„Mindenütt és mégis sehol, idegenként és mégis mindenütt hontalanul” – írta magáról a 160 éve született Mednyánszky László báró, a századforduló magyar festészetének titokzatos, karizmatikus személyiségű festőzsenije.
Báró Mednyánszky László impresszionista festő 1852. április 23.-án született a Vág menti Beckón (ma Beckov Szlovákia). Ősi nemesi, bárói családból származott. 1870-től a zürichi műegyetemen, 1872-től a müncheni Képzőművészeti Akadémián, majd Párizsban, az École des Beaux-Arts-on Isidore Pils-nél tanult.
Két évet töltött itt a tájképfestői tagozaton, de nem érezte jól magát, és 1874 őszén már a Párizsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt, ezúttal a történeti zsáner tagozaton. Naplójába írott feljegyzéseiből tudjuk, hogy ez az akadémia sem nyerte meg a tetszését. Édesapja be akarta juttatni Munkácsyhoz, aki szívesen fogadta volna, de Mednyánszky puritán természetétől idegen volt Munkácsy életmódja, így nem lett a tanítványa.
„Egész nyugtalan életében folyton vándorolt, s a magányba menekülve kereste saját lelki megnyugvását, amelyet valójában sohasem talált meg – írja Bakos Zsuzsa Mednyánszkyról szóló kötetében. – Az önkifejezés megtalálásának kényszere ösztönözte arra, hogy felrúgva a társadalmi szabályokat, arisztokrataként, a maga mélységében mutassa meg a nagyvárosok nincstelen szegényeinek sorsát, olykor életmódjukkal is azonosulva. Gondolatai, érzései, véleménye a világ nyomorúságáról és önmaga lelki-testi szenvedéseiről mérhetetlen súlyt helyeztek rá. Az egyetlen megnyugvást – jóllehet mindig csak átmenetileg – maga az alkotás folyamata jelentette számára. Ily módon némileg érthető az a különös jelenség, hogy – más művészekkel ellentétben – képeivel csak addig törődött, amíg dolgozott rajtuk, a művek sorsa nem érdekelte. Hiányzott belőle a pénz utáni sóvár vágy, a hiúság, a konszolidált életmód igénye, mindaz, amire mások oly sokat áldoztak: a jól felszerelt, elegáns műterem, a jómódú magánmegrendelők, az állami megbízások, kiállítások, kitüntetések, s bár mindez elérhető lett volna számára, őt nem érdekelte.”
1877-ig élt Párizsban, ahol Millet, Corot, Dupré és Redon hatott művészetére, Barbizonban Paál László társaságában festett. 1879-ben hazatért Beckóra, a Vág völgyébe, s felváltva dolgozott Magyarországon és Bécsben. Tónusai levegősebbek, színei világosabbak lettek, őszi és téli tájképeivel aratott sikert.
1888-ban Mindenszentek napján című képe Budapesten díjat nyert. 1889-92 között ismét Párizsban alkotott, 1897-ben képeiből gyűjteményes kiállítást rendeztek a párizsi Georges Petit galériában. Impresszionista tájképein a Kárpátok hegycsúcsait, vízeséseit, az Alföld mocsaras tájait, a nagyvárosi kültelkeket festette meg legtöbbször ködös, párás hangulatban.
1892-ben Máramarosban tájvázlatokat készített Feszty Árpád körképéhez. Tájképeinek alaphangja finom líra, a természettel való azonosulás. A XIX. század vége felé érdeklődése a figurális ábrázolás felé fordult, a külvárosok elesettjeit, a vidék szegényeit, a nyomorúság áldozatait örökítette meg.
1900-ban Galíciában, ezután az Adrián, majd négy évig Bécsben dolgozott. Ekkori képei ismét sötétebb árnyalatúak, sűrű fény-árnyék hangulatot árasztanak. Műveinek nagy csoportját csavargóképei alkotják, melyek előkészítették katona-képeit.
„Portréi az emberi lélek szemmel nem látható rétegeit kutatják, tájképei, saját lelkének misztikus tájait tárják fel, életképei és háborús képei pedig az emberi szenvedés formáinak megmutatását szolgálták – írja Bakos Zsuzsa. – Saját lelkének önmaga számára is titokzatos rejtélyei késztették arra, hogy befogadjon mindent, ami új, legyen szó művészi stílusokról, számára ismeretlen vallási irányzatokról vagy akár divatos szellemi áramlatokról, tökéletesen azonosulni tudott ezekkel. Mindezeket az ismereteket – főként pályakezdő ifjú éveiben, arisztokrata származásának előnyeit felhasználva – művészekkel, művészettörténészekkel, filozófusokkal, költőkkel, írókkal folytatott társasági beszélgetések során szerezte meg. Ezek feldolgozásához azonban már magányra volt szüksége, s bár volt egy mély baráti-szerelmi kapcsolata, javarészt mégis magányosan barangolt a természetben vagy behúzódott nyomorúságos műtermeibe különös modelljeivel.”
Az extrém helyzetekhez való vonzódása és a benne rejlő olthatatlan alkotási vágy késztette arra is, hogy betegségektől gyötörve, 62 évesen a frontra „menekülve”, hadifestőként vállaljon munkát a háború poklában. Lelki és fizikai utazásai során szerzett élményei különlegesek voltak és azoknak látjuk ma is. Képei egyszerre elborzasztanak és felráznak, ugyanakkor megnyugtatnak és elkápráztatnak, ugyanolyan szélsőséges érzelmeket váltanak ki a nézőkből, mint amilyeneket ő maga élt át egész zaklatott élete során.
Az I. világháború alatt harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-Tirolt. Háborús képein a megrázó emberi tragikum festője, emberábrázolása sokszor rembrandti mélységű. A szenvedést, a háború értelmetlenségét festve hideg, kegyetlen, vad, embertelen világot ábrázolt, egyre expresszívebb stílusban. Anyagi helyzete egyre romlott, pénzét a szegények közt osztotta szét. Naplójegyzetei humánus gondolkodásról vallanak, panteista világszemléletére a buddhizmus is hatott. 1919. április 17-én hunyt el Bécsben, 1966-ban Budapesten újratemették.
Legtöbb képe a Magyar Nemzeti Galériában látható, 2003-2004 telén a Nemzeti Galéria addig nem látott méretű kiállítást rendezett itthoni és szlovákiai gyűjteményekben található festményeiből és grafikáiból, legutóbb, 2012 februárjában a Virág Judit Galéria mutatott be válogatást képeiből. 1990-ben Kurucz D. István festőművész létrehozta a Mednyánszky Társaságot azzal a céllal, hogy ápolja a névadó művészeti szándékát, festészeti törekvéseit és elősegítse a Mednyánszky-hagyomány folytonosságát.
