Mariam Petroszjan: Abban a házban

„Az embernek teljesen le kell vetkőznie a komplexusait, hogy a másikat szemtől szembe Taknyinak vagy Pisisnek nevezze, és ne érezze szemét disznónak magát.” – Részlet a Magvető ajánlásával Mariam Petroszjan különleges hangulatú kötetéből

Mariam Petroszjan regényének főszereplője egy titokzatos és saját törvényekkel bíró Ház, amelyet gyerekek laknak: olyan gyerekek, akiket a kinti világban fogyatékkal élő vagy beteg gyerekeknek neveznek, és akiket a Ház nem csak megvéd ettől a kinti világtól, de el is különíti őket – ám nem csupán a külvilágtól, de gyakran egymástól is. A Háznak ugyanis saját belső törvényei vannak: különböző csoportokba tartoznak például a tolószékes gyerekek és a járni tudók, különböző falkákat alkotnak az egymás közelségében élők, falkavezérek irányítják a gyerekeket, akik a Házba kerülésük után új neveket kapnak, és ezek a nevek fogják meghatározni a benti életüket. A Ház gyerekek alkotta, de szinte önállóvá váló szabályai egyszerre teszik lehetővé a Házban való életet és szorítják azt merev korlátok közé. Nem véletlen, hogy a Ház történetében így a nevelők csak homályos mellékszereplők, és hogy a gyerekek számára ugyanazt jelenti, ha valaki meghal, mintha csak a kinti világba távozik.
Petroszjan kötete – a kortárs orosz irodalom nem csupán terjedelmében, de vállalásában is jelentős alkotása – egy sajátos atmoszférájú, világszerű, letehetetlenül olvasmányos nagyregény, amelynek szereplői könnyen az ismerőseinkké válhatnak. Figyelhetjük, hogy milyen határátlépésekkel jár a tolószékes Bagós új csoportba kerülése, és hogy hogyan ismeri ki magát a Ház törvényei között Szöcske, a kar nélküli kisfiú vagy azt, hogy a diákok között legendássá váló nevelő, Ralph miként próbálja megfejteni a gyerekek zárt világát. A Házat lakó kicsik és nagyok, újoncok és felsősök zárt közegét olyan plasztikusan ábrázolja a könyv, hogy az olvasó maga is ismerője lesz a lakók vágyainak és félelmeinek. A fogyatékosság maga nem témája a regénynek, noha a különbözőség, a másság kezelésének stratégiái igen: a kegyetlen háborúk és a társasági feszültségek épp úgy megjelennek a könyv lapjain, mint a szolidaritás és az elfogadás megható jelenetei.

Mariam Petroszjan: Abban a házban

(Részlet a könyvből)

A bagós – A sportcipő előnyei

A piros futócipővel kezdődött az egész. A táskám fenekén találtam. A személyes holmik tárolására rendszeresített táskában. Így hívják. Csak éppen semmiféle személyes holmi nincs benne soha. Két dörzstörölköző, egy köteg zsebkendő, piszkos fehérnemű. Mint mindenkinek. Az összes táska, törölköző, zokni és alsónadrág egyforma, hogy senkinek se legyen oka sértődésre.
A futócipőre véletlenül akadtam rá, rég megfeledkeztem róla. Régi ajándék, már arra sem emlékszem, kitől, még az előző életemből. Élénkpiros cipő, nyalókaszerű csíkos talppal, fényes tasakban. Felszakítottam a csomagolópapírt, megsimogattam a tűzpiros zsinórt, és gyorsan cipőt váltottam. A lábam furcsa lett. Szokatlanul járóképesnek látszott. El is felejtettem, hogy ilyen is lehet.
Azon a napon, órák után a Dzsinn félrehívott, és azt mondta, nem tetszik neki, ahogy viselkedem. A futócipőmre mutatott, és rám parancsolt, hogy vegyem le. Nem kellett volna megkérdeznem, hogy miért, de megkérdeztem.
– Felhívja magára a figyelmet – mondta.
A Dzsinn szerint ez a magyarázat teljesen rendben van.
– Na és? – kérdeztem. – Hadd hívja.
Nem felelt egy szót sem. Megigazította a szemüvegén a zsinórt, elmosolyodott, és elhajtott. Este cédulát kaptam. Egyetlen szó volt rajta: „Cipővita”. Már tudtam, hogy ráfaragtam.
Ahogy a pelyhet borotváltam lefelé a képemről, megvágtam magam, és összetörtem a fogkefés poharat. A tükörből visszanéző ábrázaton halálos rémület látszott, valójában szinte egyáltalán nem féltem. Vagyis féltem, persze, de azzal együtt is mindegy volt. Még csak le se vettem a futócipőmet.
A gyűlést az osztályban tartották. A táblára fel volt írva: „Cipővita”. Cirkusz és agyrém, de nekem nem volt nevethetnékem, mert már torkig voltam ezekkel a játékokkal, elegem volt az okostojás játékosokból, meg magától ettől a helytől. Annyira elegem volt, hogy a nevetésről is majdnem leszoktam.
Leültettek a tábla elé, hogy mindenki láthassa a vita tárgyát. Balra, az asztal mellett, ott ült a Dzsinn, és a tollát szopogatta. Tőle jobbra Hosszú Bálna gurigatta zörögve a golyót a műanyag labirintus kis folyosóin, amíg elítélő pillantást nem vetettek rá.
– Ki akar mondani valamit? – kérdezte a Dzsinn.
Sokan akartak. Majdnem mindenki. Elsőnek a Héja kapott szót. Biztos azért, hogy hamarább túlessenek rajta.
Kiderült, hogy mindenki, aki fel akarja hívni magára a figyelmet, önimádó, nem jó ember, aki bármire képes, és aki isten tudja, miket képzel magáról, holott valójában egy üresfejű alak. Pávatollakkal ékeskedő varjú. Vagy ilyesmi. A Héja elszavalta a varjúról szóló tanmesét. Aztán egy másikat, a szamárról, aki beletévedt a tóba, és saját ostobasága miatt belefulladt. Aztán még el akart énekelni valami témába vágó dalt, de már senki nem figyelt rá. Erre felhúzta az orrát, elsírta magát, és elhallgatott. Megköszönték neki a felszólalást, adtak neki egy zsebkendőt, eltakarták egy tankönyvvel, és átadták a szót Gulnak.
Gul alig hallhatóan beszélt, leszegett fejjel, mintha az asztal lapjáról olvasná a szöveget, pedig az összekarcolt műanyaglapon kívül semmi nem volt ott. Egy fehér hajtincs a szemébe hullott, ő pedig megnyálazott ujjával igyekezett eligazítani. Ujja hegyével odaigazította a színtelen fürtöt a homlokára, de ahogy leengedte a kezét, a tincs újra a szemébe hullott. Ahhoz, hogy az ember soká nézze Gult, kötélidegek kellenek. Én ezért nem néztem. Az én idegeimből csak foszlányok maradtak, semmi értelme feleslegesen nyűni őket.
– Mire próbálja felhívni a figyelmet a vita alanya? Látszólag a cipőjére. Valójában ez nem így van. A cipője segítségével a lábára hívja fel a figyelmét. Vagyis a fogyatékosságát plakátolja ki, dugja oda a környezete szeme elé. Ezzel a közös fogyatékosságunkat hangsúlyozza, mit sem törődve a mi véleményünkkel. Ebben az értelemben, a maga módján csúfot űz belőlünk…
Hosszan maszatolta ezt a kását. Az ujja fel-alá mászkált az orrnyergén, a szeme fehérje véreres lett. Tudtam kívülről mindazt, amit elmondhat, mindazt, amit általában ilyen esetekben mondani szoktak. Minden szó, ami Gul szájából előjött, ugyanolyan színtelen és kiaszott volt, mint ő maga, mint az ujja és a körme.
Aztán Top beszélt. Körülbelül ugyanazt, és ugyanolyan unalmasan. Aztán Niff, Nuff és Naff. A malacnevű hármas ikrek. Egyszerre beszéltek, egymás szavába vágva. Őket viszonylag nagyobb érdeklődéssel néztem, mert nem vártam, hogy részt vesznek a vitában. Valószínűleg nem tetszett nekik, ahogy néztem őket, vagy elrestellték magukat, ettől az egész még rosszabb lett, mindenesetre, a legjobban ők osztottak ki. Felemlegették azt a szokásomat, hogy behajtom a könyvlapok sarkát (pedig nem egyedül én olvasom a könyveket), meg hogy nem adtam be a zsebkendőimet a közös használati alapba (pedig nemcsak nekem nőtt orrom), hogy az előírtnál tovább ülök a fürdőszobában (húsz perc helyett huszonnyolcig), lökdösődöm a kerekeimmel (pedig a kerekekre vigyázni kell!), és végül eljutottak a legfontosabbhoz: hogy dohányzom. Már persze, ha dohányzásnak lehet nevezni, ha valaki háromnaponta elszív egy cigarettát.
Megkérdeztek, tudom-e, milyen ártalmas a nikotin a környezetem egészségére. Természetesen tudom. Nem egyszerűen tudom, de akár magam is tarthatnék előadást a témáról, mert fél év alatt annyi brosúrát, cikket és idézetet etettek meg velem a dohányzás ártalmáról, hogy húsz embernek is elég lenne, sőt, még maradna is. Beszéltek a tüdőrákról. Aztán külön a rákról. Aztán a szív- és érrendszeri betegségekről. Aztán még valami más szörnyű betegségekről, de ezt már nem is hallgattam meg. Ilyesmiről órákig képesek voltak hablatyolni. Iszonyodva, össze-összerázkódva, izgalomtól izzó szemekkel, mint a pletykás öregasszonyok, akik a gyilkosságokon és szerencsétlenségeken csámcsognak, és csak úgy csöpög a nyáluk az elragadtatástól. Nett kisfiúk, tiszta ingben, komolyak és pozitív beállítottságúak. De az arcbőrük alatt méreg marta vénasszonyábrázatok rejtőztek. Nem először ismertem rá az igazi valójukra, és már nem csodálkoztam. Annyira elegem volt belőlük, hogy szerettem volna nikotinnal megmérgezni mindet, egytől egyig. Sajnos ez lehetetlen volt. Azt a háromnaponkénti egy szál cigarettámat titokban, a tanári vécében szoktam elszívni. Még csak nem is a miénkben, isten őrizz! És ha volt, akit megmérgeztem, legfeljebb a csótányok lehettek, mert a csótányokon kívül senki nem járt oda.
Fél órán keresztül hányták rám a követ, aztán a Dzsinn megkopogtatta az asztalt, és bejelentette, hogy a cipőm vitája befejeződött. Addigra mindenki szerencsésen elfelejtette, hogy miről vitáznak, úgyhogy az emlékeztetés éppen kapóra jött. A nép a szerencsétlen futócipőmre meredt. Némán és méltóságteljesen elítélték, egyúttal elítélték infantilis magatartásomat és a hiányos ízlésemet. Tizenöt pár barna mokaszin, egy pár élénkpiros futócipővel szemben. Minél tovább nézték, a cipőm annál élénkebben izzott. A végére az osztályban minden elszürkült, kivéve a cipőmet.
Én kifejezetten gyönyörködtem bennük, amikor szót adtak nekem.
És aztán… nem is tudom, úgy alakult, hogy életemben először megmondtam a Fácánoknak, amit gondolok róluk. Megmondtam, hogy az egész osztály, mindazokkal, akik benne vannak, nem ér annyit, mint egy pár ilyen príma futócipő. Így, kereken. Mindenkinek. Még a szegény beijedt Topnak, még a Malac Fivéreknek is. Abban a pillanatban tényleg úgy is éreztem, mert nem bírom az árulókat és a gyávákat, ők pedig azok voltak: árulók és gyávák.
Ők valószínűleg azt hitték, hogy ijedtemben bediliztem. Csak a Dzsinn nem csodálkozott.
– Na, látod, most kimondtad, amit gondolsz – mondta, és megtörölte a szemüvegét. – Persze, nem arról volt szó – bökött a cipőmre. – Hanem rólad.
A Bálna a táblánál állt, krétával a kezében. De a vitának vége volt. Ott ültem, lehunyt szemmel, amíg szétkocsiztak. Sokáig ültem, egymagam. A fáradtság lassan szivárgott kifelé belőlem. Valami olyasmit tettem, amivel túlléptem az illendőség keretein. Úgy viselkedtem, mint aki nem normális. Nem voltam hajlandó alkalmazkodni a többiekhez. És tudtam: bárhogy végződjék is ez az egész, soha nem fogom megbánni.
Felemeltem a fejem, és a táblára pillantottam. „Cipővita. Első pont: beképzeltség. Második pont: a figyelem felhívása a közös fogyatékosságra. Harmadik pont: tiszteletlenség a kollektívával szemben. Negyedik pont: dohányzás”.
A Bálnának sikerült szavanként legalább két hibát ejteni. Szinte egyáltalán nem tudott írni, viszont ő volt az egyetlen, aki tudott járni, ezért a gyűléseken mindig őt állították ki a táblához.

A következő két napon senki sem állt szóba velem. Úgy tettek, mintha nem is léteznék. Mintha valami kísértet lennék. A harmadik ilyen napon a Homérosz közölte velem, hogy hívatnak az igazgatóhoz.
Az egyesek nevelője körülbelül úgy nézett ki, ahogy az egész csoport kinézett volna, ha nem álcázzák magukat kisfiúknak. Mint az az öregasszony, aki ott ül mindannyiuk belsejében, várva a következő temetést. Rothadás, arany fogak és vaksi szempár. De rajta legalább minden látszott.
– Már az igazgatóságig jutott az eset – mondta olyan képpel, mint az orvos, aki épp azt közli a páciensével, hogy gyógyíthatatlan. Aztán egy darabig sóhajtozott, a fejét csóválta, szánakozva nézett rám, míg végül kezdtem úgy érezni magam, mint egy nem túl friss hulla. Homérosz, miután elérte a kívánt hatást, fújtatva és sóhajtozva távozott.
Az igazgatói irodában kétszer jártam. Amikor épp, hogy megérkeztem, és amikor be kellett adnom a rajzomat arra a kiállításra, amelynek az a hülye címe volt: „Így szeretem a világot”. Háromnapos munkám termékének ezt a címet adtam: „Életfa”. Csak ha az ember pár lépést hátrált a rajztól, akkor fedezte fel, hogy a „fa” koponyákkal és kukachadakkal van telerajzolva. Közelebbről olyan, mint görbe faágak közt lógó körték. Mint sejtettem, a Házban nem vettek észre semmit. Valószínűleg csak magán a kiállításon fogták fel és értékelték fekete humoromat, de hogy hogyan viszonyultak hozzá, soha nem tudtam meg. Az igazat megvallva ez a rajz még csak nem is volt tréfa. Mindaz, amit a világ iránti szeretetről elmondhattam, körülbelül úgy nézett ki, ahogy ábrázoltam.
Amikor először tettem látogatást az igazgatónál, a férgek már javában rágták a világ szeretetét, bár a koponyákig még nem jutott a helyzet. Az iroda tiszta volt, mégis valahogy ápolatlan. Látni lehetett, hogy ez nem a Ház központja, nem az a hely, ahol minden összefut, és ahonnét minden fakad, hanem csak egy bakterház. A sarokban a díványon fodros, csíkos ruhás baba ült. Akkora, mint egy hároméves gyerek. Mindenütt gombostűvel kitűzött feliratok látszottak. A falakon, a redőnyön, a dívány hátán. De legjobban az igazgatói asztal fölött látható hatalmas tűzoltókészülék döbbentett meg. A szerkezet annyira lebilincselte a figyelmemet, hogy egyszerűen nem voltam képes tisztességesen szemügyre venni az igazgatót.  Ahogy ott ült egy antik tüzes léghajó alatt, talán éppen ilyen hatásra számított. Te meg csak arra gondolsz, nehogy ez a cucc rászakadjon a dirire, és a szeme láttára agyonüsse. Semmi másra nem marad erőd. Nem rossz trükk: elbújni, úgy, hogy látható marad az ember.
Az igazgató az iskola politikájáról beszélt. Az útjáról. „Hozott anyagból mintázunk.” Valami ilyesmit. Nem túl figyelmesen hallgattam. A tűzoltókészülék miatt. Rettentően idegesített. Mint ahogy a többi holmi is. A baba, meg a levélkék. „Lehet, hogy amnéziás? – gondoltam. – Talán ezért emlékezteti magát mindenre. Ha most elhajtok, ír rólam is egy cédulát, és kitűzi valami jól látható helyen”.
Aztán mégis odafigyeltem rá egy kicsit. Éppen a végzetteknél tartott. Azoknál, „akik sokra vitték”. Beüvegezett fényképeik ott függtek a tűzoltókészülék két oldalán. Köznapi, többnyire sértődött figurák, kitüntetésekkel és diplomákkal, amelyeket csüggedten mutogattak a fényképezőgép felé. Őszintén szólva temetői fényképeket is vidámabb nézegetni. Az iskola sajátosságait figyelembe véve legalább egy ilyet is illett volna kifüggeszteni a többi mellé.
Ez alkalommal minden másképp volt. A tűzoltókészülék maradt, a cédulák is ott fehérlettek az összes elérhető és elérhetetlen felületen, de az iroda berendezésében valami megváltozott. Valami, ami nem állt kapcsolatban a bútorzattal és az eltűnt babával. A Cápa a tűzoltókészülék alatt ült, és a papírjai között kotorászott. Száraz, foltos és bolyhos, mint egy zuzmóval benőtt fatönk. Ugyancsak szürke, foltos és bolyhos szemöldöke piszkos jégcsapként lógott rá a szemére. Előtte dosszié. A lapok között megpillantottam a fényképemet, és rájöttem, hogy az a dosszié velem van megtömve. Az én osztályzataimmal, jellemzéseimmel, különböző időkben készült fényképeimmel, az embernek azzal a részével, amelyet papíron rögzíteni lehet. Most részben ott feküdtem a Cápa előtt, a karton dosszié fedőlapjai között, részben vele szemben ültem. Ha volt is valami különbség az ott fekvő lapos és a szemközt ülő térbeli énem között, az csupán a piros futócipőm volt. Amely már nem lábbeli volt. Hanem én magam. A bátorságom és esztelenségem, amely három nap alatt kissé megfakult ugyan, de még mindig élénk és szép volt, mint a tűz.
– Bizonyára valami nagyon komoly dolog történhetett, ha a gyerekek nem hajlandó tovább tűrni – mondta a Cápa, és felmutatott valami papírlapot. – Itt ez a levél. Tizenöt aláírással. Hogy értsem ezt?
Vállat vontam. Értse, ahogy akarja. Még csak az hiányzik, hogy magyarázgatni próbáljam a futócipőmet. Tiszta nevetség lenne.
– A csoportotok mintaszerű csoport…
A foltos jégcsapok teljesen rácsüngtek a szemére.
– Nagyon szeretem ezt a csoportot. És nem utasíthatom el a gyerekeknek ezt a kérését, annál is inkább, mert ilyesmit most kérnek először. Mit mondasz erre?
Azt akartam mondani, hogy én is boldog leszek, ha megszabadulok tőlük, de hallgattam. Mit számít az én véleményem tizenöt mintaszerű cápakedvenc véleményével szemben? Tiltakozás és magyarázkodás helyett észrevétlenül szemügyre vettem a berendezést.
Azoknak a fényképei, akik „sokra vitték”, még undorítóbbak voltak, mint ahogy emlékeztem rájuk. Elképzeltem köztük saját megöregedett és petyhüdt ábrázatomat, a háttérben pedig mindenféle képek, egyik rémisztőbb, mint a másik. „Tizenhárom éves korában ifjú Giegernek nevezték”. Elfogott az undor.
– Na, mi van? – lengette meg a Cápa a szemem előtt széttárt ujjú tenyerét. – Elaludtál? Téged kérdezlek. Tisztában vagy vele, hogy kénytelen vagyok megtenni a szükséges intézkedéseket?
– Igen, persze. Nagyon sajnálom.
Ez volt az egyetlen, ami az eszembe jutott.
– Én is nagyon sajnálom – morogta a Cápa, és becsapta a dossziét. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen tökfej vagy, és sikerült tönkretenned a kapcsolatodat egyszerre az egész csoporttal. Most hajts vissza, és szedd össze a holmijaidat.
Ekkor megmozdult bennem valami, le-fel, mint a similabda:
– És hova küldenek?
Ijedségem tengernyi gyönyört okozott neki. Egy kicsit élvezkedett, közben ide-odarámolgatott az asztalon, töprengve tanulmányozta a körmét, rágyújtott…
– Na, mégis, mit gondolsz? Egy másik csoportba, természetesen.
Elmosolyodtam.
– Tréfál?
Könnyebb lett volna betelepíteni a Ház bármelyik csoportjába egy eleven lovat, mint valakit az egyesből. A lónak nagyobb esélye lett volna a beilleszkedésre. A méretei és a potyadéka ellenére. Hallgatnom kellett volna, de nem bírtam türtőztetni magam:
– Engem senki nem fogad be. Hiszen Fácán vagyok.
A Cápa most csakugyan feldühödött. Kiköpte a cigarettáját, és öklével az asztalra csapott.
– Elég volt ezekből a trükkökből! Elég! Miféle Fácán? Ki találta ki ezt a zagyvaságot?
A papírok szétcsúsztak az ökle alatt, a csikk a hamutartó mellé esett.
Annyira megijedtem, hogy még hangosabban ordítani kezdtem:
– Nem tudom, miért hívnak így bennünket! Kérdezze meg azokat, akik kitalálták! Azt hiszi, könnyű kimondani ezeket a hülye gúnyneveket? Azt hiszi, valaki is megmagyarázta nekem, hogy mit jelentenek?
– Ne merészeld felemelni a hangodat az irodámban! – üvöltött fel a Cápa, és az asztalon át fölém tornyosult.
Futó pillantást vetettem a tűzoltó készülékre, és nyomban elfordítottam a tekintetemet.
A tűzoltó készülék tartotta magát.
A Cápa követte a tekintetemet, és hirtelen bizalmasan odasúgta:
– Nem szakad le. Ekkora csapok tartják – mutatta felém ocsmány ujját.
Ez olyan váratlanul ért, hogy elképedtem. Csak ültem és hülyén meresztgettem a szememet. A Cápa pedig vigyorgott. Egyszerre rájöttem, hogy gúnyolódik. Csak nemrég laktam a Házban, és még nehezemre esett, hogy egyeseket a csúfnevükön szólítsak. Az embernek teljesen le kell vetkőznie a komplexusait, hogy a másikat szemtől szembe Taknyinak vagy Pisisnek nevezze, és ne érezze szemét disznónak magát. Most a tudomásomra hozták, hogy az igazgatóság nem üdvözli ezt az egészet. De csak azért, hogy rám ordítsanak, és megnézzék, hogyan reagálok. S ekkor rájöttem, hogy mi változott meg az irodában az első látogatásom óta. Maga a Cápa. A tűzoltókészülék alatt rejtekező jelentéktelen bácsikából Cápává változott. Azzá, ahogy nevezték. Ezek szerint a gúnyneveket nem csak úgy adják.
Miközben mindezt végiggondoltam, a Cápa újra rágyújtott.
– Ne halljam még egyszer az irodámban ezeket az ostobaságokat – figyelmeztetett, és kihalászta a dossziémból az előző csikket. – Ne merészeld megalázni a legjobb csoportot. Megfosztani őket az illő státuszuktól. Megértetted?
– Szóval, maga is becsmérlőnek tartja ezt a szót? – tudakoltam. – De miért? Miért rosszabb, mint a Madarak? Vagy a Patkányok? Patkányok. Szerintem ez sokkal rondábban hangzik, mint a Fácánok.
A Cápa hunyorogni kezdett.
– Biztos ismeri valami olyan jelentését, amit mindenki beleért, igaz?
– Na, elég – szólt a Cápa komoran. – Fogd be a szád. Most már értem, miért nem tud elviselni az első csoport.
A futócipőmre nézett. A Cápa túlságosan magas véleménnyel volt a Fácánok motívumairól, de erről most nem akartam beszélni. Csak annyit kérdeztem, hogy hová helyeznek át.
– Egyelőre nem tudom – hazudta pislogva. – Gondolkodnom kell.
Nem véletlenül nevezték el Cápának. Az is volt. Foltos, ferdeszájú, ménkőnagy hal, különböző irányba néző szemekkel. Megöregedett, és bizonyára nem volt valami sikeres a vadászatban, ha ennyire jó kedvre hangolta egy olyan aprócska zsákmány, amilyen én vagyok. Persze, tudta, hová tesznek át. Sőt, közölni is készült velem. De meggondolta. Úgy határozott, hogy meggyötör egy kicsit. Csak egy kissé túljátszotta a dolgot, mert a csoportnak nem volt jelentősége, a Fácánokat mindenki gyűlölte. Egyszerre rájöttem, hogy nem is áll olyan rosszul a szénám. Reális esélyem támadt, hogy kijutok a Házból. Az első csoport kihajított, ugyanezt teszik majd a többiek is. Lehet, hogy mindjárt, lehet, hogy nem, de ha igazán igyekszem, a folyamat felgyorsul. Végtére is milyen rengeteg időt fordítottam arra, hogy igazi Fácánná váljak! Bármelyik másik csoportot sokkal könnyebb lesz meggyőznöm, hogy nem illek közéjük. Annál is inkább, mert meg is vannak győződve erről. Lehet, hogy maga a Cápa is így gondolja. Egyszerűen a kizárásom bonyolult módját választották. Később majd mondhatják, hogy sehol nem tudtam beilleszkedni, akárhová tettek. Különben még valaki rosszat találna gondolni a Fácánokról…
Megnyugodtam. Az éberen figyelő Cápa megérezte a megvilágosodás pillanatát, és nem tetszett neki.
– Eredj – mondta utálattal. – Szedd össze a holmidat. Holnap fél kilenckor személyesen bemegyek érted.
Amikor becsuktam magam után az igazgatói iroda ajtaját, már tudtam, hogy másnap el fog késni. Legalább egy órával, sőt, talán kettővel. Most keresztülláttam rajta, minden kicsiny cápaörömével egyetemben.
 
„A tanulók egyszerűen úgy nevezik: a Ház, és ebben a magvas szóban egyesítik mindazt, amit az iskolánk jelképez számukra: a családot, az otthont, a kölcsönös megértést és a gondoskodást”. Ez állt abban a füzetkében, amelyet kikerülésem után gyászkeretben ki akartam akasztani a falra. Talán még be is aranyoztam volna. Ez a füzet páratlan remekmű volt. Se egy szó igazság, se egy szó hazugság. Nem tudom, ki állította össze, de az az ember a maga módján zseni volt. A házat csakugyan Háznak neveztük. Ebben az istenverte szóban temérdek dolog egyesült. Lehet, hogy egy igazi Fácán otthonosan érezte magát benne. Nagyon könnyen lehet, hogy a többi Fácán helyettesítette számára a családot. De a Kintben Fácánok nem léteznek, ezért nehéz bármi biztosat mondani, ha viszont léteznének, a Ház lenne az a hely, ahová minden erejükkel törekednének. Másfelől, mivel a Kintben nincsenek, az az érzésem, hogy éppen a Ház hozza létre őket. Ez azt jelenti, hogy mielőtt bekerültek volna, egy ideig valamennyien normális emberek voltak. Ez nagyon kellemetlen gondolat.
De elkalandoztam a füzettől. Ami a „több mint egy évszázados történetet és a gondosan őrzött hagyományokat” illeti, amelyekről a harmadik oldalon esik szó, ezek csakugyan léteztek. Elegendő megpillantani a Házat, hogy az ember rájöjjön: már a múlt században kezdett összedőlni. Erről tanúskodnak az elfalazott cserépkályhák és a bonyolult kürtőrendszerek. Szeles időben a falakban olyan süvöltözés támad, ami semmivel se marad el holmi középkori vártól. A ház nyakig merül a történelembe. Ami a hagyományokat illeti, ez is igaz. A Házban uralkodó agyrémet nyilvánvalóan több nemzedéknyi nem egészen egészséges ember találta ki. A következő nemzedékeknek nem volt más dolguk, mint hogy „gondosan őrizzék és gyarapítsák”.
„Gazdag könyvtár”. Tényleg van. Biliárdszoba, uszoda, moziterem… mind van, de minden „van”-hoz hozzá kell tenni egy kis „csak éppen”-t, ami után kiderül, hogy ezeket a javakat használni lehetetlen, kellemetlen vagy veszélyes. A biliárdterembe a Banderlogok járnak. Ez azt jelenti, hogy Fácánok oda be nem tehetik a lábukat. A könyvtárban lányok tanulnak. Tehát oda se mehetnek. Szabadnapokon ott gyülekeznek a kártyások. Ez a legrosszabb. Be lehet éppen hajtani, sőt, kaphat az ember valami olvasnivalót is, de aligha lesz kedve visszatérni. Az uszoda? Néhány éve már, hogy tatarozzák. „És még legalább ugyanennyi ideig fogják, beázik a tető” – világosítottak fel szívélyesen a Malac Testvérek. Egy ideig nagyon aranyosak voltak. Válaszoltak a kérdésekre, mindent megmutattak és megmagyaráztak. Bizonyosak voltak benne, hogy rendkívüli, csodálatos helyen laknak, és roppant érdekes, teljes életet élnek. Ez a meggyőződésük egyszerűen kikészített. Valószínűleg nem volt értelme megpróbálni kiirtani belőlük. Ha sikerül, még ma is barátok lennénk. Így viszont a szívélyességnek vége, a barátságnak, amely jóformán ki sem alakulhatott, úgyszintén, és hármuk csaknem egyforma aláírása rákerült az áthelyezésemről szóló kérelemre. Bár sok mindent mégis sikerült elmondaniuk. Csaknem mindent, amit a Házról tudtam, tőlük tudtam meg. A Fácán-élet nemigen ösztönzött arra, hogy bármi újat igyekezzen megtudni az ember. Egyáltalán, nemigen ösztönzött az bármire. Az egyesben minden percre be volt osztva.
Az ebédlőben az étel, az osztályban az óra, az orvosi vizsgálaton az egészség. A kollektív félelem, hogy meg ne fázzunk, a kollektív ábránd: bárányfasírt reggelire. Minden olyan, mint a többieké, semmi felesleg. Minden mozdulat az automatizmusig fejlesztve. A nap négy részre oszlik. A reggeli, az ebéd és a vacsora osztja fel. Hetenként egyszer, szombaton: filmvetítés. Hétfőnként gyűlés.
Nem kéne-e már?..
Észrevettem, hogy…
Igen, kétségtelen, az osztályteremnek rossz a szellőzése. Ez hat ránt.
Tudjátok, olyan furcsa neszezést hallani… Attól félek, mégiscsak patkányok.
Tiltakozni kell a helyiségek nem kellően higiénikus állapota miatt, ami elősegíti a rágcsálók elszaporodását…
És plakátok. Megszámlálhatatlan plakát.
Az osztályban: „Az órán gondolj az órára. Zárd ki az idegen gondolatokat!” A hálóban: „Vigyázz a csendre, ne zavard a szomszédodat”, „A zaj az idegi megbetegedések melegágya.”
Vaságyak rendezett sorai. A párnákon fehér szalvéták. „Ügyelj a tisztaságra! Ha tisztaságban akarsz élni, kezd a saját párnahuzatoddal!” Fehér hálószekrények, két ágyanként egy. „Jegyezd meg, hová teszed a poharadat. Jelöld meg számmal”. Az ágyak támláján összehajtott törölköző. Szintén megszámozva. Hattól nyolcig bekapcsolják a rádiót. „Ha nincs mit csinálnod, hallgass zenét”. Aki társasjátékot akar játszani, vagy sakkozni akar, átmegy az osztályterembe. Amióta az osztályterembe beállítottak egy tévét, azoknak a száma, akik órák után a hálóteremben pihentek, erősen lecsökkent. Akkor áthelyezték a tévét. Most a készülék kék ablaka egészen éjfélig ott világít a hálóban, holott a Fácánok éjszakája kilenckor kezdődik, ekkorra mindannyiuknak kötelező pizsamába öltözve, alváshoz készen ágyban lenni. „Ha álmatlanságban szenvedsz, fordulj orvoshoz”.
Reggel minden kezdődik elölről. Ülőgimnasztika. Ágybevetés. „Segíts öltözni a szomszédodnak, a szomszéd is segít neked.” Mosdás. Hat mosdókagyló, a lefolyó körül vörös keret. „Várd ki a sorodat, ne tarts fel másokat.” A csempe repedésein görbülő pofák, tócsák a padlón. Ebédlő. Órák. Ebédszünet. Órák. Pihenő. És így a végtelenségig.

Behajtottam a hálóba, és észrevettem, hogy megszűntem kísértet lenni. Az egyes tud az áthelyezésről, ez mindjárt látszott abból, ahogy rám meredtek. A kíváncsiságukban volt valami szinte illetlen. Mintha arra készülnének, hogy megesznek. Alig tudtam visszatartani magam, hogy ott, mindjárt az ajtóban vissza ne forduljak. Ehelyett odahajtottam az ágyamhoz, és a tévére meredtem. Egy kockás kötényes nő azt magyarázta, hogyan kell mézes lepényt sütni. „Veszünk három tojást, leválasztjuk a fehérjét…” Nagyon hasznos vacsora előtt ilyen adásokat nézni. Felgerjeszti az étvágyat. Mire megszólalt a csengő, már tudtam, hogyan kell mézes lepényt készíteni, mivel kell feladni az asztalra, és hogyan kell eközben mosolyogni. Egyedül én gazdagítottam a tudásomat. A többiek engem bámultak, és egész mást főztek ki nekem.
Kihajtottunk a hálóból, hármasával, mint mindig, hogy tülekedés nélkül odaférjünk a mosdókagylókhoz, és evés előtt megmossuk a kezünket. Én nem csatlakoztam senkihez. Ezt észre is vették, és értőn összenéztek.
Az ebédlőben reszketni kezdtem. Megéreztem a Fácánok pillantásait. Merre fordulnak, ha eleget bámultak rám? De sehogy se tudták kibámulni magukat. Vagy csakugyan nem tudták, hová leszek áthelyezve.
Püré és répakotlett. Görbült fogú villa. A fehérkötényes felszolgálónő edénycsörömpöléssel tolja a kocsit. Fehér falak, mély, boltíves ablakok. Szeretem az ebédlőt. Ez a legrégibb hely a Házban. Pontosabban, ezt alakították át a legkevésbé. Megmaradt az egész falat betöltő, csempézett kandalló, a zárható, öntöttvas ajtójával. Szép hely. Az egyetlen, ahol senki oktat ki, ahol ki lehet kapcsolódni, lehet nézni a többi csoportot, és elképzelni, hogy nem Fácán vagy. Valamikor ez volt a kedvenc játékom. Közvetlenül a bekerülésem után. Aztán ráuntam. Most egyszerre rájöttem, hogy itt az alkalom, amikor komolyan eljátszhatom ezzel, és már nem is lesz játék.
Püré és répakotlett. Tea és vajas kenyér. Az egész asztalunk fekete-fehér. Fehér ing, fekete nadrág. Fehér tányérok, fekete tálcákon. Fekete tányérok fehér abroszon. Csak az arcok és a hajzatok színe különbözik.
Mellettünk a kettesek. A legélénkebb és a legzajosabb társaság. Színes irokéz frizurák, szemüvegek, gyöngyök. A fülekben fülhallgató zörgő dugói. A Patkányok a punkok és bohócok keverékei. Abroszt nem terítenek nekik, kést nem kapnak, a villákat lánccal erősítik az asztallaphoz, és ha nap közben legalább egy közülük nem dobja be a hisztit, és nem próbálja meg letépni a villáját, és beledöfni a szomszédjába, akkor a Patkányok úgy érzik, hogy feleslegesen élték le a napjukat. Ez az egész színtiszta cirkusz. A kettesben mindenki kést vagy borotvát hord magánál, úgyhogy a balhé a villával egyszerűen adózás a hagyományoknak. Egy kis show, külön az ebédlőnek. Az asztalfőn a Vörös ül. Hatalmas zöld szemüveg, borotvált fej, a nyakán rózsa, az arcán hülye vigyor. A Patkányok falkavezére. Az emlékeimben már a második. A vezéreik nem soká maradnak a helyükön.
A hármasoknak is megvan a maguk showjuk. Gyerekrajzokkal díszített hatalmas partedlit kötnek magukra, és cserepeket cipelnek magukkal, kedvenc növényeikkel. Gyászos öltözékük és ocsmány képük mellett ez ugyancsak cirkusznak látszik. Csak éppen fenyegetően komor cirkusz. Lehet, hogy ez az egész csak magukat a Madarakat vidítja fel. A Madarak a szobáikban virágokat nevelnek, lapos és keresztöltéses hímzéseket készítenek, a mieink után ők a legcsendesebbek és legjobban neveltek, de még csak belegondolni is rettenetes, hogy közéjük kerülhet az ember. Még amikor a kedvenc játékomat játszottam, a hármasokat általában kihagytam.
Egyszerre látomás tört rám. Hátborzongatóan éles, szinte tapintható.
Ülök a Madarak sötét, nyirkos hálótermében. Az ablakokat benőtte a repkény, és szinte alig eresztik be a fényt. Mindenütt növények, cserepekben és ládákban. A szoba közepén félig összedőlt kandalló.
A Madarak sorba rendeződve ülnek alacsony zsámolyaikon, buzgón döfködnek a tűjükkel, a kandallópárkányon pedig molyrágta hermelinpalástban ott ül a múmiára emlékeztető Dögkeselyű, vízipipát szív, és füstpamacsokat fúj felénk.
Időnként egy-egy Madár feláll, és odaviszi hozzá a munkáját, hogy megnézze. Rosszul vagyok. Melegem van, és szégyellem magam, mert az én hímző rámámon valami elképzelhetetlen szörnyűségek történnek. Szörnyű fonalgubancok, csomók és foszlányok keverednek rajta, ebből a zűrzavarból sehogy se tudom kihalászni a tűt, tudom, hogy előbb-utóbb én kerülök sorra, oda kell vinnem a munkámat, hogy megmutassam, és rettenetesen félek ettől. Egy ügyetlen könyökmozdulattal meglököm a mellettem álló cserepet, az felborul, és apró darabokra törik. Lezuhan a hatalmas muskátli, mely akkora, mint egy jókora orgonabokor, szétszóródik a föld, szanaszét repülnek a cserépszilánkok.
A romok között, a padlón szép tiszta, fehér emberi koponya, alsó állkapocs nélkül. Körülöttem mindenki mozdulatlanná dermed, rám merednek és a koponyára. Aztán undorító röfögés hallatszik.
– Igen, igen, Bagós, nem tévedsz – mondja a Dögkeselyű, leugrik a kandallópárkányról, és felém botorkál. – Ez az előző újoncunk, béke poraira!
Nevet, és előmutatja képtelenül éles cápafogait…
Ezen a ponton megszakad a képsor, észreveszem, hogy tényleg a figyelem középpontjában állok, csak éppen nem a Madárékéban, hanem az enyémekében, a Fácánokéban. Ők azok, akik nagy érdeklődéssel figyelnek engem. A Dögkeselyű éles fogú vigyora a Dzsinn görbe kis mosolyává hervad, aminek látványától minden felfordul bennem. A kotlettem fölé hajolok, és kis híján elhányom magam a gyűlölettől. Az, amit magam elé képzeltem, csupán rettenetes mese volt, az igazi dögevők ott ültek mellettem. Figyelték az arcomon kiütköző verejtékcseppeket, és a szájuk szélét nyalogatták. Egyszerre rájöttem, hogy kész vagyok akár ebben a pillanatban Madárrá változni. Felölteni a gyászruhát, megtanulni keresztöltéses hímzést, kiásni a virágcserepekbe rejtett száz és száz koponyát. Bármit, csak ne kelljen tovább az egyesekkel élnem. Legjobban az akasztott ki, hogy a kívülálló szemében ezek a szenvedések gyávasági rohamoknak látszanak. „Kész – mondtam magamban –, többet nem játszom. Már csak holnapig kell tűrni. Legfeljebb tizenhárom óra.”