A fiatalon, tragikus körülmények között tavaly elhunyt költő, Málik Roland verseinek egybegyűjtött kiadása a Műút szerkesztőségének gondozásában hamarosan megjelenik. A kötetet Budapesten január 31-én mutatják be a Hadik Kávéházban.
Málik Roland 1976-ban született Miskolcon, középiskolai tanulmányai után 1994-től a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karának hallgatója volt, itt szeezte meg közgazdasági diplomáját vezetés-szervezés szakon 1999-ben. Nyughatatlan természetként ismert mindenki, önmagát keresve 2003-tól egy évig a Miskolci Egyetem bölcsészkarán magyar–angol szakos hallgatója lett. Majd az egyetemi életet elhagyva 2004 és 2008 között recepciósként, illetve úszómesterként dolgozott különböző hotelekben.
Málik gimnazista kora óta írt verseket, főként a modern, rím nélküli stílust kedvelte. Első kötete 2006-ban jelent meg Ördög címmel, Mandala című novelláskötete 2008-ban került kiadásra. A miskolci Műút irodalmi, kritikai és művészeti folyóirat és a Spanyolnátha művészeti folyóirat állandó szerzője volt. Életének utolsó éveiben elsősorban Budapesten élt, számos prózája jelent meg ez időben, elsősorban a Műútban.
2011. január 28-án, pénteken az ecuadori Santa Marianitában, a Playa Bonitán a Csendes-óceánba fulladt.
Bemutató
Málik Roland: Báb
(egybegyűjtött versek)
Időpont: 2012. január 31. (kedd) 18:00
Helyszín: Hadik Kávéház, Budapest
Bemutatja: Bazsányi Sándor
Málik Roland: A Halál margójára
(Részlet)
„…halál a tavaszi alapozásban,
pedig nem vagy egyéb, mint
egy kis függőhíd két part között.
De: végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell menni rajtad,
végig kell rajtad menni.
És tudod, mi a legócskább az egészben?
Hogy nincs az a kísérteties zene.”
„Málik Roland költő, író (1976-2011) irodalmi pályáját sorsa igen rövidre szabta. Egyfelől tragikus hirtelenségű halála, másfelől viszonylag késői indulása kurtította fénykora éveit. Hosszan készülődött, tanult, csiszolgatta szövegeit. Szerény volt és – bizonyos szempontból – tartózkodó. […] A társadalmi érvényesülés kevésbé érdekelte, mint maga a költészet. Az irodalom intézményeivel szőrmentén érintkezett. Közleményei számát és helyét tekintve visszafogottnak tűnhet fel költői teljesítménye. Úgy tetszik, alkatilag volt kevés versű költő. Rövidebb költeményei azért készültek lassan, mert csak akkor elégedett meg velük, ha tűhegynyi pontosságúnak mutatkoztak. Nem viselhette a fals hangot, a modorosságot, a csalást. Ugyanakkor jellemző alkotói módszere volt, hogy nem kihúzott a szövegekből, hanem lecserélt bennük, sőt időről időre továbbduzzasztotta őket. […] S az idő is kevés volt, hogy szakmai sikereket érjen el, és szélesebb körben is ismertté váljon. Hiszen ha belegondolunk, egy-egy verset sokszor csak évek múlva fogunk föl onnan számítva, hogy először találkoztunk vele. S ahhoz előbb még valamilyen úton-módon el is kell jutnia hozzánk. Ám a szerző halálával elszállt a lehetőség, hogy új és új művei hívják föl rá a figyelmet, életműve váratlanul lezárult – de hiszem, hogy még így, torzónak feltűnve is a magyar irodalom maradandó kincse, hogy sokaknak lesz még fontos. Mindenestre vagyunk néhányan, akiknek nagyon is az – ezt jelezte a Műút folyóirat 2011026-os számának emlékösszeállítása, s jelzi most ez a kötet is.”
(Nyilas Atilla)
„Egyetlen életében megjelent verseskönyvére, az Ördögre azt mondtam, baromi jó, de tévedtem, mert már akkor azt kellett volna mondani, hogy úgy szólal meg, mint a legnagyobbak. Az utolsó, legszebb verseit már a halála után olvastam. Most már úgy érzem, hogy a legnagyobb magyar költők egyike volt. »Én úgy élek, hogy nem írok. / És úgy írok, hogy nem élek. / De arra lecsapok / – mint ivó gnúra krokodil -, / amit költő a Halál vizénél / írna le. Csak a halott Költő jó költő, / csak a halott Költő: költő.«
A halált figyelte mindig, semmi mást, de mégis úgy tudta megszerettetni a verseiben az életet, mint senki más. Ámult. Ámulva élt. Kapcsolatot tartott a Titokkal. És a versei átélhetővé teszik ezt az ámulatot: szerelmessé teszi olvasóját az életbe. Azt hiszem, ő tudta, mi az, hogy boldogság. Nem látomásai voltak, hanem egyetlen látomás volt az élete. Írt az életével és a halálával is.
Pedig igazából nem is írt, hanem beszélt. Csak úgy elmondta. Szinte könnyedén. És abban, ahogy beszél, ott van Ady bibliás magabiztossága, Krúdy boros bolyongásai, József Attila utolsó verseinek a pokoli tudása, Pilinszky misztikája, Horatius derűje és Szent Ferenc humora. Bizony, ez mind. Aki majd olvassa ezt a könyvet, meg fogja látni, hogy ez mégis milyen végtelenül egyszerű. Csak egy beszélgetés egy kocsma előtti asztalnál, októberi napsütésben.
Korszerűséghez és korszerűtlenséghez semmi köze. Ha mégis egyvalakihez kéne hasonlítani, az József Attila lenne, aki ezt ajánlotta: a mindenséggel mérd magad. És úgy látszik, Málik Roland megfogadta ezt a tanácsot. A legnagyobb szabad vízbe halt bele, ami létezik a Földön: a Csendes-óceánba.”
(Kemény István)
Málik Roland Báb című verseskötete a Műút-könyvek sorozatában jelenik meg a Szépmesterségek Alapítvány kiadásában.
Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket összeállította: Nyilas Richárd
A szerkesztésben közreműködött: Mester Zsuzsa
