„
Két könyvet húzott elő zsebéből a kapitány, szép halak úsztak bennük ide és oda; ezt a két könyvet a feje alá tette, betakarózott a halászhálójával, a pipáját a hídfőn strázsáló kőoroszlánok szájába dugta, s így szólt: – Szervusz világ, vetett ágy!” Máté Angi meséi, Rofusz Kinga rajzaival – Részlet
„A keresés az, amikor menni kell.” – Egy parancsolgatós tengerészkapitány megunja a tengereket, partra száll, egy hídra költözik, majd nyakába veszi a várost barátjával, a befőttesüvegben tátogó kicsi, narancssárga hallal. Velük együtt mi is megtaláljuk a legjobb helyet, ahol élni lehet: Máté Angi meséjének gyöngéd világát, amelyet Rofusz Kinga különleges hangulatú képei ölelnek magukhoz.
Máté Angi a kortárs irodalom több mint ígéretes alkotója. 2010-ben a legjobb első prózakötetnek járó Bródy Sándor-díjat, 2011-ben az IBBY Év Gyermekkönyve díjat kapta meg. A Magvető Kiadónál most jelenik meg először könyve: Kapitány és Narancshal című meséje szeretettel és empátiával mutat be egy különleges barátságot egy barátságos mesevilágban. A könyvet Rofusz Kinga (2009-ben az IBBY Év illusztrátora) költői rajzai teszik teljessé.
Máté Angi a kortárs irodalom több mint ígéretes alkotója. 1971-ben született Vajdahunyadon. Óvónő, Kolozsváron él. Írásai 2009-től jelennek meg. 2010-ben a legjobb első prózakötetnek járó Bródy Sándor-díjat, 2011-ben az IBBY Év Gyermekkönyve díjat kapta meg. A Magvető Kiadónál most jelenik meg először könyve: Kapitány és Narancshal című meséje szeretettel és empátiával mutat be egy különleges barátságot egy barátságos mesevilágban.
Máté Angi: Kapitány és Narancshal
(Részlet a könyvből)
hová lettek a hálóból a csillagok
Minden csendes volt, nem mozgott a világ.
Két könyvet húzott elő zsebéből a kapitány, szép halak úsztak bennük ide és oda; ezt a két könyvet a feje alá tette, betakarózott a halászhálójával, a pipáját a hídfőn strázsáló kőoroszlánok szájába dugta, s így szólt:
– Szervusz világ, vetett ágy!
Aludni próbált, de nem jött álom a szemére, nézte hát a kőoroszlánokat innen, aztán onnan.
A kőoroszlánok szoborból voltak, és ásítósra tátották a szájukat.
– Ti, szegények, hát ti sem tudtok aludni? Várjatok csak, hadd mutassak valamit nektek!
Fogta a halászhálóját, és kivetette a folyóra.
A folyó vastag sötétjén csillagok lebegtek, mintha apró éjszakai fürdőzők lennének arany fürdőbugyogóban. Ott csillogtak, valahányszor hullámot lökött a víz.
– Nézzétek csak, kedves oroszlánok, a bűvészmutatványomat: bevetem a hálómat a folyóba, alámerül, és amikor kihúzom, na, mi lesz benne? Ugye, azt mondjátok, „sok csillag lesz benne, kapitány uram”? Lássuk csak! – mondta hunyorogva, a pipáját szája sarkába lökve a kapitány.
– Hahaha-hahaha, na, gyertek csak ide, ti csillagok, éjszakai csepcselők, ti aranybugyogósok, hálóval mindent kiszedek én, ki én a halat, a hínárt, a Duna alját és tetejét! Hóó-rukk! Hóó-rukk! – rugaszkodott neki, és húzta, húzta a hálót.
A háló üresen hullott a hídra, hozta a semmit.
Egy szem csillag sem volt benne.
– Naaa, mit szóltok, kedves oroszlánok, hová lettek a hálóból a csillagok? Ez az én nagy kérdésem. Amelyikőtök megválaszolja, annak odaadom egy napra a narancssárga halamat.
Az oroszlánok semmit sem szóltak, jól tudtak hallgatni, csak ásítoztak tovább.
Tejcsicsonkává változott a világ
– Szúr a Nap! – mondta reggel a tengerészkapitány, és szemébe húzta parancsnoki sapkáját, fogat mosott, és már indult is volna Narancshallal, le a hídról, a városba.
Ám épp akkor haladt végig a hídon a Locsolókocsi.
A Locsolókocsi zöld volt, és zöld volt a csöve is, ami az oldaláról tekergőzött a tetejére.
Hordozta ez a Locsolókocsi a vizet, az utakra, járdaszélekre önthetőt; olyan volt, mint egy óriásira hizlalt öntözőkanna, ami alá kerekeket gyömöszöltek, épp négyet.
– Szia, Locsolókocsi! – köszönt neki a kapitány.
– Szia, Locsolókocsi! – tátogta Narancshal.
A Locsolókocsi pedig spriccolt egy kicsit, úgy, mint a bálnák, köszönésképpen, aztán leült a hídfőhöz, a két oroszlán közé.
– Kapitány, készíts rólunk egy fényképet! − mondta, s megölelte csövével az egyik tátogó kőoroszlánt.
A kapitány fényképezőgépet formált az ujjaiból, és azt mondta:
– Egy, két, há, katt!
Aztán a másik oroszlánnal is lefényképeztette magát a Locsolókocsi, majd odaugrott Narancshal mellé, és a feje búbjára vette, befőttesüvegestől.
Mikor ezzel is végeztek, a Locsolókocsi hálából elmesélt egy történetet:
Volt egyszer egy Locsolókocsi és egy Tejeskocsi.
Ha találkoztak, messziről hunyorogtak egymásnak a lámpáikkal, megszörcsögtették csöveiket, beszélgettek a literről meg a hektoliterről, néha kicserélték tartálydugóikat, megmutatták egymásnak a kikerülni való gödröket és a legszebb kanyarokat. Mondom, barátok voltak, így voltak ők, egymásnak.
A Locsolókocsit egy szép napon – egy fagyos, éles téli nap reggelén – betolták egy garázsba, a garázs hatalmas ajtaját rázuppantották, és akkora lakatot tettek a zuppantott ajtóra, akár a fél kerekem.
– Na, nyárig pihengess, öreg! – morogta egy szerelő, és dobbantott egyet havas csizmájával.
A Locsolókocsi nem értette a dolgot. Mi az, hogy nyárig? Mi az, hogy pihengessen?
Nem szokott ő pihengetni. Nem kisasszony ő. És mi az, hogy öreg?
De bármit gondolt is, bármennyire igyekezett is megérteni, miért nem nyílik a garázsajtó napokig, hetekig, nem érthette, mert nem volt, aki elmagyarázza neki a dolgok rendjét.
A Tejeskocsi sokáig kereste eltűnt barátját, törte a fejét, merre veszett el, hol bukkanhatna a nyomára.
Nem volt, akivel hunyorogjon, csövet szörcsögtessen, beszélgessen, mutasson veszélyes gödröket és legszebb kanyart.
Aztán egy fagyos délután odafentről hangot hallott a Tejeskocsi – madáré vagy ágé lehetett tán, fekete volt és recsegős.
– A Locsolókocsit ne itt, az utcán keresd! Tél van, télen nem kell utcát locsolni, egy garázsba zárták, nyárig ki sem engedik, cikk-cikk.
A Tejeskocsi előbb szomorú lett, majd mérges, zizzegtette a lámpáit, fújtatott nagyokat, végül a csövével hadonászni kezdett:
– Majd megmutatom én nektek, ha bezártátok a barátomat, hogy télen is lehet locsolni! Idenézzetek!
S már bugybogtatta is kifele a csövén a sok száz liter tejet, ömlött végig a terjeszkedő fehér lé mindenen, utakon, járdaszéleken, majd megfagyott.
Így történt, hogy azon a fagyos délutánon tejcsicsonkává lett a világ: fehér tükör, kifordított fürdőkád. Az emberek pedig csak álltak, és az ámuldozásban nyitva felejtették a szájukat, és az megtelt hóval, ami a fagyos délután egéből hullott.
A kapitány és Narancshal csak hallgattak a mese végén, és arra gondoltak, hogy most ők szorítják egymás kezét.
