozására, csatornák építésére, hadigépeket, ostromlétrákat rajzolt, szélmalomkereket tervezett hadi célokra.
A rendezvényszervező művész
1482-től Lodovico Sforza milánói herceg szolgálatában építészeti, szobrászi, festői, katonai, vízügyi feladatokat kapott. Milánóban készült egyik legszebb képe, a herceg szeretőjét ábrázoló Hermelines hölgy és a Sziklás Madonna első változata. Leonardo eklektikus személyisége érvényre juthatott a herceg udvarában, itt hangszereken játszott, sőt maga is talált fel hangszereket. Ceremóniamesterként, vagy mai megnevezéssel rendezvényszervezőként is dolgozott: sokoldalú tehetségét ünnepségek és udvari látványosságok előkészítésében is kibontakoztathatta. Ilyen irányú érdeklődését a kódexekben szereplő rajzai tanúsítják, gépdobokat, fúvós hangszereket, zeneszerszámokat, tűzijátékhoz látványelemeket tervezett.
„Amikor egy alakot megfestesz, gondold végig alaposan, ki ő, és mit fog csinálni a képen” – írta Leonardo az Utolsó vacsorához készített egyik vázlata alá. Az első milánói időszak legfontosabb és leghíresebb Leonardo-műve az 1495-1497 között a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumába festett Utolsó vacsora. A szekko technikával (a már száraz vakolatra vitte fel a festéket) készült falikép azt a drámai pillanatot örökíti meg, amikor Jézus elmondja tanítványainak, egyikőjük el fogja árulni. A képet 1998-ban restaurálták. Sajnos a festmény keletkezésének körülményeiről nagyon keveset tudunk. Egyrészt teljességgel hiányzik a korabeli dokumentáció arról, hogy ki és milyen okból hívta életre ezt az ambiciózus vállalkozást, másrészt csak néhány, a műhöz kapcsolódó Leonardo-előtanulmány maradt fenn. Az Utolsó vacsora ma is állandó kutatások tárgya. Egy elképzelés (és Aragóniai Lajos titkárának feljegyzései szerint) a freskó egy részét a Sforza-udvar tagjairól, egy másik részét az utca embereiről mintázta. A kijelentés második felét maga Leonardo is megerősítette néhány feljegyzésében.
A milánói udvarban Leonardo elmélyült a katonai és műszaki tudományokban, az építészet, a folyadékok mechanikája, a ballisztika és az optika kérdéseit kutatta. Tanulmányozta a repülést, ő tervezett először a mai helikopterhez hasonló eszközt, s felfedezte a siklóernyőt is.
Érdekesség, hogy az emberi test felépítésének megismerésére az elsők között boncolt. Tizenhat évig dolgozott Francesco Sforza lovas szobrán, amelyet nem fejezett be, mert a szükséges bronz ágyúöntéshez kellett, de a tervek készítése közben született többek között híres ábrázolása az emberi test tökéletes arányairól, a körbe és négyzetbe írt emberről.
A következő időszakban megfordult Mantovában, Velencében, Firenzében, majd 1500-ban mérnökként, katonai építészként Cesare Borgia szolgálatába állt. 1503-ban visszatért Firenzébe, ahol megkapta élete legnagyobb megbízatását: a Palazzo Vecchióban a firenzei győzelemmel végződött anghiari csatát kellett megörökítenie a tanácsterem falán. A terem másik felén a cascinai csata megfestésére Michelangelót kérték fel, de egyik zseni sem készült el a munkával. Leonardo ekkoriban festette világhírű művét, a talányos mosolyú nőalakot ábrázoló Mona Lisát (más néven La Gioconda) is.
A szerelem és a „fiúszerelem”
Fiatalemberként, mint minden tanítványtársa, Leonardo da Vinci is kivette részét a mulatságokból és a vidám összejövetelekből, ahol nem egy fiatal nőnek csapta a szelet. Azonban 1476-ban, Verrocchio melletti inasévei alatt Leonardo ellen szodómia vádjával per folyt, amely a fiatal művész felmentésével zárult. Életének ez az epizódja újra és újra előhozza feltételezett homoszexuális érdeklődését. Freud 1910-ben, egy Leonardóról szóló írásában az átlagostól eltérő szexuális érdeklődést ténynek tekintette. Jóval előtte, Leonardo költői elbeszélésében maga beszél Salaival való különleges kapcsolatáról, azt állítva, hogy ezt a tanítványát „mindenki másnál jobban szerette az életben, rendkívüli tehetsége miatt”, majd nem sokkal később hosszas fejtegetésbe kezd a „fiúszerelemről”.
Életének hátralevő részét a nyugtalan vándorlás és egy utolsó nekilendülés jellemezte a tudomány, elsősorban az anatómiai kutatások területén. Előbb Milánóban, majd Rómában dolgozott, 1516-ban pedig I. Ferenc francia király meghívására az amboise-i királyi vár közelébe, Cloux-ba költözött. Itt fejezte be Keresztelő Szent Jánost ábrázoló festményét, és folytatta művészeti írásait.
A zseniális művész, polihisztor 1519. május 2-án hunyt el. Leonardo volt az uomo universale, az egyetemes ember reneszánsz eszményképének jellegzetes megtestesítője, akit kimeríthetetlen kíváncsisága hajtott újabb és újabb felfedezések felé. Írásai magyarul Tudomány és művészet és A festészetről címmel jelentek meg.
A szülőhelyétől három kilométerre fekvő Vinciben található a neki szentelt könyvtár és az úgynevezett Ideális Múzeum, amelyben a mester hatvan rekonstruált találmánya sorakozik. 2012-ben születésének 560. évfordulóján Anchianóban megnyitották helyreállított szülőházát.
A szétszóródott örökség
Leonardo halála után a művész szinte minden kéziratát — a De Beatis által 1517-ben megtekintett „kötetek végeláthatatlan sorát” — Francesco Melzi örökölte. A hű tanítvány révén kerültek ezek Amboise-ból Itáliába, Melzi Vaprio d’Addában lévő villájába, aki ott őrizte őket haláláig, 1570-ig. Fiát azonban hidegen hagyta az értékes apai örökség, így vele kezdődtek a Leonardo kódexeinek hányattatásai. Ma már csak egyötöde van meg az eredeti anyagnak; a többit vagy ellopták, vagy eltűnt. Az úgynevezett Hammer kódex az Egyesült Államokba került. Ez a kézirat nem volt a Melzi-hagyaték része; első ismert tulajdonosa 1537-beb egy szobrász volt. A XVIII. században Leicester gróf tulajdonába került, majd 1980-ban árverésre bocsátották. Akkor Armand Hammer amerikai olajmágnás licitált rá sikeresen. 1994-ben újból leütötték; jelenlegi tulajdonosa Bill Gates, az ismert vállalatvezető.
Magyarországon 2007-ben Debrecenben volt nagyszabású Leonardo-kiállítás, amely számos eredeti Leonardo-művet és több, a művész irányításával készített makettet, modellt vonultatott fel, több mint nyolc méter magas Kolosszusnak üveggyapot mását is megépítették. 2014 áprilisában Pécsett a Janus Pannonius Múzeumban nyílt kiállítás Leonardo találmányaiból.
Fotók: Wikimédia, leonardopecs.hu
