„Nem szenzációhajhászatból viselek férfiruhákat!” Csupán a múlt század hatvanas éveitől viselhetnek a nők úgy nadrágot, hogy nem kell tartaniuk a negatív kritikáktól.
„Nem szenzációhajhászatból viselek férfiruhákat! Nem szítok lázadást a női ruhák ellen, bár meg kell jegyeznem: azok a nők, akik elkezdtek férfiruhában járni, soha többé nem akarta szoknyát hordani” – nyilatkozta Marlene Dietrich, akinek nem csupán a Kék angyal című filmet, de a legendás Marlene-nadrágot is köszönhetjük.
A nők a 20. század elején kezdtek el nadrágot viselni. Először csak pizsamaként, sportruházatként vehették fel a vitatott ruhadarabot. A kisasszonyoknak tilos volt az utcán pantallóban mutatkozniuk, ez a ledér művészvilág kiváltsága volt. A botrány 1931-ben tört ki, amikor Marlene Dietrich a kiskosztümjét szürke férfiöltönyre cserélte, és abban jelent meg. Nem csupán a filmvásznon, de a nyilvánosság előtt is. Néhány színésznő követte a példáját, de a dologból nem lett népi mozgalom. A közgondolkodás ízléstelennek minősítette. A váratlan ötlet mégsem ment ki a divattervezők fejéből.
Lassan a divatlapok címlapjain is megszaporodnak a férfiruhába bújtatott manökenek. A Marlene-nadrág karrierje különös ívet írt le: először az Egyesült Államokban lett népszerű, majd onnan érkezett vissza Franciaországba és Nagy-Britanniába.
A pantallóviselés a második világháború idején nyert polgárjogot. Aztán 1945 után, mikor már nem volt égető szükség a gyengébb nem munkaerejére, ismét a szoknyaviselést kezdték erőltetni. Csupán a múlt század hatvanas éveitől viselhetnek a nők úgy nadrágot, hogy nem kell tartaniuk a negatív kritikáktól.
A divattúlzások kíméletlenül lerántották a leplet az asszonyi bájakról. A divattervezők legfurcsább alkotása a 20. század hajnalán azonban mégis a „nadrágszoknya” volt, a „jupe culotte”, amely azonban csak néhány vállalkozó szellemű párizsi próbakisasszony garderobeját éktelenítette el.
