„Marcel Proust életében tulajdonképpen semmi érdekes nem történt” – írja Hegedüs Géza Az eltűnt idő nyomában c. regény francia szerzőjéről, a 145 éve született Marcel Proust íróról.
„A körülöttünk levő dolgok talán csak azért látszanak mozdulatlannak, mivel bizonyosak vagyunk, hogy ők azok, és nem mások, mivel ővelük szemben az értelmünk is mozdulatlan.”
Marcel Proust francia író, teljes nevén Valentin Louis Georges Eugene Marcel Proust 1871. július 10-én született Auteuil-ben. Apja vidéki katolikus orvos, anyja zsidó bankárcsalád sarja volt. Életében nem sok érdekes történt. Kiváló iskolákba járt, itt már írt az iskolai lapokba. 1889-90-ben katona volt, majd a Politikatudományi Intézetben tanult, irodalomból és jogból szerzett képesítést. Egyetemi évei alatt Henri Bergson, majd Paul Desjardins filozófus és Albert Sorel történész hatott rá. Bergson az unokabátyja volt, tőle tanulta: az idő valódi múlásának semmi köze ahhoz a belső időhöz, melyet átélünk.
Bámulta Anatole France műveltségét és elegáns stílusát, s nem vette észre, hogy France társadalmi kérdésekig jutott, míg őt csak a társaság érdekelte. Proust az arisztokrácia és nagypolgárság szalonjaiba járt, első írásai 1892-ben jelentek meg, 1896-ban adta ki összegyűjtött novelláit Gyönyörűségek és napok címmel. Ezután kezdett önéletrajzi regényéhez, a Jean Santeuil csak az 1950-es években jelent meg, a töredék hibái dacára tehetséget mutat.
A Dreyfus-ügyben aktív szerepe volt, vállalta a kirekesztés kockázatát is. Ekkor szerzett élményei fokozták kiábrándultságát az arisztokráciából, s allergikus asztmája miatt mindinkább visszavonult a társasági élettől. 1899-ben talált rá John Ruskin művészeti írásaira, s regényét félbehagyva a természet és a gótikus építészet felé fordult. Velencébe utazott, majd végigjárta hazája katedrálisait, lefordította Ruskin műveit, érett prózája az ezekhez írt előszókban bukkan fel.
1903-ban meghalt apja, két évvel később anyja is: a csapások érzelmileg megviselték, de anyagi függetlensége lehetővé tette nagy regényének elkezdését. Az első változatokat félretéve paródiasorozatot írt, többek közt Balzacról, Saint-Simonról, Flaubert-ről és Renanról. Ezután regénye filozófiai hátterének tisztázására esszét írt Saint-Beuve ellen, aki szerint az irodalom a művelt értelmiség időtöltése; Proust szerint a művész feladata a tudatalatti emlékezetből kiszabadítani a megszokás eltakarta örök értékeket. 1909-ben teájának és kekszének (a madeleine-süteménynek) íze idézte fel benne a gyermekkort. Sorra megjelentek előtte regényhősei, s elkezdte Az eltűnt idő nyomában-t. Felmerült benne a nősülés terve, ám inkább magányosan dolgozott regényén.
„Mire való más népekkel szemben éles hangot megütni? S kivált az irodalomban, ahol uralkodni csak meggyőzéssel lehet?” – tette fel a kérdést Proust. A Swann című rész első, 1912-ben befejezett változatát egyetlen kiadó sem fogadta el, végül 1913-ban Bernard Gasset az író költségén adta ki. Proust ekkor még csak két folytatást tervezett, de munkáját visszavetette az első világháború. Élete utolsó tíz évében igen beteg volt, parafával hangszigetelt szobában írt, szemét rejtett fényforrások kímélték. Csak éjszaka járt levegőre, s néma félhomályban emlékezett érdektelen életére, amelyet hét részben, 16 kötetben, érdekesen és újszerűen idézett fel. Már nem is élt szinte, csak emlékezett – átdolgozta a folytatást, az érzelmek mélyebbek, a szerkezet gazdagabb, sokrétűbb, a terjedelem háromszoros lett. Gide 1914-ben kiadta volna a művet, de Proust nemet mondott.
„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.” (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában)
A Swann új kiadásával együtt jelent meg a Bimbózó lányok árnyékában, amely 1919-ben Goncourt-díjat kapott, írója pedig egyszerre világhírű lett. Életében a Guermantes-ék (1921-ben), a Szodoma és Gomorra két kötete (1922-ben) látott napvilágot, ezek szövegét még Proust javította.
Proust 1922. november 18-án halt meg Párizsban, tüdőgyulladásban. A fogolynőt már nem tudta átdolgozni, ez a rész 1923-ban, az Albertine eltűnik 1925-ben, A megtalált idő 1927-ben jelent meg, magyarul az első három részt adták ki.
