A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak? Részlet Göncz Árpád fordításában a Frankenstein vagy a modern Prométheusz c. klasszikus műből.
Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…
Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?
Mary Shelley: Frankenstein vagy a modern Prométheusz
ELŐSZÓ
Dr. Darwin és a tudós német írók egyike-másika korántsem ítélte lehetetlennek egy olyasfajta esemény bekövetkeztét, mint amilyen e regény alapját képezi. Ebből nem szabad azt a következtetést levonni, mintha én komolyan hinnék bármi efféle elmeszüleményben. De ha erre építek egy kitalált művet, úgy hiszem, nem csupán természetfölötti rémségek sorát szövöm egybe. Az esemény, amelyből e történet az érdekességét meríti, mentes a puszta kísértet- és boszorkányhistóriák hátrányaitól. Előnye velük szemben, hogy bármilyen lehetetlen maga a fizikai tény, tápot ad a képzeletnek, s jobb kiindulópont az emberi szenvedélyek átfogóbb és meggyőzőbb ábrázolására, mint az ismert jelenségek közönséges elbeszélése.
Arra törekedtem tehát, hogy megőrizzem az emberi természet alkotóelemeinek hitelét, de nem haboztam megújítani ezek egymáshoz való viszonyát. Ezt a szabályt követi a görögök tragikus hőskölteménye, az Iliász, ezt Shakespeare is a Viharban és a Szentivánéji álomban, s kiváltképp Milton az Elveszett paradicsomban, úgy érzem tehát, a szerény regényírónak, aki munkájával örömöt igyekszik szerezni másoknak és önmagának, minden hivalkodás nélkül jogában áll élnie e szabadsággal, vagy inkább prózai művére is alkalmaznia e szabályt, amely az emberi érzelmek pompás kombinációi révén már oly sok csodálatos költői alkotást eredményezett.
Az ötlet, amelyen e történet nyugszik, fesztelen beszélgetés során vetődött fel, részint a magunk mulattatására, részint mert alkalmas volt arra, hogy eddig ismeretlen gondolatforrást szabadítson föl. Ám a mű előrehaladtával e két szemponthoz újabb indítékok csatlakoztak. Számomra csöppet sem közömbös, hogy az olvasót miként érintik azok a morális törekvések, amelyek a mű alakjaiban, érzelemvilágában öltenek testet; de mindenekelőtt arra törekedtem, hogy elkerüljem napjaink regényeinek ernyesztő unalmát, a békés családi szeretet és a mindent átlengő erkölcsösség ábrázolását. Semmi esetre sem szabad azt hinni, hogy a nézetek, amelyek természetesen következnek a hős jelleméből és helyzetéből, okvetlenül megegyeznek a magam nézeteivel, mint ahogy nem lehet a műből semmiféle jogos következtetést levonni az ilyen vagy olyan bölcseleti elvek iránt érzett vonzalmaimról sem.
A szerző szemében a történetet csak érdekesebbé teszi, hogy azon a fenséges tájon kezdődik s játszódik is javarészt, abban a társadalomban, amelybe szakadatlanul visszavágyik. 1816 nyarát Genf környékén töltöttem. Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat, és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek a kezünk ügyébe. E mesék fölkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két barátunk (egyikük tollából a közönség szívesen fogadna bármi mesét, mint akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet.
Az idő azonban váratlanul jóra fordult, és az én két barátom magamra hagyott, elutazott az Alpokba, s a csodálatos tájon teljesen kiment a fejükből még az emléke is minden kísértetlátomásnak. Az alábbi mese az egyetlen, amely elkészült a három közül.
Marlow, 1817. szeptember
KÖSZÖNTŐ
Szentpétervár, december 11.
Bizonyára örömmel hallod, hogy semmi baj nem zavarta meg a vállalkozás kezdetét, amelyet oly rossz előérzettel kísértél. Tegnap érkeztem ide, s első dolgom, hogy megnyugtassam drága húgomat jóllétem s a vállalkozásom sikerébe vetett egyre erősebb bizodalmam felől.
Már messze északra járok Londontól; s ahogy Pétervár utcáit rovom, érzem, hideg északi szél játszik az arcomon, ajzza fel idegeimet és tölt el gyönyörűséggel. Megérted ezt az érzést? Ez a szél onnét jön, ahova én igyekszem, s ízelítőt ad a jeges éghajlatból. Az ígéretes északi szél lázasabb s színesebb álmokra ihlet. Hiába igyekszem meggyőzni magam, hogy a sarkvidék a fagy és az elhagyatottság hazája, képzeletemben akkor is mindig szép és kellemetes. Ott, Margaret, a nap örökké látható, hatalmas korongja csak súrolja s örök ragyogássá oldja a horizontot. Ott – mert szíves engedelmeddel, húgom, bizodalommal viseltetem a korábbi hajósok iránt – nincs se hó, se fagy, s nyugodt vizeken áthajózva oly földre hajt a szél, mely csodálatosságában és szépségében felülmúlja a lakható földgolyó eddigelé fölfedezett valamennyi táját. Amit terem, sajátos és példa nélkül való, mint ahogy ember nem lakta, föltáratlan magányában minden bizonnyal előfordul az asztráltestek jelensége is. Mert mire ne számíthatna az ember az örök fény honában? Meglehet, itt találok magyarázatot ama csodálatos erőre, mely magához vonzza a tűt; s lehet, hogy az égitestekkel kapcsolatban ezernyi olyan megfigyelést teszek, amelyre csak ez az utazás nyújthat lehetőséget, s amely egyszer s mindenkorra megmagyarázza mozgásuk látszólagos rendellenességeit. Jóllakathatom izzó kíváncsiságomat a világ egy oly részének látványával, amelyet emberszem még sose látott, s olyan földet taposhatok, amelyet emberi láb még soha nem tapodott. Ez az, ami csábít, s ez elég a veszély vagy a halál minden félelmének legyőzésére, ez sarkall, hogy megkezdjem a fáradságos utazást, oly örömmel vágjak neki, mint amilyet a gyermek érez, midőn vakáció idején pajtásaival csónakba száll, s felfedező útra indul honi folyócskáján. Ám ha mindeme feltevés hamisnak bizonyul, akkor sem vonható kétségbe, milyen fölmérhetetlen hasznot hajt az emberiségnek, amíg csak egyetlen generáció is él e földön, ha fölfedezem a sarkvidéki átjárót azokba az országokba, amelyeket ma sokhavi utazással lehet csak megközelíteni; vagy ha megfejtem a mágnes titkát, márpedig az, ha egyáltalán lehetséges, csak egy magaméhoz hasonló vállalkozás árán valósítható meg.
E gondolatok eloszlatták az izgalmat, amelyet akkor éreztem, amikor e levelet írni kezdtem, s ma úgy érzem, izzó lelkesedés emel a mennyekbe, mert semmi úgy meg nem nyugtatja a lelket, mint a határozott cél – a pont, amelyre a lélek szegezheti szellemi tekintetét. Ez az expedíció ifjúi éveim legkedvesebb álma volt. Hévvel olvastam a beszámolókat mindazon utazásokról, amelyek célja, hogy a sarki tengereken át kijussanak az északi Csendes-óceánra. Bizonyára emlékszel, jó Thomas bácsikánk könyvtárát teljes egészében a fölfedezést célzó utazások históriái alkották. Neveltetésemet elhanyagolták, de olvasni szenvedélyesen szerettem. Ezeket a könyveket bújtam éjjel-nappal, s megismervén őket, csak fokozódott bennem a keserűség, amelyet gyermekkoromban éreztem, mikor megtudtam, haldokló édesapám tilalma miatt nagybátyám nem engedheti, hogy én a tengerjáró emberek életére adjam a fejem.
Hat év telt el azóta, hogy e vállalkozásra elszántam magam. Még ma is emlékszem az órára, mikor úgy döntöttem, életemet e nagy célnak szentelem. Azzal kezdtem, hogy testemet megedzettem a megpróbáltatásokra. Részt vettem több, az Északi-Jeges-tengerre irányuló bálnavadász-expedícióban; önként vállaltam hideget, éhezést, szomjúságot és álmatlanságot; napközben jobbára keményebben dolgoztam, mint a közönséges matrózok, éjszakáimat meg a matematika, az orvostudomány és a fizikai tudományok azon ágazatinak elsajátítására szenteltem, amelyekből a tengeri kalandornak a legtöbb gyakorlati haszna származhat. Kétszer is elszegődtem matróznak egy grönlandi bálnavadászhajóra, és bámulatosan megálltam a helyemet. Bevallom, egy kicsit büszke voltam, mikor a kapitány fölajánlotta, legyek második tiszt a hajóján, és komolyan kérlelt, maradjak vele, olyan értékesnek ítélte szolgálataimat.
És mondd, drága Margaret, talán nem érdemlem meg, hogy valami nagy célt teljesítsek? Eltölthetném az életemet kényelemben, fényűzésben, de én többre becsülöm a dicsőséget minden csábításnál, amit a vagyon állít elibém. Ó, csak egyetlen bátorító hang mondott volna igent az elhatározásomra! Bátorságom és elszántságom rendíthetetlen, de reményem ingadozik, s kedélyem olykor nyomott. Hosszú és keserves utazásra készülök, amelynek megpróbáltatásai minden erőmet igénybe veszik. Nemcsak a többiek lelkesedését kell ébren tartanom, de néha, mikor az övék alábbhagy, a magamét is úgy kell őriznem.
Két vagy három hét múlva útra kelek Arhangelszkbe, ott akarok hajót bérelni, ami nem lesz nehéz, ha kifizetem a biztosítást a hajótulajdonos helyett, és ott fogadok majd fel annyi matrózt az edzett bálnavadászok közül, amennyit szükségesnek vélek. Úgy tervezem, csak júniusban szállok tengerre. Hogy mikor térek vissza? Ó, drága húgom, miként adhatnék választ e kérdésre? Ha sikerrel járok, hosszú-hosszú hónapok, talán évek telnek el, míg viszontlátjuk egymást. Ha meg nem, talán nagyon hamar vagy sohasem látsz viszont.
Isten veled, drága, csodálatos Margaretem. Árasszon el téged az ég minden áldásával, s óvjon meg engem, hogy újra meg újra tanújelét adhassam hálámnak mindama szeretetért és jóságért, amit tőled kaptam.
Szerető bátyád
R. Walton
Arhangelszk, március 28.
Mily lassan telik itt az idő a hó és fagy rabságában! De akkor is megtettem vállalkozásom második lépését. Bérbe vettem egy hajót, s most azzal foglalatoskodom, hogy kiválasszam a tengerészeimet. Eddig csupa olyan embert alkalmaztam, akiben úgy látszik, megbízhatom, s aki – ez biztos – rendíthetetlenül bátor.
De egyvalami nagyon hiányzik, az, amim még sosem volt, s aminek a hiányát ma a legsúlyosabb rossznak érzem. Barátom nincs, Margaret. Ha sikerül, amit elkezdtem, izzó lelkesedésemet nem lesz, aki megossza velem. Ha csalódás ér, senki nem lesz, aki erőt öntene belém a keserűség idején. Papírra vetem gondolataimat, az igaz, de ez szegényes eszköz az érzelmek közvetítésére. Olyan embertársaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre. Lehet, hogy romantikusnak ítélsz, drága húgom, de keservesen érzem a barát hiányát. Nincs a közelemben gyöngéd, egyben bátor ember, akinek az elméje nemcsak művelt, hanem mély is, akinek az ízlése egy az enyémmel, hogy helyeselje vagy kiegészítse terveimet. Mennyit orvosolhatna egy ilyen barát bátyád hibáiból! Én túlságosan is lelkes vagyok a munkában, és túlságosan türelmetlen a nehézségek közepette. De még rosszabb számomra, hogy autodidakta vagyok, hisz életem első tizennégy évében csak futkároztam a mezőn, és nem olvastam semmi mást, mint Thomas bácsikánk utazási könyveit. Tizennégy éves fejjel ismerkedtem meg hazám legünnepeltebb költőivel, de annak szükségességét, hogy hazám nyelvén kívül más nyelveket is megtanuljak, csak akkor ismertem föl, mikor e felismerés legnagyobb hasznát már nem élvezhettem. Most huszonnyolc esztendős vagyok, s valójában műveletlenebb, mint sok tizenöt éves iskolás gyermek. Az igaz, így többet gondolkodtam, s több mindenről és csodálatos dolgokról ábrándozom; de ábrándjaimnak (mint a festők mondják) nincs mélységük; nagyon-nagyon rászorulnék hát egy jó barátra, akinek van annyi józan esze, hogy ne a megvetendő romantikust lássa bennem, s akiben van annyi szeretet, hogy megregulázni igyekezzék az agyamat.
Igen, ez mind haszontalan panasz. Biztos, sem a tágas óceánon, sem itt, Arhangelszkben nem lelek barátra a kereskedők és tengerészek közt.
De ne hidd ám, hogy mert panaszkodom egy kicsit, vagy mert fáradalmaimra csak oly vigaszt tudok elképzelni, amelyet talán sohasem ismerek meg, egyszer is megingott volna elhatározásom. Az könyörtelen, mint a sors; csak addig késlekedem útra kelni, amíg az időjárás meg nem engedi, hogy hajóra szálljak. A tél félelmetesen zord volt; de a tavasz jót ígér, s itt úgy hiszik, idén nagyon korán kitavaszodik, lehet tehát, hogy hamarabb felvonom a vitorlát, mint számítottam rá. De nem fogok elsietni semmit; ismersz annyira, hogy megbízhass józan eszemben és megfontoltságomban, ha mások biztonságát kell szem előtt tartanom.
Leírni se tudom, mit érzek, hogy immár ily közeli kilátássá vált vállalkozásom. Lehetetlen éreztetnem veled azt a reszketeg, félig gyönyörűségből, félig félelemből fakadó várakozást, amivel készülődöm az indulásra, a felderítetlen tájakra, a „köd és hó honába”. Én nem ölök albatroszt, nem kell aggódnom a biztonságomért, vagy mégis megeshet, hogy megviselten és szomorúan térek vissza hozzád, akár a Vén Tengerész? Mosolyogsz ezen az utaláson; de el kell árulnom neked egy titkot. Vonzalmamat, szenvedélyes lelkesedésemet, amelyet az óceán veszedelmes titkai iránt érzek, nemegyszer neki, a legelevenebb képzeletű modern költőnek tulajdonítom. Valami olyasmi munkál a lelkemben, amit nem értek. Én voltaképpen szorgalmas vagyok – valósággal kicsinyes; munkásember, aki szorgosan és lelkiismeretesen végzi a munkáját, de emellett ott él bennem a csodák szerelme, a hit a csodában, s ez szövi át minden tervemet, ez térít le a szokott emberi ösvényekről, kerget ki a vad tengerekre, ember nem látta vidékekre, amelyeket annyira szeretnék földeríteni.
De térjünk vissza gyöngédebb gondolatokra. Vajon látlak-e még azután, hogy átszeltem a roppant tengereket, s Afrika vagy Amerika legdélibb csücskét megkerülve visszatértem? Nem merek ekkora sikert remélni, de nincs merszem végiggondolni a fordítottját. Írj továbbra is, mint most, minden alkalommal; talán megkapom néha a leveledet, épp, mikor legjobban rászorulok, hogy lelkembe erőt öntsél. Gyöngéden szeretlek. Gondolj rám melegen, akkor is, ha soha többé nem hallasz rólam.
Szerető bátyád
Robert Walton
Július 7.
Drága Húgom!
Csak sietve írok néhány sort, hogy közöljem: jól vagyok, s jól haladok utamon. E levelet egy kereskedelmi hajó viszi magával, útján Arhangelszkből hazafelé; szerencsésebb, mint én, aki talán évekig nem látja viszont szülőhazáját. Hangulatom ennek ellenére jó; embereim bátrak, szemmel láthatólag szilárdan céltudatosak; úgy látszik, még a jégtáblák sem keserítik őket, amelyek egyre-másra úsznak el mellettünk, imigyen jelezvén a vidék veszedelmeit, amely felé tartunk. Már a földrajzi szélesség távoli köreiig hatoltunk fel; de itt most van a nyár dereka, s a déli szelek, amelyek sebesen röpítenek minket az olyannyira vágyott partok felé, ha nem is olyan melegek, mint odahaza, Angliában, némi éltető és nem várt meleget lehelnek.
Eddig semmi olyan baj nem ért bennünket, ami érdemes lenne rá, hogy levélben megemlítsem. Egy-két erős szélvihar, egy lék a hajón, csupa olyan kellemetlenség, amit a tapasztalt hajós aligha tart megörökíteni érdemesnek; boldog lennék, ha ennél rosszabb mindvégig nem érne.
Adieu, drága Margaretem. Nyugodj meg: a magam érdekében s a tiedben is kerülöm, hogy veszélybe rohanjak. Hűvös leszek, megfontolt és józan.
De az igyekezetemet siker kell hogy koronázza. És miért is ne? Eddig már eljutottam, biztonságos utat követve az úttalan óceánon; maguk a csillagok a szemtanúi, s tanúsíthatják diadalomat. Miért ne jutnék még messzebbre a megszelídítetlen, de engedelmes elem hátán? Mi állhatja útját az elszánt szívnek és a férfiember acélos akaratának?
Teli szívemből magától csordul ki mindez. De be kell fejeznem soraimat. Isten áldjon, szeretett húgom!
R. W.
Augusztus 5.
Olyan furcsa eset történt velünk, hogy muszáj megírnom, bár nagyon valószínű, hamarabb találkozunk személyesen, mint ez a levél kezedbe jut.
Hétfőn, július 31-én kis híján körülvette hajónkat a jég, úgy körülzárta minden oldalról, hogy alig maradt szabad víz, amin ússzon. Helyzetünk ugyancsak veszélyes volt, annál is inkább, mert sűrű köd ült ránk. Egy helyben vesztegeltünk hát, azt remélvén, a légkör és az időjárás előbb-utóbb majdcsak megváltozik.
Két óra tájt eloszlott a köd, s láttuk, minden irányban hatalmas, egyenetlen, látszólag határtalan jégmező húzódik körülöttünk. Bajtársaim némelyike följajdult, s az én elmém is megtelt aggályos gondolatokkal, mikor is hirtelen különös látvány ragadta meg s terelte el helyzetünkről a figyelmünket. Alacsony, szántalpakra szerelt kocsiderekat pillantottunk meg, amelyet kutyák vontattak; tőlünk északra haladt el, mintegy félmérföldnyire; a szánon ember formájú, de óriás termetű lény ült, és hajtotta az ebeket. Távcsövön figyeltük a gyorsan távolodó utazót, míg csak el nem veszett a jégmező távoli egyenetlenségei közt.
A jelenés mértéktelen csodálatot keltett mindannyiunkban. Hiszen tudtunkkal száz meg száz mérföldnyire voltunk minden szárazföldtől; de e jelenés mintha arra vallott volna, hogy a part valójában nincs is oly messze, mint hittük. De így, jégbe zártan nem követhettük az útvonalát, hiába lestük a lehető legnagyobb figyelemmel.
Az eseményt követőleg mintegy két órával hullámverést hallottunk; éjszakára összetöredezett a jég, és hajónk kiszabadult. Mindazonáltal helyben maradtunk reggelig, mert féltünk, hogy a sötétben összetalálkozunk a széttört jégmező valamelyik hatalmas darabjával. Kihasználtam az időt, s pihentem néhány órát.
Reggel azonban, amint kivilágosodott, fölmentem a fedélzetre, s ott találtam valamennyi matrózomat, mindet a hajó egyik oldalán, szemmel láthatólag beszéltek valakivel odalenn a vízen. Egy szán volt ott, szakasztott olyan, mint amilyet láttunk; az éjszaka sodródott mellénk egy jókora jégtáblán. Elébe fogva egyetlen eleven kutya, de a szánon ült valaki, s a matrózok épp arra igyekeztek rávenni őt, hogy szálljon a hajónkra. Ez az ember azonban, a másik utazótól eltérőleg, nem látszott valamely fölfedezetlen sziget vad lakójának, ez európai volt. Mikor megjelentem a fedélzeten, a fedélzetmester így szólt hozzá:
– Itt a kapitányunk, s ő úgysem engedi, hogy odavesszen a nyílt tengeren.
Mikor megpillantott, az idegen angolul szólított meg, jóllehet idegen kiejtéssel:
– Mielőtt a hajójára szállnék – mondta -, legyen szíves, tájékoztasson, merre tart.
Képzelheted, mekkora volt a meglepetésem, hogy egy ember a pusztulás küszöbén, akiről joggal hihettem, hajómat a menekülés olyan eszközének tekinti, amelyet a világ minden kincséért el nem cserélne, épp ezt a kérdést teszi föl nekem. De válaszoltam neki; megmondtam, hogy fölfedező úton vagyunk, és az Északi-sarkra készülünk.
Úgy látszik, meg volt elégedve a hallottakkal, mert beleegyezett, hogy fölvegyük a fedélzetre. Uram Isten! Margaret, ha láttad volna azt az embert, aki végül hajlandó volt elfogadni a biztonságot, meglepetésed nem ismert volna határokat. Végtagjai már kis híján lefagytak, s szinte csontvázzá aszott a fáradtságtól és a szenvedéstől. Még nem láttam embert ily nyomorúságos állapotban. Megpróbáltuk bevinni a kabinba; de amint elhagyta a friss levegőt, elalélt. Visszavittük tehát a fedélzetre, pálinkával dörzsöltük, hogy életre keltsük, sőt a szájába is diktáltunk egy kortyot. Amint az élet jeleit mutatta, takaróba burkoltuk, s lefektettük a konyhatűzhely kéménye mellé. Lassan-lassan erőre kapott, evett egy kis levest, s ez csodamód visszaadta az erejét.
Két nap telt el így, mire meg tudott szólalni; néha már attól féltem, hogy a szenvedés az értelmétől fosztotta meg. Mikor némileg rendbe jött, beköltöztettem a saját kabinomba, s amennyire a dolgom engedte, gondját viseltem. Soha érdekesebb teremtménnyel még nem találkoztam: tekintete többnyire vad, sőt tébolyult; de vannak pillanatok – ha bárki nyájas iránta, vagy bármi apró szolgálatot tesz neki -, amikor az arcán mintegy fölragyog a jóindulat és a kedvesség, annyira, hogy ilyet még nem is láttam. De általában mélabús és keserű; néha a fogát csikorgatja, mintha nehezen tűrné a ránehezedő bánat súlyát.
Mikor vendégem kissé fölépült, csak üggyel-bajjal tudtam távol tartani tőle az embereket, mert ezernyi kérdést szerettek volna föltenni neki; de nem akartam, hogy ebben a testi és lelki állapotban, mikor gyógyulása szemmel láthatólag a teljes nyugalomtól függött, haszontalan kíváncsisággal gyötörjék. Egyszer azonban az első tiszt mégis föltette neki a kérdést: Mi okból hatolt fel eddig a jégen e különös járművel?
Arca mélységesen elszomorodott.
– Hogy megkeressek valakit, aki megszökött előlem.
– És akit nyomon követett, az ugyanígy utazott?
– Ugyanígy.
– Akkor azt hiszem, láttuk őt; egy nappal azelőtt, hogy önt fölvettük, egy kutyaszánt láttunk a jégen, s benne egy embert.
Ez fölajzotta az idegen érdeklődését; számtalan kérdést tett föl, ahogy ő mondta, a démon útvonalára nézve, akit követett. Röviddel ezután, amint kettesben maradtunk, azt mondta:
– Kétségkívül fölkeltettem az ön s ugyanígy e derék emberek kíváncsiságát; de ön nagyon is tapintatos, hogy faggatóznék.
– Úgy van; arcátlanság és embertelenség lenne, ha kíváncsiskodással lennék a terhére.
– Pedig különös és veszedelmes helyzetből mentett ki; s jóindulatával visszaadta az életemet.
Röviddel ezután megkérdezte, mi a véleményem: a jégpáncél széttöredezése a másik szánt elpusztította-e? Azt feleltem, erre nézve semmi biztosat nem mondhatok; hiszen a jég csak éjfél előtt kezdett töredezni, s lehet, hogy az utazó addig biztonságos helyre ért; de ezt sem állíthatom határozottan.
Ettől kezdve mintha új lelkesedés öntött volna életet az idegen erőtlen testébe. Mindenáron föl akart menni a fedélzetre, hogy a szánt lesse, amely annak idején fölbukkant előttünk; de sikerült rávennem, maradjon lent a kabinban, mert gyönge még hozzá, hogy elviselje a kegyetlen időt. Megígértem neki, valaki majd őrködik helyette, és nyomban értesíti, ha bármi új kerül a szemünk elé.
Ennyi az, ami naplómból a mai napig a különös idegenre vonatkozik. Az idegen egészsége egyre javul, de ő maga nagyon hallgatag, s láthatólag kényelmetlenül érzi magát, ha rajtam kívül más lép a kabinba. De a modora oly szelíd és szerény, hogy a matrózok mind érdeklődnek iránta, jóllehet szót alig váltanak vele. Én magam már-már úgy megszerettem, mintha testvérem lenne; szakadatlan és mély bánata együttérzéssel és részvéttel tölt el. Jobb napjaiban bizonyára nemes lélek lehetett, ha még most, emberroncs létére is ilyen vonzó és szeretetre méltó.
Azt írtam az egyik levelemben, drága Margaret, hogy a roppant óceánon nem fogok barátra lelni; s lám, mégis találtam egy embert, akit, mielőtt lelkét megtörte volna a nyomorúság, szívemből elfogadtam volna testvéremnek.
Időről időre, ha történik vele valami följegyzésre méltó, elküldöm neked az idegennel kapcsolatos naplójegyzeteimet.
Augusztus 13.
Napról napra jobban megszeretem a vendégemet. Csodálatot is kelt bennem, meg szánalmat is, döbbenetes mértékben. Mert miként is tekinthetnék egy ilyen nemes lélekre, akit tönkretett a nyomorúság, anélkül, hogy belém ne hasítana a fájdalom? Oly szelíd, s mégis oly bölcs, elméje kiművelt, s ha megszólal, bár szavait finoman megválogatja, azok gyorsan és páratlan ékesszólással patakzanak.
Most, amikor már majdnem teljesen fölgyógyult betegségéből, szakadatlanul fönn van a fedélzeten, láthatólag a szánt lesi, mely megelőzte az övét. S bár most is boldogtalan, nem tölti be annyira önnön keserve, hogy ne érdeklődnék mélyen a mások tervei iránt. Sokat beszélgettünk az enyémekről, amelyeket takargatás nélkül elmondtam neki. Figyelemmel kísérte valamennyi érvemet, amellyel végső sikerem reményét indokoltam, úgyszintén a siker érdekében tett intézkedéseim legapróbb részleteit is. Együttérzése játszva rávett, hogy a szívem szerint adjak hangot izzó lelkesedésemnek, s kimondjam azzal a tűzzel, ami bennem ég: boldogan odavetném áldozatul a vagyonomat, megélhetésemet, minden reményemet, csak hogy vállalkozásom sikerüljön. Egyetlen ember élete vagy halála jelentéktelen ár, ha szert tehet érte a tudásra, amit én keresek: az uralomra fajtánk ősellenségei fölött, amit én meg akarok szerezni, és tovább akarok adni. Miközben mindezt elmondtam, hallgatóm arcára komorság terült. Kezdetben azt hittem, felindulását igyekszik palástolni, szemét eltakarta, s hangom megremegett és cserbenhagyott, mikor észrevettem, hogy ujjai közt kicsordul a könnye – s ziháló kebléből kitör a zokogás. Elhallgattam; végül megszólalt, megtört hangon:
– Boldogtalan ember! Hát ön is osztozik az őrültségemben? A részegítő italból ön is ivott? Hallgasson meg – hadd mondjam el az én történetemet, akkor majd elhajítja ajkától e poharat!
Képzelheted, e szavak mennyire fölajzották kíváncsiságomat; de az a vad szomorúság, mely magával ragadta az idegent, legyőzte meggyöngült erőit, s több órás pihenés és csöndes beszélgetés kellett, hogy nyugalmát visszanyerje.
Miután sikerült lebírnia heves indulatait, úgy látszott, megveti önmagát, amiért szenvedélye leigázta; lecsillapítván a sötét, zsarnoki kétségbeesést, rábírt, hogy fölvegyem a beszélgetés fonalát, s ez alkalommal önmagamról beszéljek. Ifjabb éveim történetéről kérdezgetett. Röviden el tudtam mondani; de ettől sokféle gondolatom támadt. Beszéltem vágyamról, hogy barátot találjak – egy rokon lélek bensőségesebb együttérzésére szomjazom, mint amiben eddig valaha részem volt; s kifejeztem ama meggyőződésemet, hogy az ember nemigen dicsekedhet boldogsággal, míg ebben az áldásban nem volt része.
– Egyetértek önnel – felelt az idegen -, kialakulatlan teremtmények vagyunk, csak félig készek, amíg egy nálunk bölcsebb, jobb és értékesebb valaki – s egy jó barátnak ilyennek kell lennie – hozzá nem segít, hogy esendő és gyarló természetünket tökéletesebbé tegyük. Nekem valamikor volt barátom, a legnemesebb emberi lélek, s így jogom van véleményt formálni a barátságról. Ön reménykedhet, ön előtt még ott a világ, nincs oka kétségbeesni. De én… én elvesztettem mindent, s képtelen vagyok új életet kezdeni.
Miközben ezt elmondta, arcvonásai oly megállapodott és lehiggadt szomorúságot fejeztek ki, hogy a szívem mélyéig megrendültem. De ő elhallgatott, s hirtelen visszatért a kabinjába.
Bármennyire megtört is, nincs, aki nála jobban átérezné a természet szépségeit. A csillagos ég, a tenger s mindama látvány, amit e csodálatos tájék kínál, úgy látszik, képes még most is elragadni lelkét a földről. Az ilyen embernek két lénye van: az egyik talán szenved, s erőt vesz rajta a kétségbeesés, de még ha visszahúzódik is önmagába, olyan, mint az égi szellem, akinek fénykörébe sem fájdalom, sem ostobaság be nem merészkedik.
Mosolyogsz a lelkesedésemen, amit ez isteni vándor iránt érzek? Ha megismernéd, nem mosolyognál. Téged könyvek neveltek és palléroztak, a világtól távol, igényes vagy tehát; de épp ezért annál inkább méltányolnád e csodálatos ember rendkívüli erényeit. Néha megpróbáltam földeríteni, mi is az, ami oly mérhetetlenül fölébe emeli mindenkinek, akit ez idáig életemben megismertem. Azt hiszem, valamiféle ösztönös tisztánlátás lehet az; gyors és tévedhetetlen ítélőképesség, amely a dolgok lényegéig hatol, páratlanul tiszta és pontos; ehhez add hozzá még kifejezőkészségét s a hangját, amelynek váltakozó dallama maga a lélekandalító muzsika.
Augusztus 19.
Tegnap azt mondta az idegen:
– Bizonyára tisztában van vele, Walton kapitány, hogy nagy és példátlan szerencsétlenségeket voltam kénytelen elszenvedni. Valamikor úgy határoztam, ezek gonosz emlékét magammal viszem a sírba; de az ön kedvéért megváltoztatom elhatározásomat. Ön tudásra és bölcsességre törekszik, akárcsak annak idején jómagam; s forrón remélem, kívánságának teljesülte nem bizonyul kígyónak, amely megmarja önt, amint az enyém tette volt énvelem. Nem tudom, hasznos lesz-e az ön számára, ha balsorsommal megismerkedik, de ha arra gondolok, hogy ugyanazoknak a veszedelmeknek teszi ki magát, ugyanazt az életutat követi, amely engem azzá tett, ami vagyok, úgy képzelem, valami tanulsággal talán szolgálhat az elbeszélésem; talán útmutatással is, ha sikerrel jár, s vigasszal, ha vállalkozásába belebukik. Készüljön fel hát, hogy olyasmit hall, amit általában csodálatosnak ítélnek. Ha a természet szelídebb tájai vennének körül, talán félnék, hogy a hitetlenségébe ütközöm, sőt ki is nevet; de ezen a vad és rejtelmes vidéken lehetségesnek tűnik fel sok olyasmi, ami a természet örökké változó erőit nem ismerő emberből egyébként nevetést váltana ki; azt sem kétlem, elbeszélésem önmagában is bizonyítékul szolgál az események igazságára nézve, amelyeket magába foglal.
Könnyen elképzelheted, mekkora örömöt szerzett az idegen ajánlata; de nem tudtam volna elviselni, hogy az őt ért szerencsétlenségek felidézése újraélessze fájdalmát. Égtem a vágytól, hogy halljam az ígért elbeszélést, részint kíváncsiságból, részint mert szerettem volna könnyíteni a sorsán, ha módomban áll. Válaszomban hangot is adtam e két érzésemnek.
– Segítőkészségét nagyon köszönöm – felelt az idegen -, de már haszontalan; az én sorsom már kis híján betelt. Csak egyvalamit várok, s ha az bekövetkezik, majd békében nyugszom. Megértem az érzéseit – folytatta, mert észrevette, a szavába akarok vágni -, de téved, barátom, ha ugyan megengedi, hogy így szólítsam, az én végzetemen már semmi sem változtat; hallgassa meg történetemet, s meglátja, sorsom végérvényesen betelt.
Azt mondta, másnap, ha ráérek, hozzákezd az elbeszéléshez, ígéretét melegen megköszöntem. Elhatároztam, éjszakáról éjszakára, hacsak nincs szolgálati kötelességemből folyó halaszthatatlan elfoglaltságom, följegyzem, lehetőleg a tulajdon szavaival, amit napközben elmondott. S ha más dolgom van, legalább jegyzeteket készítek. E kézirat neked bizonyára nagy élvezetet szerez; én pedig, aki ismerem őt, s aki mindezt az ő szájából hallom, mekkora érdeklődéssel és együttérzéssel fogom olvasni valaha! Most, amikor feladatomnak nekifogok, telt hangja itt zeng a fülemben, s magamon érzem szomorú-kedves, csillogó szemét; látom, amint szikár kezét felbuzdulásában fölemeli, s arca barázdáiból lélek sugárzik. Különös és szívszaggató e történet; félelmes a vihar, amely rázúdult a vitéz hajóra, s elpusztította… olvasd hát!
ELSŐ FEJEZET
Születésemre genfi vagyok, családom a Köztársaság egyik legrangosabbja. Őseim hosszú-hosszú éveken át tanácsosok és polgármesterek voltak, s apám is több magas tisztet töltött be becsülettel és közmegbecsülésre. Feddhetetlenségéért s a közérdek fáradhatatlan szolgálatáért mindenki tisztelte, aki csak ismerte őt. Ifjabb éveit hazája szakadatlan szolgálatában töltötte. Életkörülményei úgy alakultak, hogy nem nősülhetett korán, s csak élete alkonyán vált belőle férj és családapa.
Mivel házassága körülményei fényt vetnek jellemére, nem tartózkodhatom tőle, hogy ezeket is ismertessem. Legmeghittebb barátainak egyike kereskedő volt, gazdag ember, akit a szerencsétlen véletlenek hosszú sora nyomorba taszított. Ez a büszke és megtörhetetlen ember, név szerint Beaufort, nem bírta volna elviselni, hogy szegénységben és elfeledve éljen ugyanazon a vidéken, ahol korábban előkelőségéről és fényűzéséről volt nevezetes. Kifizette hát adósságait a legnagyobb tisztességgel, s lányával együtt visszavonult Luzern városába, ott élt ismeretlenül és nyomorúságban. Apám a legigazabb barátsággal szerette Beaufort-t, s mélységesen elszomorította, hogy az ily szerencsétlen körülmények közt vonult vissza. Keserűen helytelenítette azt a hamis büszkeséget, mely barátját a kettőjüket összekötő érzelemhez ennyire nem méltó viselkedésre sarkallta. Nem vesztegette hát az idejét, nyomban megpróbálta fölkutatni, mert azt remélte, rá tudja venni, tegyen újabb próbát a világban az ő hitelével és támogatásával.
Beaufort mindent elkövetett, hogy titokban tartsa hollétét; tíz hónapba telt, míg apámnak sikerült rátalálnia. Amikor fölfedezte, túláradó örömében nyomban barátja házába sietett, mely ott állt a Reuss szomszédságában, egy szegényes sikátorban. De mikor belépett hozzá, csak nyomorúság és kétségbeesés fogadta. Beaufort-nak nagyon keveset sikerült megmentenie vagyona roncsaiból, de pár hónapig meg tudott élni belőle, miközben egyre azt remélte, sikerül valamelyik kereskedőházban tisztességgel elhelyezkednie. A közbeeső időt tehát tétlenségben töltötte. Mivel ráért töprengeni, mardosó fájdalma csak elmélyült, s idővel annyira erőt vett a lelkén, hogy a harmadik hónap végére már ágynak dőlt, s képtelen volt bármi erőfeszítésre.
Lánya a legnagyobb gyöngédséggel ápolta; de kétségbeesve látta, csöpp vagyonkájuk egyre apad, s kilátásuk sincs másra, amiből megélhetnének. De Caroline Beaufort-t nem akármilyen fából faragták; bátorsága tartotta felszínen a viszontagságok idején. Elvállalt akármi alja munkát, szalmát font, s így vagy úgy, de összekaparta azt a keveset, amiből meg tudtak élni.
Hónapok teltek el így. Apja állapota egyre rosszabbodott. Caroline-nak mind több és több idejébe került az ápolás. Mind kevesebbet keresett tehát, s mikor a tizedik hónapban apja a karjai közt kilehelte lelkét, őt nemcsak árván, hanem koldusként is hagyta magára. Ez az utolsó csapás már őt is legyőzte, s mikor apám a szobába lépett, ő épp ott térdepelt Beaufort koporsója előtt, s keservesen zokogott. Apám mentőangyalként érkezett, szegény lány a gondjára bízta magát, és ő, miután barátját eltemettette, visszavitte Caroline-t Genfbe, s egy rokona védelme alá helyezte. Két évvel ezután feleségül vette.
Szüleim közt nagy volt a korkülönbség, de ez mintha elmélyítette volna odaadó szeretetüket, s még közelebb hozta volna őket egymáshoz. Apám egyenes lelkében erős igazságérzet élt, így eleve nagyra becsülte az állhatatos szeretetet. Lehet, hogy ifjúi éveiben sokat szenvedett valaki későn fölfedezett hűtlenségétől, így hát különösen megbecsülte most a kipróbált hűséget. Anyám iránt tanúsított ragaszkodásában minden eszközzel kimutatta háláját és imádatát, ami nagyon más volt, mint gyermeteg öregkori gyöngédség, hisz anyám erényének tisztelete ihlette, s az a vágy, hogy legalább ő kárpótolja bizonyos mértékig a csapásért, amit elszenvedett, s ettől kifejezhetetlenül széppé vált kettőjük viszonya. A házban úgy történt minden, ahogy anyám kívánta, ahogy anyámnak kellemes. Apám igyekezett megóvni őt, akár a kertész a délszaki növényt, még a durva szelektől is, és csupa olyasmivel körülvenni, ami kellemes érzést kelt lágy és jóindulatú lelkében. Mert anyám egészsége, sőt valaha oly állhatatos szelleme is megrendült attól, amit átélt. Az alatt a két év alatt, amely házasságkötésüket megelőzte, apám sorra lemondott minden közéleti tisztségről; amint egybekeltek, fölkeresték a kellemes éghajlatú Olaszországot, s a környezetváltozás meg a csodák országában tett utazással együtt járó érdeklődés gyógyírként hatott anyám legyengült szervezetére.
Olaszország után Németországot és Franciaországot keresték fel. Én, a legidősebb gyermekük Nápolyban születtem, s gyermekként velük tartottam kóborlásuk során. Évekig én maradtam az egyetlen is. Bármennyire csüggtek egymáson, szeretetük kimeríthetetlennek tetsző tárházából bőségesen jutott nekem is. Legelső emlékem anyám gyöngéd becézgetése és apám jóindulatú és örömöt sugárzó mosolya. A játékszerük s a bálványuk voltam, s több is annál – a gyermekük, ártatlan és gyámoltalan lény, akit az ég ajándékozott nekik, hogy becsülettel fölneveljék, s jövendő sorsát jóra vagy nyomorúságra fordítsák aszerint, hogy iránta való kötelezettségüket miként teljesítik. Mivel e mély felelősségérzetet az iránt, akinek életet adtak, a mindkettőjüket éltető tevékeny gyöngédség egészítette ki, képzelhető, hogy gyermeki létem minden órája a türelem, emberszeretet és önuralom leckéje volt, s úgy vezettek selyemszalagon, hogy az számomra szakadatlan gyönyörűség.
Jó darabig én voltam az egyetlen gondjuk. Anyám nagyon szerette volna, ha kislánya születik, de továbbra is én maradtam egyetlen ivadékuk. Talán ötéves lehettem, mikor egy kiránduláson, amely Olaszország határain túl vezetett, egy hetet töltöttek a Comói-tó partján. Jóindulatuk gyakran vitte őket szegény emberek otthonába. Anyám szemében ez több volt, mint kötelesség. Igényelte, ez volt a szenvedélye – nem felejtette el, mit szenvedett, s miként szabadult -, hogy a szükséget szenvedőknek most ő legyen az őrzőangyaluk. Egy sétájuk során egy völgyhajlatban nyomorúságos kunyhón akadt meg a szemük, amely különösképpen vigasztalanul festett, s körülötte a sok rongyos gyerek kegyetlen ínségről árulkodott. Egy szép napon, mikor apám magában bement Milánóba, anyám meglátogatta a házikót, s én vele tartottam. Egy gondba-munkába belegörnyedt parasztembert találtunk ott, s a feleségét, amint épp a szegényes ebédet osztották el öt éhes kisgyermek közt. Egyikükre anyám sokkal jobban felfigyelt, mint a többire. Ennek a kislánynak mintha még a származása is más lett volna. A másik négy bogárszemű, edzett kis csavargó volt. Ez viszont vékony csontú, szőke. Haja mint az olvasztott arany, s hiába hogy szegényes az öltözéke, fején mintha koronát viselt volna megkülönböztetésül. Homloka tiszta és magas, kék szeme felhőtlen, arcvonásai finomak és bájosak; nem lehetett úgy ránézni, hogy az ember meg ne lássa benne a kivételes fajtát, az ég küldte lényt, aki minden vonásán ott viseli a menny bélyegét.
A parasztasszony, észrevevén, hogy anyám képtelen levenni csodálkozó és elbűvölt tekintetét a gyönyörű gyermekről, nyomban el is mondta a történetét. A gyermek nem az ő, hanem egy milánói nemesember lánya. Anyja német volt, s a gyermeknek életet adván meghalt. Nekik adták ki gondozásra. Akkor még ők is nagyobb jólétben éltek. Nem régen esküdtek meg, s legnagyobb gyermekük csak akkor született. A gondjukra bízott kislány apja azok egyike volt, akikben ott élt Olaszország egykori dicsőségének emléke – egy a schiavi ognor frementi közül -, aki mind hazája fölszabadítására szentelte életét. Áldozatául esett Olaszország gyöngeségének. Hogy meghalt-e, vagy még egy osztrák várbörtönben sínylődik, nem lehet tudni. Vagyonát elkobozták, a gyermek elárvult, és koldussá vált. Nevelőszülei továbbra is ott tartották maguknál, s most úgy virult e durva környezetben, akár sötét levelű tüskebokrok közt a kerti rózsa.
Mikor apám visszatért Milánóból, ott talált engem a villánk nagytermében, amint egy kerubot formázó szőke gyermekkel játszom – egy leánygyermekkel, akinek az arca is ragyogni látszott, alakja, mozgása meg kecsesebb volt, mint a kőszáli zergéé. A jelenség hamarosan magyarázatot nyert. Engedelmével anyámnak sikerült rávennie paraszti gondozóit, hogy bízzák rá a kislányt. Kedvelték a bájos árvát. Jelenlétét áldásnak tekintették, de nem lett volna tisztességes ott tartaniuk szegénységben, nélkülözésben, mikor a gondviselés ilyen védelmet kínált neki. Megbeszélték a kérdést a falu papjával, s ennek eredményeképpen Elizabeth Lavenza szüleim házának lakója lett, s nekem minden elfoglaltságom, minden örömöm szép és imádott társa – húgomnál is több.
Elizabethet mindenki szerette. Az a szenvedélyes, szinte tiszteletteli vonzalom, amivel mindenki közeledett hozzá, s amiben osztoztam magam is, büszkévé és boldoggá tett. Előtte való este, hogy elhozta volna hozzánk, anyám játékosan azt mondta volt: „Szép ajándékom van Victor számára. Holnap megkapja.” S másnap mint a megígért ajándékot adta át nekem a kislányt. Én gyermeki komolysággal szó szerint vettem, amit mondott, s a magaménak tekintettem Elizabethet – a magaménak, akit védelmeznem, szeretnem és kényeztetnem kell. Ha őt dicsérték, úgy fogadtam, mintha én kaptam volna általa a dicséretet. Kuzinnak szólítottuk egymást, családiasan. Nincs szó, nincs kifejezés, ami pontosan visszaadná, számomra mi volt ő – testvérnél is több, aki holtig csak az enyém.
