„Legdivatosabb volt a selyem-foulard, a batisztmuszlin és az organdil. A férfiak kék és fekete frakkokban jelentek meg” – írta Vay Sarolta 1859-ben a báli megjelenésről.
Sarkantyú, selyem, strassz
Amióta vannak bálok, azóta fontos kérdés a báli divat is. Azt sokan tudják, hogy a reformkor hozta divatba a magyaros öltözéket és díszeket, azt viszont annál kevesebben, hogy a régi Pest-Budán volt olyan bál is, ahol az álarcos hölgyek csak cipőt és kesztyűt viseltek.
Hagyományosan vízkereszttől hamvazószerdáig tart a farsangi szezon, a báli mulatságok időszaka. 1848-ban e nemzeti táncvigalmaktól elvárták, hogy „társalgási nyelve, s öltözete, tisztán magyar leend”. Az addig „csak keringőkben, cotillonokban enyelgő ifjúságnak az előírás szerint sarkantyút kellett kötnie, s azt keményen összevágni, ha az egyes részek után bokázott.” Ma rophatjuk sarkantyú nélkül is – de nem mindegy, milyen ruhában.
Amikor a csárdás a reformkorban, illetve a szabadságharc bukása után jellegzetes magyar társasági tánccá vált, a fővároson kívül először valószínűleg Nagyváradon, a bihari kaszinóban táncolták. A január 11-i eseményt egy kalendárium ekképp örökítette meg: „Ezen a napon pontosan tizenkét órakor Reviczky Karolina, Reviczky Fridrikné Juricskay Amália, Ferdényi Viktória, Antónia és Jozefa pompás magyar ruhában öt magyar díszöltözetben levő ifjú karján a terem közepére álltak és az ott formált körben kellemteljes méltósággal s honunk szépeinek sajátos szűz szeméremmel harsány tapsok közt lejtettek.”
Ez az egyik első írásos híradásunk a báli öltözetről. Néhány nap múlva Aradon követték a példát, ahol a vendégek már mind magyar ruhában jelentek meg, a zenészek is nemzeti öltönyt viseltek és hat pár állt fel a csárdás bemutatására. A táncosok fekete rövid zrínyi-dolmányt, szűk zsinóros nadrágot, kurtaszárú csizmát és arannyal hímes nyakkendőt viseltek, míg a táncosnők arannyal ékesített fekete vállfűzőben, fehér atlasz szoknyában s rövid csinos szegésű köpenyben álltak sorba.
A leírásból kitetsző báli öltözet megjelenését akkor értékelhetjük igazán nagyra, ha ismerjük a korabeli sajtóból a Regélő Pesti Divatlap tollnokának búsongását: „némely magyar hölgynek nevelése német, nyelve francia, természete angol, éneke olasz, öltözete vegyes… csak az istenadta levegő, a mindennapi kenyér, s ehhez mind az, mit egyáltalában nem szeret, magyar”.
A dekoltázsnak illett szerénynek lennie
A „vegyes” öltözet előzménye: a korai századokban a nők még a divatnak megfelelően, táncra teljesen alkalmatlan, szűk ruhában voltak kénytelenek feszengeni, egészen addig, míg Medici Katalin divatba nem hozta a könnyű, kivágott estélyi ruhát. Az átállás nem ment olyan könnyen, ezért a hölgyek lányos zavarukban a ledér holmikhoz álarcot viseltek. Akárcsak a régi Pest-Budán, a XIX. század elején, amikor – sikamlós estélyeket sejtet egy régi könyv – „Tüköry a Király utcai Fekete Redoute mintájára szervezte meg az Új Világban a híres débardeur-bálokat, amelyeken a bálban részt vevő hölgyek egyetlen ruhadarabja az arcukat takaró fekete álarc volt, ezenkívül legfeljebb cipő és fekete kesztyű födte testüket „.
Az 1859-ben született Vay Sarolta grófnő illemtudóbb pest-budai báltermekbe kukkant be korának népszerű írásaiban: „Legdivatosabb volt a selyem-foulard, a batisztmuszlin és az organdil. A férfiak kék és fekete frakkokban jelentek meg.” Strauss keringőinek nagy divatja idején a hölgyek többnyire fehér ruhát viseltek -akkoriban az volt a divat -, s a báli tudósítók szerint a boa éppen kimenőben volt a módiból.
Amikor a tánciskolákban „fodros, rövid ruhás kisasszonyok és a fehér inges bársonyos térdnadrágos ifjú uracskák” lejtettek, az első bálozó „mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordott, s csak a második évadban választhatott a rózsaszín, világoskék, halványsárga, vagy almazöld között”. A dekoltázsnak illett szerénynek lennie, akárcsak az ifjú hölgy ékszerének, „de még olyan őszre emlékeztető díszt sem hordhatott, mint a szőlő vagy az őszirózsa”. Ha már több éve farsangolt a kisasszonyka, sárga, lila vagy vörös színt is választhatott, no de ki akarta világgá kürtölni, hogy évek óta nem kelt el.
Elérkeztünk a XIX. század végére. Férjes nők részére első divatcikk a brokát. „Oly remek alakban tűnik fel ez a gazdag szövet, hogy már viselhetési jogaiért is érdemes a kesztyű alá az arany karika gyűrűt megszerezni” – lelkesedett 1890-ben a Divatsalon. Valamivel visszafogottabb a báli öltözéke a fiatal anyáknak, de még mindig szabadon válogattak a színek és az anyagok között. Az idős hölgyek tompa színű selymekben, bársonyokban finom csipke és gyémánt díszítéssel jelenhettek meg.
A ma oly divatos strasszig még egy évszázad van hátra. Ebben a bál intézménye és öltözete felváltva hol polgárosodik, hol demokratizálódik egy időre. 1926-ban „pamutharisnyás kislányok boxcipőjére” figyel fel A Társaság című lap báli tudósítója. Három évvel később, 1929-ben már Girardi Tibor, a legelőkelőbb magyar szalon tulajdonosa is csak nosztalgiázik a híres, nagy elite bálok időszakáról, amikor „egy farsangi szezon üzletileg is sokat jelentett. Főleg szombatonként késő éjjel tucatszámra szállítottuk a legszebb báli ruhákat ” Ugyanő a Szabó Hírlap hasábjain 1930-ban így nyilatkozik: „A mai bálok divat szempontjából nyomába sem lépnek a régi tradícióknak. Ma már nem a békebeli elitközösség a bálok látogatója…. a mai bálok divatszempontból alig jelentenek valamit. Valamikor a farsang munkát és jövedelmet jelentett a szabóiparnak. Ma már csak a nőiszabó ipart érdekli a farsang. A férfiszabó iparnak alig jelent valamit.”
Képek forrás: Divatkép Alter és Kiss udvari szállítók női divatszalonjából
