„Mi mindent eltűrt ez a vászon! Eltűrte a mozgást. Hogy valaki fölállt, leült, kirúgta maga alól a széket, és rohanni kezdett.” Csutak történeteit és számos ifjúsági regényt, csodálatosan csavaros novellákat és a Régi idők fociját is Mándy Ivánnak köszönhetjük.
December 23-án született 100 éve Mándy Iván Kossuth-díjas író, a Régi idők mozija és a Csutak-regények szerzője. Budapesten született 1918. december 23-án, ez a város volt lakhelye, műveinek ihletője. Apja Mándy Gyula hírlapíró volt, aki vidéki polgári család sarjaként érkezett a századforduló Budapestjére, tele nagyratörő tervekkel. A szülők válása után a hatéves Mándy a hányatott életet élő apával maradt, s korán megismerte az otthontalanságot, az olcsó szállodák, kávéházak és kis mozik világát. Hírlapíró apja – afféle bohém csodabogár, számtalan anekdota hőse – mindenhová magával vitte fiát, szerkesztőségekbe, kávéházakba, moziba, futballmérkőzésekre. Mándy jobban kedvelte ezeket a helyeket, mint az iskolát, amelyből 16 éves korában kimaradt és soha nem is érettségizett le. Írni viszont, atyai hatásra, korán kezdett, első kritikusa az édesapja volt, és első novelláit a Magyarság és negyvenes évek elején Schöpflin Aladár ajánlásával, a Tükör című folyóirat közölte, majd 1943-ban megjelent első kötete Csőszház címmel. Ettől kezdve folyamatosan jelentek meg írásai.
„A magyar irodalom mintha tele volna megtévesztő alakokkal. Vagy inkább az irodalom önértékelése ingatag, figyelmetlen, hagyja magát megtéveszteni, így lesz Móricz őserő, s nem látszik az esze. Mikszáth a nagy anekdotázó, és nem látszik a szomorúsága, ahogy nem látszik Karinthy következetessége, egységessége, mert úgy kell tudnunk, hogy ő elaprózta magát… Nemrégiben Mándy kezéről értekeztem, hogy az milyen félrevezető, minthogy az a selymes, finom kávésnéni kéz egy tigris mancsa…” Esterházy Péter a Láz, ár, er, Wien-ben ír Mándyról. A háború idején a Reggeli Magyarországnál volt a sportrovat szerkesztője, noha saját bevallása szerint a focin kívül semmihez sem értett. Ekkoriban sporttudósítóként működött, a katonai szolgálattól sikerült megmenekülnie. A háború után az akkor induló Újhold című folyóirat gárdájához csatlakozott, néhány számot társszerkesztőként is jegyzett.
Csutak és a filmek
1945 után egy ideig az akkor elindult Magyarok című lapba írogatott, majd az 1946-ban megjelent Újhold című folyóirat egyik társszerkesztője lett, Pilinszky János, Rába György és Lengyel Balázs mellett. A lapot 1948-ban l,art pour l,art művészkedés vádjával ellehetetlenítették, íróit elhallgattatták, háttérbe szorították. Mándyban ekkor alakult ki a későbbi írásaiban is szinte állandóan érzékelhető sértettségi állapot. 1952-ben rövid ideig a Népszava Könyvkiadónál lektor volt, a Népművelési Intézetben műsorfüzeteket szerkesztett, de 1954-ben onnan is elbocsátották. Az ugyancsak ritkán foglalkoztatott Ottlik Gézával jó barátságot ápoló Mándyt az „éhenhalástól” az Ifjúsági Rádió mentette meg, amelynek gyöngécske hangjátékokat dolgozott át előadhatóvá. Ebben az időben kezdett ifjúsági regényeket írni, ekkor keletkeztek a máig közkedvelt Csutak-sorozat darabjai: Csutak színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt.
A hallgatás éveiben írt műveit egy nagy bőröndben őrizte. Kifogástalan eleganciájú alakja gyakran feltűnt a kávéházakban, ahol apró cetlikre jegyezte láttató erejű tőmondatait, amelyekből írásait felépítette. Műveinek színtere a Tisza Kálmán, a Mátyás és a Teleki tér határolta háromszög volt, a szürke bérházak, kocsmák, mosodák, trafikok, liftek, vécék, uszodák, mozik. E tájakat népesítették be „hősei”: a kisemberek, a félrecsúszott egzisztenciák, a „pálya szélén rekedtek”, a kisemmizettek, a mindig vesztesek. A hatvanas évek közepétől műveit sorra kiadták (Régi idők mozija, A pálya szélén, Átkelés, Magukra maradtak), s 1969-ben József Attila-, majd 1988-ban Kossuth-díjat is kapott.
Mándy Iván: Csutak színre lép
(részlet)
„– Nem ugrunk fel Csutakért?
– Fölösleges – legyintett Drugics Cézár.
– De hátha mégse akadunk vele össze…
– Főleg ha már egyszer itt van!
Szemben a sarkon valóban ott állt Csutak. Sápadtszőke fapofa, két szódásüveggel a kezében. Cingár alakja szinte elveszett a lehetetlenül bő kabátban.
Drugics Ági csak nézte egy darabig, aztán odaszólt Cézárnak:
– Azt hiszem, már a papája is ebben a kabátban járt.
– De még a nagypapája is!
– Családi kabát! – nevetett Csiriz, és a járda széléről integetett. – Csutak! Csutikám! Gyere át!
– Mindjárt! – Csutak ott a másik oldalon megindult az üvegeivel. Majd váratlanul megtorpant. – Nem lehet! – kiabálta.
Azok meg egymásra néztek. Igazán mintha megkukultak volna. Ági szólalt meg először:
– Még ilyet! Elment az esze!
Cézár dühöngve:
– Csökönyös öszvér! – Átordított: – Ne mókázz, Csutak! Nincs időnk.”
1971-ben feleségül vette Simon Judit orvosnőt, aki védett, békés otthont teremtett az írónak az otthontalanság évtizedei után. A rendszerváltás után sem csatlakozott egyetlen politikai erőhöz sem, tisztségei azonban megsokasodtak.
A hetvenes évek végétől figyelme a tárgyak, dolgok felé fordult. Műveiben a modern nagyvárosi ember magányát, szorongásait szólaltatta meg. Magányos hőseinek groteszk, mégis hősi küzdelme a valósággal a hűség és a részvét erkölcsi parancsára figyelmeztet. Több kötet hangjátékot és Mélyvíz (1960) címmel musicalt is írt. Klasszikussá vált gyermekkönyveiben a jellegzetes pesti tájak és figurák valóság és álom, valóság és fantasztikum szivárványszíneiből kelnek életre.
A mozit nagyon szerette, Tati, Fellini voltak kedves rendezői, s írásai is több rendezőt megihlettek. Legsikerültebb filmje, a Sándor Pál rendezte Régi idők focija volt, amelyből szállóigévé lett, hogy „Kell egy csapat”. A kilencvenes évek elején részt vett a felpezsdülő irodalmi-művészeti életben , előbb a Holmi című lap szerkesztőbizottságának tagja, majd a Rónay György-díj kuratóriumának elnöke, 1992-től pedig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke volt. 1995. október 6-án hunyt el Budapesten.
„Mi mindent eltűrt ez a vászon! Eltűrte a mozgást. Hogy valaki fölállt, leült, kirúgta maga alól a széket, és rohanni kezdett. Eltűrte az üldözéseket a háztetőn, találkozásokat a tengerparton, csónakázást a holdfényben, az alig vánszorgó, régi gőzmozdonyokat, a roskadozó vashidakat, az emeletes omnibuszokat, a tengeri és szárazföldi csatákat. Az esőket is eltűrte, azt a sok esőt, a régi filmekét.” (Mándy Iván: Mozi)
Lengyel Balázs Mándy Iván című kötetében így ír: „Mándy Iván mégis szerencsés író. Szerencsés, mert széleskörű értetlenség, tartós félreállítás ellenére gazdag és egyenletes életművet hozott létre, melynek eredményeit a fiatalabb prózaírók egész iskolája hasznosítja. Negyvenes évei végére elérte, hogy helye, rangja legjobb prózaíróink között vitathatatlan. Munkásságának megvan még a népszerűsége is – éppen az igényesebb olvasók körében, ha olyan népszerűségre persze sohasem is számíthat, mint a sikerírók; s olyanra sem, természetesen, mint a régebbi klasszikusok, akiknek prózájában van valami kivételes kolorit, valami belülről áradó ragyogás, amely a szórakoztató irodalommal való konkurenciát lehetővé teszi. De vajon napjaink kiemelkedő íróiban, bel- és külföldön egyaránt, sok van-e még ebből a tolsztoji vagy stendhali koloritból? Ebből a fehér izzásból, amely mögött a teljes színskála áll? Bárhogy van is, Mándy egy szín írója, egy életérzésé, egyfajta lelki reflexé. De annak az egynek csaknem maradéktalan feltérképezője; ábrázolásának úttörő, realista mestere.”
Egy 1987-es interjúban arra a kérdésre, hogyan jellemezné magát, egy mondatban így válaszolt: „egy fiú a térről, egy álmodozó, egy mozirajongó és monomániás fráter, aki megy a maga útján.”
